VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Január 1.

A Petőfi vitához

 

 

 

 

 

Érdeklődéssel olvastam a „Nyugat” január l. számában megjelent cikket, melyben Földessy Gyula bírálja Horváth János könyvét. Az én műveltségem inkább csak tulajdon gyönyörűségemet szolgálja, sokkal szeszélyesebb, idegesebb, semhogy igazat akarhatnék tenni a két tudós között. De egyet-mást mégis hangsúlyoznom kell.

Jórészt egyezem Földessy barátom szempontjaival, ki a Shakespeare- és Petőfi találkozásokat, melyeket Horváth kiemel, erősen megrostálja és sokat mint általánosságot elvet. Szigorú bírálat töredékéből azonban nem alkothat fogalmat az olvasó, hogy a szónokló jellemzésekkel szemben milyen becsületes, szólamtalan az a munka, melybe én is elmélyedtem, milyen gondosan gyűjti össze az adatokat, melyek Petőfi lelki fejlődését megérteti, milyen szorgalmasan kutat föl minden egyes, csak fel is ötölhető párhuzamot, melyet a tudomány módszeres megítélésére bíz. Igaz, a Shakespeare-ről és Petőfiről szóló rész leginkább támadható. De többek között Shelley és Petőfi összevetése egészen meggyőző. A Fragments pár soros, futva odavettet versecskéi indították meg azt a termékeny gerjedést, melyből 1846-ban Petőfi kis költeményei születtek (elvándorol a madár… emlékezet… Hajamnak egy fürtjét levágom… Itt állok a róna közepén… ha jönne oly nagy förgeteg… Mi a dicsőség?… A bánat? egy nagy óceán… Gyertyám homályosan lobog… Elmém ezen sokat gondolkozik… Mit ettél föld… Hová lett a kacaj… stb. stb.) ezeket a lélekben, formában tökéletes impresszionista remekműveket, melyekhez az angol költő csak az ösztönzést, a merészséget adta. Petőfi versei finomabbak, különösebbek és – merem állítani – eredetibbek is.

Itt a vitát be is rekeszthetném. Minthogy azonban adatokról van szó, én is közölhetek párat, melyet évekkel ezelőtt Petőfi könyvem margójára jegyeztem. Azt hiszem, más még nem vette észre. „Hattyúdal-féle” című verse 1844-ből. A költemény nem jelentős. Sokan bizonyára nem is emlékeznek rá. Egyik versszaka:

„Hányszor kívántam a halált,
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyan formán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.”

Ez a hang visszatér Reviczky 1889-ben írt, mindenki által ismert költeményében, nem humoros, hanem tragikus zengéssel, öntudatlanul:

„Óh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik,
nem érzek mást, csak borzadályt.”

Petőfi szintén keveset emlegetett verséből (Szilveszter éje 1847-ben) két sor:

„Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!”

Vajon Jókai két regénycímét „Szegény gazdagok”(1860), „Gazdag szegények” (1890) ez az ellentét sugallta-e?

„Szüleim halálára” című verse 1849-ben.

Az utolsó, döbbenetes hasonlata:

„Csak egyszer, még egyszer
Ölelkezem össze
Sí keresztekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját…”

Emile Verhaeren kötetében (Poèmes Ille série Mercure de France 1907) „Le vent”:

„Les croix du cimetière étroit,
Les bras des morts, que sont ces croix,
Tombent, comme un grand vol,
Rabattu noir, contre le sol.”

A kép ugyanaz, több mint félszázad múltán. Mégis kizártnak tekinthető, hogy Verhaeren ismerte Petőfi versét. Csak a szemlélet, a képzelet megjelenítő munkája hasonlít egymáshoz az ismétel meg ilyen csodás, egyéni finomságot is, melyről azt hinnénk, hogy csak egyetlen-egyszer juthat eszébe földi halandónak. Ez viszont Földessy felfogását igazolja.

 

Kosztolányi Dezső [Nyugat, 1923./2.]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019