VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

 

A mai nap, részletesen  

Támogatásod?

Számít!

 

Bécsi vendégkönyv

 Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

 

Egyéni keresés

 

Szörnyű, sőt lehetetlen úgy élni, hogy az embernek folytonosan várnia kell a bevételre.

Wolfgang Amadeus Mozart osztrák zeneszerző (1756–1791)

A világ bölcsessége :: A népek bölcsessége :: A világ bölcselői

Bécsi vendégkönyv

 

A Változó Világ

a YouTube-on,

a Facebookon,

a Pinterest-en.

VVM-blog

Emberhit

Csetlő-napló

Beszélgetések az Új Kertben

PRIMAX

 

 

   

Szárnyashajóval Bécsbe

   
 

Bécs

 

Elle

 

Szavak nélkül

 

 

 

Vannak vágyaink, amiket jó ébren tartani, de néha úgy vagyunk velük, hogy az se baj, ha nyugdíjas korunkban kerítünk rájuk sort. Hajóval Bécsbe, mint Kossuth - tervnek sem utolsó, de a valóságban igazán elragadó kaland.

A partról nézve a szárnyashajó kimondottan dinamikus benyomást kelt, lenn a fara, fenn az orra, mint egy nagyra nőtt Forma-1-es motorcsónak, afféle papucs. A beszállás és az elindulás után ez az emlék a gyakorlatban is értelmet nyer, különösen a helyfoglalás tükrében: a hátsó rész minden korábbi hasonlónál vízközelibb élményt nyújt, szemközt tornyosul a budai Vár, a hidak szerkezete fölénk magasodik, a Parlament tornyain strázsáló rézvitézek, mint két fej valami gigantikus gombostűn. Az első traktus panorámája közelebb van a megszokott hajózós horizontokhoz, de tegyünk le róla, helyfoglalás becsekkolási, érkezési sorrendben, nem lehet - meg nem is kell - olyan korán érkezni, hogy a virulens amerikai nyugdíjasokat leelőzzük. Esetleges ebbéli szándékainkat a menetrend amúgy is nehezíti valamelyest, hiszen Pestről is, Bécsből is reggel nyolckor indul a viszonylat, s a startot a mondott csekkolás és útlevélvizsgálat is megelőzi. Ugyanakkor jóval emberibbnek tűnik e hajnali kihajózás, ha tekintetbe vesszük, hogy Bécsig hat és fél óra az út (vissza öt és fél). Mi tagadás, elrettentő adatok, reflexből túrtunk fel ijedtünkben néhány antikváriumot, hogy a Háború és békénél némileg hosszabb olvasmányt szerezzünk be az útra. Hogy nem temetkeztünk szerzeményünkbe rögtön, arra egy darabig lehetett magyarázatot találni. A kifutás izgalma, ilyenek.

A mezei sétahajózónak, tehát nekünk úgy Budapesttől Esztergomig van meg a Duna, viszont irodalmi pallérozottságunk hátrányára pont ezzel a szakasszal nem lehet be-telni soha. Élénken emlékszem a Queen együttes rendszerváltás táji felléptére minálunk. Nagy szónak számított az a vendégszereplés, a meghatott vendéglátók elvitték a fiúkat egy dunakanyari hajókirándulásra. Azóta masszívan tartja magát a legenda, mely szerint Freddy Mercuryt annyira lenyűgözte a látvány, hogy menten meg akarta vásárolni az egészet, vagy ha szőröstül-bőröstül nem adják, legalább a fellegvárat. Jó szeme volt szegény Freddynek. A szárnyason is könynyen támadnak efféle gondolatai az embernek.

De majd Esztergom után olvasgatunk! Köztünk szólva a hajnali kelés miatt némi decens bóbiskolás is az útitervbe volt illesztve - hiába, mert a komáromi erődig tervezett, látnivalókban szerényebbnek képzelt szakasz nem hagyott időt ilyesmire. Az ugyan kétségtelen, hogy Lábatlan vagy a túlsó parton

Mocs és Radvány

mérsékelt izgalomforrás, de a geográfiai csodák helyére befurakodott az ornitológia. A madarak Pestről alig is tapasztalható nagyszámú fellépése és élénksége minden ez irányú várakozást fölülmúlt. Nyilvánvaló, nem terjedelmes szépirodalomra kellett volna hajtani, hanem valamilyen "kis madárhatározóra" - azt biztosan felütöttük volna, ha korábban nem is, most, amikor idáig értünk a mesében. E nélkül csekély a garancia a tudományos hitelre, de mi például kormoránnak véltük azt a személyt, aki egy-két méter magasan a víz felett versenyre kelt a hajónkkal. Mit versenyre kelt? Az első részhajrát simán el is vitte.

Becslésünk szerint kitartott néhány kilométeren át, épp addig, míg kezdett volna leszakadni. Akkor, felmérve a lehetőségeit, kecses ívvel a part (bokszutca) felé kanyarodva, méltósággal le-lépett a színről. Ha beszámítjuk, hogy úgyszólván állórajtból (ücsörgött a vízen) érte el ezt az eredményt, feltétlenül őt kell erkölcsi győztesnek tekinteni. Pláne annak fényében, hogy kiszállása után kisvártatva kollégája állt sorompóba, hasonló erényeket csillogtatva. A bősi erőműig vagy tízük próbálkozott be. Szédületesek voltak.

A komáromi erőd az utolsó olyan hajóállomás, melyet a belföldi forgalom még elér, ezután valóban szűz víz jönne. De hamar

a vízmű jön

inkább, mely így, a hajóról nem nagyon enged teret semmiféle érzelmi alapú vizsgálatnak. Egyszerűen lenyűgöző monstrum, éppenséggel lehetne utálni is, de az úti élmény nem hagy időt rá. Különben is, ekkora hajóval zsilipelni a magyarországi folyamszakaszokon ugye nem lehet. Fél óra pillanatnyi lepergése alatt 18 métert emelkedünk, méghozzá úgy, hogy a közönséget felengedik a szárnyas tetejire, így az egészet a bőrin tapasztalhatja. Egyébiránt nem utálja a dolgot a halász kócsag (vagy a szürke gém - vesszek meg, ha legközelebb a Forsythe Sagát viszem) sem, neki módszere van, ahonnan elfogy a víz, ott mindig megreked néhány figyelmetlenebb hal, olyan így a hely, mint bármelyik halászcsárda, tálcán jön az ebéd hosszú csőrű barátunknak.

Kikeveredve a zsilipből aztán a tenger következik hosszan, víz, víz, amerre a szem ellát, a gát mögül kikandikálnak a csallóközi falvak templomtornyai, ott valahol, jóval a víz szintje alatt emberek élnek.

Majd Bécsnél lesz még egy zsilipelés, de az voltaképpen kikötés előtti levezetésnek tekinthető ehhez képest, hiszen ott "csak" nyolc méter a szintkülönbség. A "tengeri szakasz" után egy laza szendvicsnyi idővel

Pozsony

következik, ami a Dunáról új, de éppoly meggyőző arcát mutatja, mint belülről. Amit érdemes volt rendbe tenni abban a városban, azt megcsinálták.

De ha már szóba jött a szendvicsnyi idő, említeni kell a járat szolgáltatásait is. Nem viszik túlzásba, de nincs okunk panaszra. A jegy mellé járó, szokványosnak mondható narancslé, kávé, szendvics, csoki (kétnyelvű idegenvezető szöveg az érdekesebb helyeknél) összeállítás mellett a büfé (elfogadható kínálattal) mondjuk bécsi presszóárakon működik, amitől nem kell különösebben megijedni, hiszen Budapest már jó ideje csatlakozott Európához, legalábbis vendéglátó-ipari árszínvonalában - a pesti szogáltatások minősége pedig ezúttal nem tartozik ide.

A legjobb a végére marad: Dévény vára és annak környéke. Eleink lehet, hogy nem voltak tökéletesek, de azt tudták, hol van a határ - a legjobb helyen. Ehhez fogható tökéletes helykiválasztást csak az ezeréves határként emlegetett Békás-szorosnál látni - leírásához elfogytak szavaink.

Bécs egy olyan hely, ahová időnként elmegy a magyar. Mivel számottevő árkülönbség nincs vonat és szárnyashajó között, egyszer-kétszer a hajó megéri az időbeli többletráfordítást. Gorenjéért ugyan továbbra is kocsival kell menni.

 

- ts - Magyar Narancs

 

 

 

 

 

Szárnyashajóval

Bécsbe

 

MŰVÉSZ POSZTEREK

A pantomim művész

 

 

   

A Práter, nehéz idők ide, avagy oda, él...

 

 

14., 15. und 16. April:
Treffpunkt Europa!
Europamarkt. Ausstellungen. Verkostungen. Fantastische Live Acts.

8. Mai
Viva la Mama!
Jede Mutter bekommt ein Geschenk! Herzerwärmende Live Acts, Blumenschau.

28. Mai
White Night
Fashion Shows. Die mondäne Nacht im Prater. Cool Sound bekannter DJs.

17. und 18. Juni
Funtastiade
Spieleshows, Spielinseln, vom Brettspiel bis zum Videogame. Ein Riesenspaß für die ganze Familie.

Praterkultur05

 

 

Az idén olyan hűvös volt, hogy észre sem lehetett venni a tavasz érkeztét. Szerencsére van biztos jel: ha már a sajtó a Práterről cikkezik, ha nagy titokzatosan megszellőzteti e régmúlt időket idéző vidámpark megújítási terveit – no akkor az már maga a tavasz, még ha a levegő hőmérsékletén nem is érzem. Mostanság még több a disszonáns hang, mint ilyenkor lenni szokott, talán, mert az idei újdonságok között olyan is van, ami nemcsak a látogatók szórakozását érinti.

Ismerőseim mesélik, milyen kellemetlen kalandjuk volt, pedig nem akartak egyebet, mint a március közepi hagyományos nyitó ünnepségen kicsit jól érezni magukat. Történt ugyanis, hogy mire a legendás Schweizerhausból – a Práter központi, legismertebb, legkedveltebb vendéglőjéből – hazaindultak volna – nem volt mivel. A megszokott parkolóban hagyott kocsijuknak ugyanis hűlt helye volt. Igaz, az azért feltűnt, hogy váratlanul kevés a jármű, de hogy itt már nem is szabad parkolni – no, azt nem tudták. Márpedig Bécs Városa hadat üzent a levegőt romboló, kerékpárosokat, gyerekeket veszélyeztető autózásnak, s a szezonkezdettől a Práter teljes területén megtiltotta a gépkocsik várakozását. Hogy van, aki erről mit sem tud, s még a feltűnően kihelyezett táblákat se veszi észre? Hát az bizony az ő baja – mehet a város másik végére, az A4-es mentén lévő simmeringi telepre, ahol aztán szép pénzért visszakapja elszállított autóját.

A kis kellemetlenség persze nem szegte kedvét barátaimnak attól, hogy máskor is kilátogassanak a Práterbe, legfeljebb betartják az előírást, és metrón utaznak – őszintén szólva az kellemesebb is. Mellesleg a tilalom első napján elszállított 40 autó között nem egy az itt honos vállalakozóké volt – ők sem tudták, ők sem vették komolyan. Az ő bosszúságuk egyébként nagyobb, hiszen ők naponta jönnek. De ez lenne a legkisebb gond: a nagyobb az, hogy még mindig nem látszik, pontosan, hogyan fog megújulni ez a hagyományos népszórakoztató központ. Annyi bizonyos, hogy Bécs városa elhatározta a modernizálást, s a megbízást is kiadta, egy bizonyos Emmanuel Mongon-nak, aki az ilyen téma-parkok szakértőjének számít. A Város 2012-ig 800 millió eurót fordít az átalakításra – amelynek részleteit még ma sem látni át. Legfeljebb a nagy beruházásokról tudni pontosat: azt például, hogy május 1.-jétől a Vásárvárosnál végre elkészül az első nagy Práter-kapu. Még egy évet várni kell arra, hogy az Óriáskerék bejáratához megálmodott igazán színvonalas környezet elkészüljön – addig marad a bódévilág, legalábbis az Óriáskerék környékén.

A Wurstel-Prater, a Práter vigalmi negyede – ahonnan a magyar „vurstli” szó származik csak egy része, talán a harmada ennek az egykor egységes vadonnak. Először a 12. században említik írásban a területet, egy László király korabeli, 1455-ös írásban pedig már ezen a néven szerepel – vadasparkként. A Práter szó eredete valószínűleg a pratum: így jelölték 12. századi írásokban a mezőt. Később a császár vadászterülete lett, amit II. József 1766-ban nagyközönség előtt is megnyitott a. Ekkor létesültek az első mutatványosbódék, vagyis megszületett a vidámpark. Sok minden történt itt, innen bocsátották fel a 18. század végén az első léghajót, állítólag itt volt az első ausztriai tűzijáték, s az akkor szinte hihetetlennek tűnő látványosságok, az igazi ringlispílek, karusszelek, panoptikumok, elvarázsolt kastélyok mind innen terjedtek el. Itt nyitották meg már 1896-ban az első mozit. Ekkor már ez a terület – a mai II. kerület – Bécs része volt. A sokféle technikai újdonság, a léghajó és a repülőgép hamar bekerült a körhinták "járművei" közé, s békésen megfért az 1928 óta máig közlekedő liliputi vasúttal. A szellemvasút is lassan a régiségek közé számít – immár 50 esztendős.

Az igazi jelkép persze az Óriáskerék – és milyen nagyszerű érzés, hogy ennek egyik feltalálója magyar. Gábor Steiner és üzlettársa, Walter B. Basset angol mérnök 1896 tavaszán álltelő a bécsi vurstliban építendő forgó szerkezet ötletével. Közderültséget keltettek, senki nem hitt nekik. Steiner, a Velence Bécsben elnevezésű lagúna-utánzat üzemeltetőjeként nem volt újonc a Práterben. Nem hagyta magát, kijárta az engedélyeket, s 1897. július 4-én, Ferenc József trónra lépésének 50. évfordulóján 0,75 m/sec sebességgel megindult a 61 méter átmérőjű összesen 430 tonna súlyú Óriáskerék. Rövidesen kicsit alakítottak rajta, a biztonsági berendezéseket javították, mert bizony voltak olyanok, akik ön gyilkosságra használták a szédítő magasságot. 1915-bencsaknem lebontották: a terület új tulajdonosa megtagadta a szerződés meghosszabbítását az építő-üzemeltető családjától. Utóbbi nem volt hajlandó kifizetni a munka tetemes költségét – és ez mentette meg a szerkezetet.

A tervezőnek és a kivitelezőnek nem sok szerencsét hozott a mű. Basset 44 éves korában koldusszegényen hunyt el, Eduard Steiner, aki Gábor Steiner örököseként 1919 és 38 között tulajdonosa volt, nem jött vissza Auschwitzból. 1944-ben tűz pusztította a szerkezetet, s a harminc kocsi fele alaposan megrongálódott, de már 1945-ben, az Operával és a Stephansdommal együtt megkezdődött a helyreállítás. 1947-ben már ismét teljes pompájában működött. 1961-ben tulajdonosváltás következett be – ekkor Bécs Városa megvásárolhatta volna a létesítményt. Nem tette – azóta megbánta. Ma a család helyett egy erre a célra létesült társaság a tulajdonos. A 100. évfordulót nagy felújítással ünnepelték: akkor 10 tonna régi festékréteget távolítottak el a szerkezetről, s öt tonna új, más színt vittek fel. Kisebb újdonságok évről évre vannak, annál is inkább, mert a Riesenrad korántsem csak a külföldi turisták kedvence. A hazaiak is rendszeresen befizetnek egy kis szédülésre, no meg a látványra. És szokás, hogy az ifjú házasok első útja a magasba vezet. Népszerű a nemrégiben beiktatott "luxuskocsi": ennek maximum 15 főnyi bérlője jugendstil környezetben fogyaszthatja a háztetők felett, közelebb az éghez a megrendelt koktélokat, kávét, süteményt. Elegancia, ízlésesen terített asztal várja itt a busás díjat fizető vendégeket. Ez utóbbiakból nincs hiány, egyre többen választják az ünneplésnek ezt a különleges formáját.
Az idei szezonnyitás ritka bizonytalansággal jár együtt. Pedig a Práter e szórakoztató létesítményeit évente 1,2 millió látogató keresi fel, s hagyományához nem fér kétség. Igaz, ez a mai csak utánzat – de annak is már ősrégi. Az eredeti létesítmények 1944-ben leégtek, s hiába gyűjtögeti Paul Bernhard, a legendás Roncalli cirkusz bécsi születésű tulajdonosa az egykori berendezési tárgyakat, ezekből túl sokat nem talál. Mégis, amit Kölnben mintegy 30 ezer négyzetméteres területen őriz, azok igazi ereklyék: a régi kellékek között eredeti körhinták, egykori kávéházak, vendéglők teljes berendezése, például a Bellaria mozi széksora is megtalálható.

Most már csak azt kellene eldönteni, vajon mit kívánnak az emberek: az ilyen régi típusú vidám parkot, avagy valami sokkal korszerűbbet. Az idei tétovázás is mutatja a tanácstalanságot. Egyetlen új létesítmény nyílt, a Harang, azoknak, akik szeretnek 30 méter magasban himbálózni. A mutatványosok, a létesítmények üzemeltetői, tulajdonosai kivárnak. Az is a baj, hogy többségük idős, de az is, hogy manapság a valamirevaló forgó-pörgő szerkezet létesítése minimum 5 millió eurós költséget feltételez. Hitelre szükség van, márpedig területet csak tíz évre lehet bérelni. Igaz, kivétel van: a Novomatic szerencsejáték cég ötven évre kapta az engedélyt. Már meg is nyílt a szuper-játékterem, két emeleten, vagy 2700 négyzetméteren, tucatnyi nyerési, fogadási lehetőséggel. A nyitás utáni első napokban nemigen lehetett beférni: a Casino Admiral Prater nem kis konkurencia az ittenieknek. Aki nem jutott be, megint nekidurálja magát – aki pedig szerzett már élményeket, az lehet, hogy újabbakért tér vissza. A Práter, nehéz idők ide, avagy oda, él és virágzik. S ha nem is látszik, kell, hogy legyenek valahol olyan jelenetek, amilyeneket Molnár Ferenc a Liliomban megírt, mert hiszen minden modernizálás ellenére, fellelhetők még ilyenekre alkalmas helyszínek.

Sz. J. -  2005. március 31.

 

 

 

MŰVÉSZ POSZTEREK

A pantomim művész

 

 

Szárnyashajóval

Bécsbe

 

   

...A Nyúl már meg is érkezett Madridba...

 

   

 

Ha így Húsvét táján azt mondom, hogy egész Bécset egy nyúl tartja izgalomban - hát nem hiszem, hogy bárki egyébre gondolna, mint a közelgő ünnepre. Pedig ez a nyúl, nem akármilyen nyúl – a Mezei Nyúl FeldhaseAlbrecht Dürer csodálatos grafikája, s az izgalom tárgya az volt, hogy a műkinccsel rendelkező bécsi gyűjtemény igazgatója, Klaus Albrecht Schröder engedély nélkül adta kölcsön a madridi Pradonak. Aki ismeri egy kicsit is a bécsi botrányok koreográfiáját, nem csodálkozhat, hogy pár nappal az ügy kipattanása után egyébről se lehetett hallani. Vajon volt joga hozzá, avagy nem, s veszélyezteti-e a nemzet e kincsét??? A főszereplő múzeumigazgatótól nem idegen a reflektorfénybe kerülés vágya, s az is tudott, hogy hihetetlen rámenősséggel intézi ügyeit. Jelen esetben nyilvánvalóan nem a jó szíve, hanem a Pradohoz fűződő, s későbbiekben is kifizetődő kapcsolatok ápolásának óhaja vezérelte, amire aztán csaknem ráfaragott…

Az Osztrák Műemlékvédelmi Hivatal munkatársai döbbenten konstatálták, hogy amikor a fényérzékeny grafika kiutazási kérelme hozzájuk eljutott, a Nyúl már meg is érkezett Madridba. A 200 millió euró értékűre becsült rajzot egy másik grafikával együtt ugyancsak sietve csomagolták és szállították el: a kiviteli engedély iránti kérelmet az Albertina február 15-én nyújtotta be az illetékes minisztériumhoz, s a kincset érő szállítmány már másnap útnak indult. Talán az Albertina igazgatója nem tudta, hogy Dürer művei szerepelnek a semmilyen körülmények között az országból ki nem vihető műkincsek különleges listáján? És hogy ennek megfelelően az engedély kiadása nem is a minisztérium hatáskörébe tartozik? Utóbbi a kérelmet szinte azonnal továbbította a Műemlékvédelmi hatóságnak, amely első elutasító határozata után a fellebbezés elbírálására kénytelen volt Madridba küldeni szakértőit. A vizsgálat megerősítette a korábbi gyanút: ez a grafika oly sérülékeny, hogy nem tanácsos fény – és egyéb környezeti hatásnak kitenni. Így aztán megszületett az ítélet: jó, most már maradjon, de csak egy hónapig. Olyan kulturdiplomáciai botrány kerekedett, hogy az illetékes miniszterasszony a kedélyek csillapítása végett módosított, s a többhetes huzavona után a kiállítás megnyitásán bejelentették: kivételesen maradhat a Mezei Nyúl az előre eltervezett három hónapig. Az ügy azért nincs lezárva, a sajtó hangos a felháborodástól, s Klaus Albrecht Schröder ismét az érdeklődés középpontjában áll. Ki ez a férfiú, aki olyan gyakran borzolja meglepő tetteivel a közvélemény, illetve a szakmai körök idegeit?

A 49 éves művészettörténész - aki először énekesnek, majd festőnek készült- mindig nagy közönséget vonz kiállítás megnyitóival, előadásaival. Rendelkezik ugyanis azzal a ritka képességgel is, hogy mondandóját világosan felépített, könnyen követhető szerkezetben, figyelmet keltő, ám mégse kioktató hangnemben képes előadni, mondatai nyomdakészek, és mindig tartalmaznak az újságíró számára használható elemeket.

Annak idején, 1984-ben a bécsi egyetem képzőművészeti intézetében gyakornokoskodó frissen végzett fiatalember merő véletlenségből vette fel a telefont, amikor Franz Vranitzky, az akkori Landesbank - a mai Bank Austria elődje –igazgatója (a későbbi kancellár) kiállítási programhoz kért segítséget az intézettől. A 28 éves Schröder - akinek meghatározott időre kötött szerződése az egyetemi intézménnyel éppen lejárt - nemcsak hogy elvállalta a megtisztelő megbízatást, hanem arról is meggyőzte a bank vezetőit, mennyivel jobban járnak egy állandó saját kiállítási programmal, mint ha időről időre különféle helyszínű rendezvények feneketlen zsákjába töltenek milliókat. Hamarosan megtalálta a helyszínt, és 1989-re készen volt a bécsi belváros kellős közepén, a Freyungon az átalakított Kunstforum. Addigra Schröder megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett a művészvilágban, a kiállítás szervezők köreiben, és kialakította pontos elképzelését arról, mit szeretne bemutatni. Első kiállítása rögtön bombasiker volt: az Egon Schiele és kora című bemutató első ízben tárta a nyilvánosság elé a Leopold gyűjteményt, amelyről addig csak mendemondák keringtek, senki nem látta a századforduló remekműveit. Száznyolcvanhatezren tekintették meg a kiállítást, ezt a látogató számot csak 1998-ban sikerült felülmúlni: a Monet -tól Picasso-ig című kiállítás 216 ezres közönségével.

Schröder nem érte be a Kunstforummal, 2000-ben megnyerte a megújuló Albertina igazgatói posztjára kiírt pályázatot. Itt is hű önmagához – nagyhangon követel ki nagyobb szubvenciót, mint bárki más – igaz, cserében felejthetetlen kiállításokat is kap a közönség. Jól emlékszem, és akinek volt szerencséje látni, aligha feledheti, micsoda élmény volt 2003-ban a Dürer kiállítás – jóllehet ezeknek a grafikáknak a nagy része mindig is az Albertina raktárában volt, ám éppen sérülékenységük miatt ritkán mutatják be őket. Nos, 2003-ban látni lehetett a Mezei Nyulat éppúgy, mint a többi finom kis csodát – sőt, akkor a Prado kölcsönadta Dürer Önarcképét. Talán ezt akarta most a hálás férfiú viszonozni. A csínyről lesz még szó, majd amikor visszakerül a rajz, s a szakértők elemezgetik, vajon nem károsodott-e.

Sz. J. -  2005. március 17.

 

 

 

 

Klaus Albrecht Schröder és a Prado igazgatója, Miguel Zugaza

   

Mindegy – ez is megvolt...

 

   

 

Akarom én ezt a nőnapi cécót? Minden évben ilyenkor bajban vagyok – itt Bécsben nem lehet megfeledkezni erről a jeles március 8.-ról, előtte, utána a csapból is ez folyik. Persze ez azért nem is hasonlít a moszkvaihoz: ott ilyenkor kicsik és nagyok, a teremtés öreg, fiatal és középkorú koronái hatalmas virágcsokorral, tortával sietnek köszönteni nőnemű ismerőseiket, rokonaikat. De itt is nagyon él a hagyomány, s annyiféle szemszögből taglalják ilyenkor, mennyire rossz a nőknek, hogy nekem a hajam szála is az égnek áll. Persze a virágcsokrot nem bánnám – erről azonban szó sincs, felvilágosult kollégám azt se mondják fakalap, ha meg igen, abból az jön ki, mint tavaly: hogy netán ezen a napon írnák a lapot csak a nő-munkatársak… Ez se tetszett annyira, szóval ambivalens ez a dolog…

A mindenféle elemzésekből persze sok dolog kiderül. Az például, hogy ebben a fejlettségére és az egyenjogúságra oly büszke társadalomban a gazdasági vezetés szilárdan férfikezekben van. Ez persze kissé megkönnyíti az ilyenkor oly buzgó sajtó dolgát: azt a pár csúcsvezető pozícióban lévő hölgyet könnyedén elő lehet keríteni, le lehet fotózni, meg lehet szólaltatni. Igaz, ha mondjuk, sokan lennének, akkor nem minden újság ugyanazzal a tucatnyival foglalkozna – tény, hogy ők tényleg csúcsvezetők. Persze nem csak a csúcson lévőkről esik szó, azokról is, akik alacsonyabb beosztásban dolgoznak. A legszomorúbb, hogy közülük viszont a statisztika szerint 40 százalék részmunkaidőben dolgozik, ami ugyebár részfizetést jelent – és egyáltalán, minden kimutatás szerint eltérés van a nők és a férfiak javadalmazása között, legyen az fizetés, avagy nyugdíj.

Persze zene volt füleimnek egy másik értékelés a nőkről - pedig (vagy éppen ezért) ennek köze nem volt a nőnaphoz. A női politikusok legfőbb erénye a férfiakénál kétségkívül nagyobb hajlandóságuk a párbeszédre, aminek eredményeképpen alkalmasabbak éles konfliktusok elsimítására, kompromisszumok kimunkálására. Aki nyilatkozott, nem más, mint az osztrák kormány élén álló Schüssel kancellár, s az alkalom: az új belügyminiszter kinevezése. Liese Prokop személyében most először került nő a sokak szemében inkább férfias erőt kívánó tárca élére. Ami azt illeti, az éppen ötesztendős néppárti-szabadságpárti kormány élenjár e téren: 12 tagja közül hat a gyengébb nem képviselője – mégpedig igazán nem csak a statisztika kedvéért, hiszen a legfontosabbnak tekintett minisztériumokat, köztük az említett belügyin kívül a külügyit, az egészségügyit, a szociálisügyit is hölgypolitikus vezeti. Az egyes tárcák működését nemigen befolyásolja, nő, avagy férfi áll az élén, és Ausztriában a politikai csatározások hangneme sem kíván különösebb korrekciót, a férfipolitikusokra sem jellemző a trágár avagy durva kirohanás. Bátorkodom megjegyezni, hogy az azért gyomorforgató volt, ahogyan a nőnap tiszteletére ez a bájos hölgykoszorú együtt tartott sajtóértekezletet, dicsérgetve önmagát, illetve a kormányt, amiért – kétségkívül – valamit mégis csak javított legalább a nők foglalkoztatási lehetőségein.

Általában azért az elmondható, hogy a hölgypolitikusok nem női bájaikkal próbálnak eredményt elérni, pedig többségük csinoska. A legérdekesebben a szintén vadonatúj külügyminiszter asszony fest: a szőke félhosszú hajú, bájos arcú Ursula Plassnik csaknem két méter magas, s akárhogyan is próbálják cseles székekkel, asztalokkal kiegyenlíteni a különbséget, Schüssel – és mindenki más – alaposan eltörpül mellette. Némelyik politikusi találkozó szinte komikus. Az egészségügyi miniszterasszony – Maria Rauch-Kallat, nagy magyarbarát, lévén férje egy burgenlandi gróf – mintha miniszteri kinevezése óta lemondana a kalapviseletről. Pedig korábban, pártpolitikusként szerette a különleges fejfedőket.

Azért nem mentes az osztrák politika olyan politikusnőtől, aki szereti bevetni a női fegyvereket (és a kalapokat se veti meg), igaz, ő nemrégiben terepet váltott, s most Brüsszelben teszi ugyanezt. Benita Ferrero-Waldner volt külügyminiszter – ma EU-biztos – legendás rendíthetetlen mosolya sokakat irritált (elnökké például nem is választotta meg a nép), és alkalmat adott némi gúnyolódásra is. Ő volt az, aki öt évvel ezelőtt a szélsőjobboldal kormányba emelése miatt életbe léptetett európai szankciókat folyamatos mosolygással, afféle kellemkedéssel próbálta leszerelni, nem törődve a visszautasítással, és kihasználva azt, hogy egy hölggyel szemben a legtöbb európai férfiember betartja az udvariasság szabályait. A női mosoly devalválódott, az akkori osztrák külügyminisztert gúnyolták, háta mögött kinevették. De azért nem biztos, hogy ez a viselkedés eredménytelen volt. Ausztria kikeveredett a válságból, a szankciók elmúltak, jóval kevésbé feltűnően, mint ahogy jöttek, az akkortájt lenézett Ferrero-Waldner pedig ma megbecsült tagja az EU „kormányának”, s töretlenül bírja a kancellár bizalmát. Politikusnő-társai pedig kifejezetten hálásak lehetnek neki: bizonyította, hogy a gyengébbik nem mégse olyan gyenge, és igenis alkalmas a konfliktusok kezelésére.

Mindez itt Bécsben, a nőnapi kellemkedések idején óhatatlanul eszébe jut az embernek. Ha nő. Azt nem tudom, a férfiaknak az ünnepi beszédírás erőlködésében egyáltalán eszébe jut-e valami. Mindegy – ez is megvolt. A nőnap is, meg a beszédek is.

Sz. J. -  2005. március 10.
 

   
   

...az élet megy tovább – állatéknál éppúgy...

 

   

 

Aki Bécsben él, vagy gyakrabban idelátogat, nem lehet közömbös a Schönbrunni Állatkert ügyei iránt. Ráadásul a Zoo élén olyan férfiú áll, aki nem csak az állatok nyelvén ért, hanem a marketingnek is nagymestere, így aztán az ottani hírek rendes nyilvánosságot kapnak. Ha például kismajom, vagy kiselefánt születik – persze egy-egy ilyen esemény a tudományos világban is hír, hiszen itt Bécsben ritka sikeres programot működtetnek a fogságban élő állatok szaporítására.

Biztos nemcsak nekem volt szomorúság, majd döbbenet két egymást nem sokkal követő esemény. Hogy tudniillik Jumbo, a 46 évesre saccolt elefánthölgy egy szép napon nem állt fel többé. Keringési rendszere omlott össze – hiába próbáltak segíteni rajta az orvosok. Ő volt a legidősebb, s ezzel az 1992 óta tudatosan szaporított elefántcsorda létszáma hat főre csökkent. Négy lány és két fiú maradt. Jumbót 1964-ben hozták Kelet-Afrikából Bécsbe –akkor öt évesre becsülték. Bécs rendesen meggyászolta, szabályos nekrológok jelentek meg, de még alig ocsúdott a gyászból az állatbarát közönség, máris mindent felülmúló új dráma történt. Gerd Kohlt, az Állatkert kedvencének számító négyéves Abu ápolóját halálos támadás érte. A pubertáskorban lévő, 1600 kg súlyú „kiselefánt” a napi tréning közben egyszerre csak rátámadt, s tekintélyes agyarával olyan sebesülést okozott, amely azonnali halálát idézte elő. Ápolótársa a közelben volt, de hiába próbálta a z edzésnél használt acélrúddal visszatartani a megvadult állatot, már késő volt, mint ahogy az azonnali orvosi segítség, a mentőhelikopter is későn érkezett. A 39 éves háromgyermekes férfi életét vesztette. Halála annál nagyobb döbbenetet váltott ki, mert igen tapasztalt ápoló volt. Itt Schönbrunnban már hét éve dolgozott. Előtte Erfurtban ugyancsak elefántokkal foglalkozott. Abuval meghitt kapcsolatban volt – szinte születés óta ő, és csakis, egyedül ő gondozta.

Emlékszem, mert nehéz elfelejteni, azon a kora tavaszi napon, 2001-ben vezető hír volt Ausztriában a 80 kg-os, egy méter magas újszülött. Nemcsak az állatkedvelő bécsiek szívét melengette a hír, szenzáció volt ez Európa-szerte: Abu, a 16 éves Sabi és 9 éves Tembo első gyermeke mesterséges megtermékenyítéssel fogant - afrikai elefánt-mamája, a 16 éves Sabi soha nem találkozott a papával, Temboval, aki az angliai Colchester állatkertjében lakik. A mesterséges megtermékenyítést a berlini állatkerti- és vadállat-kutató intézet szakértői végezték el, mégpedig Európában első ízben. A 643 napos terhesség komplikációk nélkül ment végbe, csakúgy, mint a szülés, pedig Abu két héttel a várt idő előtt, és 20 kilogrammal kisebb súllyal jött a világra. Mamája azonnal elfogadta az újszülöttet, - elefántéknál ez nem is olyan természetes -, a kis jövevény pedig már percekkel születése után állt a lábán. Pár órával később már a fotósok is megörökíthették, ahogyan mamája minden lépését követte.

És most ez a körülrajongott kedvenc, mindenki Abuja, akinek életét képeskönyv is megörökíti, s aki a bécsi állatkert fő reklámhordozója, szóval ez az „édes kis állat” gyilkolt. Azt ölte meg, aki a legtöbbet törődött vele – ki éri ezt fel ésszel? Igaz, a kicsike időközben 1600 kilogrammra növekedette, és ahogy a szakértők mondják, éppen kamaszodik, ilyenkor pedig nem zárható ki a dühroham – sőt, most választják le mamájáról, s emiatt elkülönítve magányosan él - no de akkor is. Ez a Gred Kohl, aki csecsemőkora óta gondozza, slagozza, eteti, trenírozza, bízott benne, azt hitte, ők barátok. Az életével fizetett, mert megfeledkezett arról, hogy a mégoly szelídnek tűnő, rács mögé zárt állat megmarad vadnak, és mint ilyen, kiszámíthatatlan.

Schönbrunn a világ legrégebbi, immár 253 éves műemlék jellegű állatkertje, amely mindig híres volt a különlegességekről: az első nevezetességről II. Ferenc császár gondoskodott, amikor afrikai zsiráfot importált. Ma is produkál évről évre valami újat – érdemes benézni az új trópusi házba is. És ha már a különlegességnél tartunk, maga az elefántház is ilyen, még ha most ilyen tragikus hír is érkezett belőle. A temetés megvolt, az Állatkert nagyhírű és remek szakértőként tisztelt igazgatója, Helmut Pechlaner marad – jövő évig, amikor nyugdíjba vonul. Lemondását felajánlotta, de az is kiderült, hogy semmiféle felelősség nem terheli. Sajnos ilyesmi előfordul - mondják az etológusok, s bizonyára igazuk van, hiszen nincs év, hogy ne érkezne tragikus hír a világ valamelyik állatkertjéből, cirkuszából. Abut megdorgálták, még jobban elkülönítették, most már ápoló nem jön a közelébe, de szó sincs arról, hogy elaltatnák: kamaszkori zavarnak tudják be viselkedését. A látogatók is megbocsátanak majd – legfeljebb szeretetükkel mostantól inkább a szintén itt született kétéves Mongut (a 11 éves baseli illetőségű Pambo, és a Dél-Afrikából Európába származott 18 éves Tonga kislányát) halmozzák el. Szóval az élet megy tovább – állatéknál éppúgy, mint az embertársadalomban.

Sz. J. -  2005. március 3.
 

   
   

Sehol egy testőr, sehol semmi szertartás...

 

   

 

Nem értem, igazán nem értem. Ezek az itteni autóklubok azt se tudják, hogyan könyörögjenek, vagy inkább fenyegetőzzenek: senki fia ne induljon a hétvégén útnak, vagy ha igen, készüljön fel arra, hogy órákat fog a kocsiban tölteni.

Mintha mi sem történt volna, már péntek délután megindul a tömeg, sílécekkel felszerelve, gyerekekkel és aztán csak csodálkoznak, amikor 30 kilométeres dugóba keverednek. És ez nem csak a februárra vonatkozik, a nagy sí szünetek idejére – amikor az egyes osztrák tartományok iskolái eltérő időpontokban ugyan, de azért hármasával kiadják az energiatakarékosság miatt bevezetett szünidőt. Valahol – valamelyik német tartományban, avagy az oly szívesen utazó hollandok országában mindig van hasonló szünet, világos, hogy hatványozódik a forgalom.

Hát igen, síelni kell. Ezt még csak értem. De azt, hogy miért olyan könnyelműek az emberek ott a hegyen, no ezt végképp fel nem foghatom. Nekem történetesen már a könyökömön jön ki, és ha álmomból felébresztenek, akkor is fújom, mit szabad és mit nem. Ellenőrizetlen kötéssel nem tanácsos nekivágni a síelésnek, avagy még inkább: a friss porhó csábításának engedve tilos járatlan utakat keresni. Előbbi jó esetben kéz – és lábtöréssel végződhet, utóbbi viszont sokak életébe kerülhet, mert így indulnak a lavinák. És mégis: a kórházak zsúfoltak, ez most a gipszelők nagy szezonja, és ez még mind semmi a lavina-szerencsétlenségekhez képest. Lavinaügyben egyébként legalább a hatóság nagyon elővigyázatos. Az első rossz jelre lezárnak egész környékeket – a héten például kereken 15 ezer üdülőt tartott fogva az Arlbergen egy ilyen riasztás. Nem nagyon bánták, s hogy, hogy nem, volt ott kamera, tévéstáb, így aztán aki jobb szereti a meleg szobát és a karosszéket, onnan vájkálhatott kényelmesen a téliesített pletykákban. A lavinazárlat áldozatául esett Lech, az Arlberg legnevezetesebb üdülőfalúja, amely mint ilyenkor mindig telis tele volt éppen hírességekkel. (Itt forgatták egyébként a Bridget Jones néhány téli jelenetét). Köznéppel együtt 15 ezren rekedtek a világtól elvágott üdülőhelyeken - de úgy tűnt, senki se bánja.

A rutinos szállodások se izgatták magukat, amint hallották, hogy jön a nagy havazás, előrehozták az élelmiszerrendeléseket. Mint elmondták, volt vagy ötnapi ellátmány, mégpedig luxus színvonalú. Mindenesetre a rendkívüli helyzet legalább lehetőséget nyújtott egy-két ritka felvételre: Beatrix holland királynő például hiába síel itt évről évre, nemigen kapják lencsevégre, lévén senki nem ismeri fel. Az idős, hetvenen felüli hölgy ugyanis pontosan úgy fest anorákjában, mint bárki más, aki téli üdül, beáll annak rendje és módja szerint a lift előtti sorba, ügyesen bánik a léccel, ha bukik, feláll, s törzshelyén, a Hotel Post-ban a személyzet megszokta, hogy nem kér a neki kijáró Fenség megszólításból. Beatrix királynő éppen 45 éve tölt minden februárban 2-3 hetet Lechben, ugyanabban a szállodában - s úgy tűnik, a hagyományt fiai is öröklik. Az idén mindenesetre mindhárom fia eljött, itt voltak a feleségek, az unokák. És bizonyára nemcsak nekem tetszett nagyon a fénykép a lavinával körbezárt Lechből, amelyen a kicsit se királynőkülsejű Beatrix önfeledten kacag, szorosan öleli 14 hónapos kislányunokáját. Látható még Willem Alexander és neje, aki ugyan gyermeket vár, de egyelőre ez nem akadályozza a síelésben. Sehol egy testőr, sehol semmi szertartás - csakúgy, mint ahogy esténként a népes család a helyi kiskocsmában legfeljebb annyiban különbözik másoktól, hogy jókora asztalra van szükségük.

Sz. J. -  2005. február 24.
 

   
   

Idáig süllyedtem. Bocsánat...

 

  

 

 

Közszolgálati csatornák

ORF1

ORF2

Magán csatorna

ATV+

 

Ilyesmi évek óta nem történt velem – egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy odaragadtam a televízió elé, és mit tesz isten, az Operabál közvetítését nézem. Akinek megadatik huzamosan ebben a keringődallamú, almás rétes illatú városban élni, azon ilyenkor február táján a mérgezés tünetei jelentkeznek: bál- bál után, a szokott társasági hölgyek émelyítő mosolya a televízió pletyka műsoraiban, ugyanott kissé rozzant lovagjaik magabiztos tekintete – szóval mit akarok én egy ilyen szirupos közvetítéstől? Na jó, először az érdekelt, vajh a kivezényelt rendőrök a lezárt Ringen megütközhettek-e a tüntetőkkel? (Nem, úgy húsz bágyadt tiltakozó jött el, közülük a legizgalmasabb még az a mutogatós hölgy volt, aki meztelen bájait a bent tobzódó előkelőségek bundaviseletével óhajtotta szembeszegezni).

Jó, ezt megnéztem. Hirtelen azonban felkeltette az érdeklődésemet a 60 ezer eurónyi virággal díszített lépcsősoron szinte türelmesen tipródó promi-tömeg, amint arra vár, hogy bejusson a terembe. Hihetetlen ruhaköltemények, köztük ordítóan ízléstelenek, fonnyadt dekoltázsok, mesés ékszerek. A 17 ezres páholyok lassan megteltek – már mehetnék. De nem. Kezdődik a műsor. A szám tátva marad, ilyen öntelt testtartást, kivagyi arckifejezést még nem láttam, amivel a Ház igazgatója felvezeti a szereplőket. Ő, aki évekig oroszlánként harcolt a bál ellen. És akkor felcsendül a zene – amit, ugye, kicsit lenézünk – és már nem lehet átkapcsolni. Mert a műsor gyönyörű, a táncosok elragadóak, a ballett-patkányok, az iskolások között egy villogó szemű 11 élves kisfiú varázsol el, az énekesek, az argentin tenor, Marcelo Alvarez és a mezzoszoprán Elina Garanca egyszerűen lenyűgözőek, szóval, mint rendesen, megbocsátottam a Hiúság Vásárát. És ha már ott ragadtam, megnézem a derék nyársat nyelt színészből-lett moderátor fiú és csoki színű lány-párja interjúit. Na érdemes volt itt maradni, láthattam a Város Bohócának hatalmas orcára esését.

Richard Lugner, a nevét viselő üzletközpont tulajdonosa, nyugdíjas építőmester és 30 évvel ifjabb neje, mindenki Mausi-ja (Egérke) ilyenkor elemében van. Milliós gázsiért hozatnak vendéget többnyire Hollywoodból – gyakran elvirágzott egykori sztárt – akivel aztán villognak, sajtóértekezleteznek, autogram-rendezvényt szerveznek, no és a bálba bevonulnak. A nem túl daliás Lugner (állandó jelzője a nép körében a „malteros”) csetlik-botlik, megkapó leplezetlen nárcizmusa. Az idei vendéggel, aztán alaposan ráfaragott: Geri Halliwell éppen csak a szerződésben előírt minimumot teljesítette, azt is fanyalogva. Nem táncolt meghívójával, nem édelgett a kamera előtt, az interjú elől ugyanis a vécébe menekült. Szemfüles operatőrök elkapták, ahogy éjfél táján fejveszetten rohan le a lépcsőn. Láthattuk a teljesen tanácstalanul tipródó Építőmestert – arcán az „idén ez nem jött be” kifejezéssel. Az idegesség akkora volt, hogy az osztrák társasági élet leginkább feltűnési viszketegségben szenvedő hölgyét, az építőmesterné kebelbarátnőjét szabályos dulakodással akadályozták meg, hogy a páholyba lépjen. Szóval vicces volt, annyira, hogy a Lugnerékről szóló szappan-doku idevonatkozó folytatását is megnéztem – erre izgatott telefon hívta fel a figyelmemet. Páratlan élmény volt. Mausika nem létező ráncainak felvarratását is megörökítették, látogatását a szépészeti szalonban, látható volt a báli készülődés, a szmoking felvételének keservei, a zsebóra helyre igazításának próbálkozásai – szóval intimkedés a javából. Félreértés ne essék, ezt ez a furcsa pár szereti, az osztrák média pedig egyenesen imádja. A báli reflektorfénynek köszönhetően a News olvasói azt is megtudhatták, Mausikának mi a véleménye a férfipotenciálról, a pénisz méretéről és egyéb létfontosságú kérdésekről. (Mentségemre: erről a cikkről csak egy másik lapban olvastam).

Hát bizony az idén ezt mind megnéztem. Idáig süllyedtem. Bocsánat. Az ennél is szörnyűbb farsangi féktelenkedések elburjánzott közvetítéseinek megtekintésére azonban eddig még semmiféle hatalom nem tudott rávenni.

Sz. J. -  2005. február 11.

 

 

KVÍZ

Operák

 

 

   

Szép jó napot kívánok, Herr Bundeskanzler!

 

   

 

Engem, mint ahogyan nemzedékem sok más tagját is, a szüleim német szóra még Ausztriába küldhettek nyaranta. 1937-ben jártam először így Ausztriában, először Bécsbe érkeztem, s aztán az engem nyaralni fogadó család onnan vitt magával vidékre. Hogy mi az, amit egy egész életre megjegyezhettem magamnak akkor Ausztriában? Két élményemet emelném ki. Az elsőt egy bécsi kertvendéglőben éltem át, ahol sós kiflit majszoltam és krahedlit iszogattam. Közben fél füllel azt hallhattam, hogy a mellettünk lévő asztalhoz egy kopottas tiroli nadrágos úr telepedett le, majd kedélyes beszélgetésbe elegyedett a társával. S aztán arra lettem figyelmes, hogy a pincér, amikor először kisietett ahhoz az asztalhoz, a következőt mondja: "Szép jó napot kívánok, Herr Bundeskanzler!" Alig akartam elhinni, hogy tényleg az osztrák kancellár mellett ülök, de a vendéglátóim azonnal megerősítették, hogy bizony tényleg az ország kormányfője tévedt be közénk, abba a kis bécsi kertvendéglőbe. És közben sehol egy testőr. A testőrök helyett a biztonságérzetet akkoriban az a magától értetődően kedélyes hangulat hozta magával, amit én is pontosan megérezhettem még az akkori Bécsben. S aztán a másik élményem. Amikor megérkeztem a nyaralóhelyül szolgáló kis osztrák faluba, ahol egy vízimolnár házában laktunk az erdő szélén. Eljött a vacsoraidő. S azt láttam, hogy a jómódú középosztálybeli polgárnak számító molnár a családjával és a cselédséggel együtt étkezett, s a legkisebb szolgáját "úrnak", a cselédlányt pedig "kisasszonynak" szólította. Ez a két élmény már akkoriban is összekapcsolódott az emlékezetemben - s ez az egész azt üzente nekem, hogy lám, létezik a földön az emberi kapcsolatoknak valami olyan természetessége és mesterkéletlensége, amely példaértékűnek bizonyulhat számomra. Imponált nekem ez a minden póztól mentes Ausztria. No, gondoltam: így kerek a világ.

S aztán következett az újabb ausztriai nyaralásom, 1938 júniusának végén - pár hónappal Ausztria német megszállása, az Anschluss után. Az országot mintha teljesen kicserélték volna. És ezt a változást még egyáltalán nem lehetett azzal magyarázni, hogy a közhangulat átformálódása mögött a német titkosrendőrség megfélemlítő akciói álltak volna. Nem, az egész ország egyfajta "hangyabollyá" alakult át, amelyben mindenki kétségbeesetten azon igyekezett, hogy pontosan alkalmazkodjon a boly új törvényeihez. A lakosság önként átállt: zokszó nélkül, mi több, olykor lelkesedve igazodott az új világ új szabályaihoz. S hogy mennyire volt szembeszökő ez a változás? Amikor kiszálltam a vonatból a bécsi Nyugati pályaudvaron, az első látnivaló, ami elém tárult, egy egyenruhás Hitlerjugendekből álló, jelszavakat skandálva masírozó csoport volt. Azt harsogták ütemesen, hogy: "Nem akarunk keresztények lenni, mert Krisztus egy zsidó disznó volt!"

Később a nyaralóhelyemen, vagyis a vidéki Ausztriában is ugyanezt a döbbenetes változást észleltem szinte mindenütt. Egyedül mentem át egy réten, s ott is szembejött velem egy ilyen Hitlerjugend-csapat. Amikor egy vonalba értünk, valamennyien égnek lökték a karjukat, és kihívóan azt kiáltották felém, hogy: "Heil Hitler!" Én pedig tanácstalanságomban nem tudtam mást válaszolni nekik erre, mint hogy: "Grüss Gott!" Nem valamiféle dacból, hanem egyszerűen azért, mert akkor még fogalmam sem volt arról, mit is jelent az általuk használt köszönő formula. Nos, a lelkes ifjúfasiszták azonnal körülvettek, s meg akartak verni. Pattanásig feszült volt a hangulat, s aztán a vezetőjük legyintett. Valahogyan rájöhetett arra, hogy külföldi vagyok, s azt mondta a társainak, inkább hagyjanak futni. Nos, az 1938-as év Ausztriájában szerzett élményeim ma is ugyanazt jelentik számomra, mint akkor: a XX. század rettenetes fordulataiban mindenki bűnös, aki szellemi önállóságáról lemondva hagyta, hogy egy "hangyaboly" tagjává silányítsa a történelem.

Nemeskürty István -  2000. március

 

   
   

Bécsbe ritkán jön fel...

 

   

 

A magyar rendek a Bécsben való politizálástól az idegen miliő miatt is erősen riadoztak. Német kereskedő-polgárságunkat, a határ menti birtokosokat és Mária királyné néhány hívét kivéve 1526 előtt az osztrák nemességgel és Ferdinánd főherceg udvarának vezető személyiségeivel szinte semmiféle kapcsolatuk nem volt. Ráadásul a Mohács előtti nemesi közgondolkodást – a Habsburgokkal kötött egyezmények (1463: bécsújhelyi szerződés, 1491: pozsonyi béke, 1506: házassági szerződés) következtében – komoly németgyűlölet hatotta át, melyet a Szapolyai-párt igyekezett erősen növelni. Elegendő ehelyütt pusztán az 1505. évi rákosi végzésre gondolnunk, amely kimondta, hogyha II. Ulászló fiúörökös nélkül hal meg, akkor a magyar rendek nem választanak külföldi származású személyt királlyá. Ráadásul Magyarországon a kis létszámú és részben idegen udvari nemesség, valamint a magyar nemesi társadalom tömegeit kitevő és az előbbitől élesen elkülönülő vidéki (vármegyei) nemesség között már az Anjou-kortól kezdve komoly ellentétek feszültek. Ezek azután mind Luxemburgi Zsigmond, mind Hunyadi Mátyás, majd a Jagelló uralkodók alatt tovább tartottak, sőt feltételezhetően még fokozódtak is. Mohács után ez az udvarellenes magatartás a magyar király udvarának idegenbe kerülésével érthetően még tovább növekedhetett. Mindezen érzésektől pedig még Ferdinánd híveinek egy része is csak nagyon nehezen tudta függetleníteni magát.

Bécsbe érkezve a magyar nemesség idegenérzetét nyelvi és mentalitásbeli különbségek még tovább növelték. A Hofburg ugyanis az osztrák nemesek mellett tele volt egyéb idegennel (spanyolokkal, németekkel, csehekkel, sõt még németalföldiekkel is44) is, akik még a Magyarországon bevettnek számító latint sem gyakran bírták. Tehát önmagában már a kommunikáció is komoly nehézségeket jelentett, nem beszélve a teljesen eltérő udvartartási etikettről vagy a politikai hagyományokról. Noha a magyar királyság az egész középkorban az európai keresztény kultúrkör része volt, a magyarok “érthetetlen” nyelvük és keleties öltözködési szokásaik miatt általában idegen, sőt nemritkán lekicsinylő fogadtatásban részesültek. Kiválóan tanúskodnak erről az érzésről még a 17. század elejéről is Lépes Bálint nyitrai püspök (1608–1619) és kancellár (1608–1623) szavai a birodalmi városban, Nürnbergben tapasztaltakról: “Ebben a városban, sőt majd az egész tartományban, oly szűkön járt az előtt a magyar nemzet, hogy egy prédikátor két szolgámtól, kiket előre küldtem, azt kérdezte: »monachi estis ne vos [valóban szerzetesek vagytok]?«; bár maga látta, hogy magyar fekete ruhában voltak, kard oldalukon és száras csizma lábukon, annak volt a legtöbb nézője. Sokan hol törököknek, hol polyákoknak [lengyeleknek] mondottanak, fülünk hallatára. Még több csodálónk lett volna, ha többen és színes ruhában, szokott öltözetünkben jöttünk volna Őfelségével.” Hasonlóképpen fogadhatták az 1530-as években a bécsi udvarba érkező magyar nemeseket is.

Végezetül egyáltalán nem kedvezett a Bécsben való politikai szerepvállalásnak az sem, hogy az egyre gyarapodó lélekszámú nagyvárosban az élet meglehetősen drága volt. A magyar király idegen udvarában való megkapaszkodás tehát nagyon nehéz és költséges vállalkozás volt. Ennek a befektetésnek az igazi előnyeit csak kevesen ismerték fel. Mindezekkel magyarázható, hogy 1563-ban – amikor a magyar–osztrák perszonálunió már csaknem negyven esztendeje fennállt – a Bécsben működő Magyar Kancelláriát (Cancellaria Hungarica) vezető kancelláron kívül mindössze három magyar főnemes, a nemrég elhunyt Nádasdy Tamás nádor (1554–1562) özvegye, Kanizsai Orsolya, Zrínyi Miklós szigetvári és dunántúli (1563–1566), valamint gersei Pethő János komáromi fõkapitány (1563–1566) rendelkezett házzal a császárvárosban. Bár rajtuk kívül szállása még jó néhány magyar főméltóságnak volt, a korabeli szálláshelyek nyilvántartása (Hofquartiersbuch) azonban gyakran csak a következőket tudta róluk: “Bécsbe ritkán jön fel.” A rendkívül lassú és nehéz bécsi beilleszkedésnek viszont évszázadokra kiható következményei voltak.

Pálffy Géza, Történelmi Szemle, 1999
 

   
   

Ajánlott irodalom

 

 

A  VÁLTOZÓ VILÁG

köteteinek nagy része megvásárolható az ország két legnagyobb könyvkereskedőjénél online, ingyenes átvétellel az általad kiválasztott könyvesboltban vagy házhozszállítással.

Libri

 

Líra

A kiadónál az összes cím is megrendelhető, akár személyre szabott változatban. Hála a digitális nyomtatásnak, az éppen elfogyott címek is kaphatók rövid határidővel.

Kiadó

 

 

 

 

 

A világ helyzete, 2008

Babits Mihály: Az európai irodalom története, 1943

Erényi Tibor: A forradalom és a reform kérdése Ausztria-Magyarország munkásmozgalmában a századfordulón, 1975.

Kerekes Lajos: Ausztria története, 1966.

Mitrofanov N. M.: Ausztria 1918-1938 között, 1952.

Pethő Tibor, Szombathy Viktor: Ausztria, 1971.

Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története, 1972

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

   

 

   
         

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

 

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdő oldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

 

Változó Világ, 2023