VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Január 6.

A magyarországi németek - Nyelv és kultúra II.

 

 

 

 

A magyarországi német irodalom

A magyarországi német kultúra gyökerei visszanyúlnak a legrégebbi időkig, így a német irodalomnak is igen régi hagyományai vannak hazánkban. Ez a hagyomány a folytonos és folyamatos újrakezdést jelentette tájainkon, mivel az országot ért történelmi megrázkódtatások fokozottan sújtották a német nemzetiséget, akárcsak a többi kisebbséget. A szépirodalom ezért csak lassan alakulhatott ki a tágabb értelemben vett írásos kultúrából, hiszen csak generációk munkája és esztétikai kultúrája teszi lehetővé az irodalmi érték megjelenését.

Magyarország területén felfedett első írásos emlékeket régészeti ásatások során a népvándorlás korából találták. Az előkerült rövidke feliratok rovásírással készültek  különböző germán nyelveken, s leggyakrabban az írással díszített tárgy viselőjének nevét őrizték meg az utókornak, avagy mágikus szavakat, varázslatokat tartalmaztak. A Frank Birodalom eme emlékei azonban elhalványultak, s csak évszázadok múltán, a 13--14. századtól találkozunk újabb német nyelvű szövegekkel a Kárpát-medencében, amikor is megjelent a folymatos írásbeli kultúra és nyolcszáz éve, mind a mai napig, kisebb-nagyobb törésvonalakkal, bátor újrakezdéssel életben maradt.

A középkor évszázadaiban a német irodalom emlékei a magyar királyi udvarhoz kapcsolódnak: az uralkodók nemcsak telepeseket, kereskedőket, kézműveseket, bányászokat hívtak a történelmi Magyarország legkülönbözőbb vidékeire, hanem tudósokat és költőket is. Munkáik jórészt elvesztek ugyan, egyes írók emléke is elhalványult, de az időbeli távolság miatt elszenvedett veszteséget az irodalomtudomány mégis rekonstruálta. E korai idők irodalmi élete, írásbelisége Pukánszky Béla a Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn (A magyarországi német írásbeliség története) című összefoglaló művében kél új életre: a magyarországi német kultúra gyökereinél jónéhány osztrák származású írót találunk, akik rövidebb-hosszabb ideig tevékenykedtek a királyi udvarban, s létrehozták a hazai német irodalmiság első műveit. Említsük meg talán legelőször Peter Suchenwirt költészetét, aki a hagyomány szerint még magyarul is tudott, noha ez nem bizonyítható. Suchenwirt fontos művet írt Nagy Lajos királyról Von Chunik Ludwig von Ungerlant címmel. A koraújfelnémet nyelvű, hosszú verses elbeszélés a lovagi világ fényes emlékét tartalmazza, dicső képet festve a magyar királyi udvarról, a daliákról és szép udvarhölgyeikről. Hasonló, bár lazább kapcsolatban volt Magyarországgal Oswald von Wolkenstein is, aki azzal dicsekedett, hogy "huss lernte ich majerul", azaz hipphoppra elsajátította a magyar nyelvet, de ő már nem írt hosszan itteni tartókodásairól. Heinrich von Mügelnt, valamint Ottokar von Steiermarkot még ily laza szálak sem kötötték Magyarországhoz, de mindenesetre hosszas krónikáikban jelentős fejezetekben mesélik el a magyarság viselt dolgait. Mindkettőben ellenérzések élnek a magyarokkal szemben, akik a finom német lovagi-udvari szokásokat nem sajátították el kellőképpen. Bár ezen írókat ma tulajdonképpen osztrák költőkként tartjuk számon, műveikkel, illetve magyarországi tartózkodásukkal erősítették az éledő kortárs helybeli német irodalmat.

Roppant érdekes színfolt ebben az udvari világban Helene Kottannerin bécsi polgárasszony naplója a 15. századból. A Sopronba férjhez ment asszony érdekes élete során az arisztokratáknak a magyar koronáról folytatott perpatvarába cseppent, s kalandos körülmények között Székesfehérvárra csenve a Szent Koronát, úrnője vezényletével megkoronázhatták a még kisded királyt. Naplója az események és társadalmi szokások érdekfeszítő krónikája, szélesre festett társadalmi tabló tárul az olvasó elé, de megismerhetünk egy bátor és okos asszonyt is.

A Magyarországon született vagy élő és alkotó német humanisták újabb lökést adtak a nemzetiségi kultúrának és irodalomnak. Johannes Regiomontanus, Johannes Reicherstorffer, Nikolaus Schricker, Stefan Taurinus-Stieröchsel a Német-Római Szent Birodalom alattvalóiként kerültek Magyarországra, s ha nem is tartoztak az európai elit első vonalába, műveikben bemutatták a világ számára a hazai eseményeket; sok hazai írástudónak is sikerült a humanisták szellemi elitjébe bekerülnie, említésre méltó Lorenz Koch von Krumpach, Johannes Sommer, Valentin Wagner és Jakob Piso neve. A kor szokásához híven latinul írt munkáik akkor mindenkit elérhettek, akit érdekelt Európa délkeleti csücske. Johannes Sommer például külföldi barátai unszolására írta meg a Dózsa-felkelés történetét, az antik ideál alapján tobzódva vérben és ékes beszédben. Élmény olvasni Dózsa ceglédi beszédét, a parasztvezér gondolatai gyújtó hangon szólítják meg az olvasót. Talán egyetértett az író ezekkel a gondolatokkal? De nem csak a társadalmi feszültségeket tudta az író megörökíteni: elborzasztó képsorokban írja le Dózsa halálát is tűzkoronával, emberhús-evéssel együtt. Az esztétikai szépség a fennkölt és a borzasztó keveredéséből áll össze ebben a műben. A humanisták latin nyelven írott szövegei ma sajnos a nyelvi problémák miatt nem épülhettek be elevenen a köztudatba.

A reformáció kora magával hozta a hazai német polgárság kulturális térnyerését. A korábban visszahúzódó polgárok aktívan működnek közre a szellemi kultúra megteremtésében és mozgásaiban. Elég csupán Hess András budai nyomdájára utalnunk; a reformációt Németországból főleg kint tanult papok hozzák, akik nem nemzetiségi, hanem vallási meggyőződésből, legjobb hitük szerint alakították a szellemi életet: a német származású, nevezetesen erdélyi szász Dávid Ferenc és Heltai Gáspár tevékenysége az egész magyar szellemi életre kiterjedt, végül ők mint magyar értelmiségiek épültek be kultúránkba; Johannes Honterus tevékenysége csupán csak az erdélyi szászokra korlátozódott, bár a szászok reformációja az erdélyi magyarokra is nagy hatással volt, míg Leonart Stöckel csak a Felvidéken éreztette hatását, ott azonban jelentős szerepet töltött be. Stöckel, a humanista drámaíró és reformátor Bártfán született, Krakkóban és Kassán tanult, 1530-ban meg a wittenbergi egyetemre iratkozott be. Itt kapcsolatba került Lutherrel és körével, Melanchtonhoz élete végéig jó barátság fűzte. Bár 1536-ban az eislebeni iskola igazgatójává választották, mégis hazatér és megírja az első nagyobb, német nyelvű magyarországi irodalmi művet, a Historia von Susanna protestáns iskoladrámát, amely végül is Wittenbergában került kiadásra 1559-ben. A mű törésmentesen illeszkedik a kor irodalmi tradíciójába: a Zsuzsanna-téma Luther, Hans Sachs és Burckhard Waldis nyomán a megkísértett és megtámadott, de végül győzedelmeskedő protestantizmus szimbóluma. Stöckel műve egyedülállósága okán fontos számunkra, mert az ő története is a kor felfogását követi, és a dráma végén az igaz hit győzelmét ünnepli meg. Stöckelt hite és kitartása emelte fel a jó írók körébe.

A történelmi sorsfordulók számtalan törést okoztak a kisebbségi kultúrában is. A török hódoltságot megszenvedte a budai polgárság, a Felvidéket nem kímélték a 17--18. század vallásos villongásai, Erdély németjeit meg hol a török, hol a tatár, hol meg román vagy székely hadak fenyegették. Ebben a korban visszaesett az irodalmi termés, s az újrakezdés már a Habsburg fennhatóság alatt következett el, először csak a társadalom vezető rétegeiben. Mária Terézia alatt a betelepülő paraszti lakosság viszont ekkor hozza magával és örökíti tovább -- még csak a szájhagyomány útján -- dal- és mondakincsét, amely a különböző délnémet vidékek folklórtermésének egyvelegéből csodálatos önálló életre kelt, a hontalanság gyötrelmei ellenére a jövő hitét, valamint sokszor pajkosan a szerelmet vallva:

Rózsa virít a kertben,

párosával virít.

Jön éjbarna madárka,

fütyörész reggelig.

A humanizmus és reformáció kora, a barokk kor, valamint a betelepítések időszakának szellemi eseményei jelentős nyomot hagytak a magyarországi német kultúrában. Ekkor jelent meg és alakult ki a hungarus-tudat, amely a 19. század derekáig, de talán egyes estekben máig hatóan jelentős szerepet játszik a közgondolkodásban, és végső soron a magyarsághoz való, alapjában véve pozitív viszony kialakulásában. Ez az identitásforma a középkor végétől a Szentkoronához való tartozás tudatos vállalása volt, s lokális kötődést, társadalmi betagozódást, nem pedig nyelvi lojalitást jelentett, azaz a németajkú is "hungarusnak" vallhatta-vallotta magát. A közös hon, közös történelem, közös megpróbáltatások jegyében egy közös haza képét vetíti elénk e felfogás. A szellemi élet e korban még különösen nem differenciált, az etnikai hovatarozás nem volt a társadalmi-szellemi felemelkedés kerékkötője. Még a 18. században is, az európai felvilágosodástól befolyásoltan a hungarus-tudat megjelenik a tudósok magatartásában: Magyarországon közös irodalomtörténetet és közös lexikont írtak különböző nemzetiségű tudósok, minden nacionalista elfogultságtól mentesen, ahova a térség kultúrájához bármilyen módon -- születéssel, témával, munkakapcsolattal -- kötődő írók felvételt nyertek; még az a Martin Opitz is szerepel a lexikonban, aki nem sokra becsülte Bethlen Gábor udvarában eltöltött egy esztendejét, mivel ott az emberek gorombák és az erkölcsök bárdolatlanok voltak. Jeremia Haner e lexikona (Scriptores rerum Hungaricarum et Transilvanicarum) két kiadást is megért. A felvilágosodás kora az irodalomban és az élet más területein is felszámolt minden előítéletet. A magyar közéletben a hungarus-tudat hatása a legérdekesebben s talán a legszebben a 18--19. század fordulóján jelentkezik, amikor német írók magyar témákról írnak kitűnő, bár ma már eléggé kevéssé ismert drámákat. Végső soron arról van szó, hogy Magyarország történelmét sajátjuknak érezték, ezért írja például Simon Peter Weber még a 19. század elején is nagy beleérzéssel, hogy "Rettet Hunyadi, rettet euren General! ... Das Volk ruft: "Rache für Hunyadi!", ("Mentsük meg Hunyadit, mentsük meg a generálisunkat. A nép kiáltja: Bosszú Hunyadiért!") avagy Franz Xavier Girzig, hogy "Es lebe Stephan, unser König!" (Éljen István, a mi királyunk!) Ezek a drámák és a kor lírai szövegei is mind erős kötődést árulnak el a magyar haza irányába, s utólag úgy tűnik a kutatás számára, hogy a német nemzetiséghez való viszony a közös gondolkodás, végső soron a hungarus-tudat alapján, felhőtlen volt.

A 18--19. században a magyarországi létélmények a német kisebbség, avagy nemzetiség számára egyet jelentettek a feudalisztikus világból való kitöréssel, tehát alapjában véve felemelkedést éltek meg. De nemcsak a magyar társadalomhoz való kapcsolódás jellemezte ezt a közösséget, hanem az európai kultúráramlatokhoz való kötődés is: a német--francia hatásra egyre izmosodni kezd a német kisebbség irodalma. Egyik-másik szerzőnél visszaköszönnek a nagy európai gondolatok, akárcsak a Vanina Ornano című szerelmi drámában:

 

Die Fackel der Vernunft nur Wenigen

Geleuchtet, frech der Aberglaube sich

Verbreitete, und manches Helden Geist

In Fesseln hielt.

(Az értelem fáklyája csak keveseknek/ világított, a babonák szemtelenül/ terjedtek, és jónéhány hősi szellemet/ béklyóban tartottak.)

 

Carl Anton von Gruber, e sorok írója, a kor egyik jelentős és sikeres Pest-Buda-i szerzője, a szellem felemelkedésének örömét fogalmazza meg ebben a drámában. Különben Gruber egyaránt írt drámákat és verset, szerkesztett lapot, hogy a szellem dolgát előmozdítsa. Példaképei a felvilágosodás nagyjai, Goethe és Schiller, de ugyanakkor azt is tudja, hogy e példaképeknek nehéz nyomukba érni. Ennek ellenére biztatja kollégáit, ne hagyjanak fel az írással, hanem teremtsék meg a pannóniai német tradíciót. Irodalomszervezői tevékenységét végső soron siker koronázta, számtalan mű jelent meg önálló kötetben, kalendáriumokban, almanachokban, avagy elhangzott a sikeres pesti színpadok valamelyikén. Kialakultak a kis lokális centrumok, a vezető Pest-Buda mellett Sopron, Kassa valamint a viszonylag elszigetelt erdélyi szász városok, Nagyszeben és Brassó.

A felemelkedés időszaka azonban nem tartott sokáig, mert a magyar reformkorszak nemzetállami gondolata a nyelvi asszimilációt tűzi ki célul. Ekkor körvonalazódik heves vitában a magyar költő nyelvi magatartása, vagyis hogy a magyar költő magyarul írjon, így a Hunyadiakat drámában megörökítő Pyrker Lászlót -- Ladislaus Pyrker egri püspököt -- kirekeszti Toldy és Bajza generációja a magyar irodalomból; Erdélyben is hasonló folyamatok zajlanak, ott is "nyelvharc" dúl, de nemcsak a szellemi életben, hanem az erdélyi országgyűlésben is. Az összecsapás ott erősebb, mivel a szászságnak a német kultúrához való kötődése jóval erősebb volt a belsőmagyarországi németek kötődésénél, azonkívül a szászok évszázados területi autonómiája öntudatos magatartást, a nyelvi asszimilációval való kemény szembeszegülést hozta. Erdélyben ezért rövid időn belül a végletek hangján ír mindkét fél. Egy példa az uralkodó műfajjá lett, esztétikailag különben nem sokra értékelhető             parabolákból:

 

Ein jedes Thier verliere seine Kehle!

Die Zunge roste ihm im eignen Blut!

Sie ist nichts andres werth, die Nattern-Brut!

Denn nur des Schakals Sprache athmet Seele,

Nur sie ist geistig, bildend, reich und gut!

Und haben wir nur dieses erst erzweckt,

Daß unsre Sprache alle Thiere sprechen:

So werden sie durch eigene Gebrechen

Gar bald auf alle Viere hingestreckt!

 

(Minden állatnak vesszék el a torka!

Saját vérében rozsdásodjék meg a nyelve!

Mivel semmit sem ér, az ebfajzat!

Csupán csak a sakál nyelvének van lelke,

Csak ez szellemes, művelt, gazdag és jó!

És amikor majd elérjük,

Hogy mindegyik állat beszélje ezt a nyelvet:

Akkor majd testi fogyatékosságuk miatt

Saját hibájukból pusztulnak majd el!)

 

E sorokat Johann Friedrich Geltch, a szászok reformkorának vezetője írta. Magyarországon az indulatok nem csaptak ily hévvel össze, de tény, hogy a véletlen lángok martalékává lett német színház már nem épült fel, s a kiadványok száma is csökkent. Ezzel együtt lezajlott Pest-Buda elmagyarosodása. Csoda-e hát, ha ezek a viszonyok nem vonzották vissza Nikolaus Lenaut, aki csatádi születése okán mindig érzett vonzódást a puszta iránt, de írói működése Ausztria és Németország legkülönbözőbb helyein történt, ezáltal csak áttételesen gazdagítva a magyaroszági német kultúrát.

A 19. század második felében kialakult Budapesten egy európai betagozottságú polgári kultúra, amely részben német nyelvű volt. Nem jellemezték ezt az irodalmat kiemelkedő alkotók, inkább több kisebb jelentőségű alkotóból állt össze az írótársadalom. Sokuk ideig-óráig külföldön élt, mint például Falk Miksa, aki az egyetlen magyarbarát lapot, a Wanderert szerkesztette Bécsben. A megerősödő polgári kultúrának a Pester Lloyd újság lett a szimbóluma, amely a második világháború alatt a hitleri Németország "gleichsajtolásának" engedve kompromittálódott, így a háború után megszűnt. A mai kutatás kezdi csak kideríteni, hogy például a Nyugatosok első nemzedéke a huszas--harmincas években ebben az orgánumban is jelen volt. A német nemzetiség a Pester Lloyddal nemcsak egy lapot veszített el, hanem a polgári kultúra is kiesett a szellemi életéből. A kiegyezéstől számítva a német nemzetiségnek mind nagyobb asszimilációs nyomással kellett szembenéznie, így sok író a kényszerűségtől, vagy akár a kalandvágytól hajtva külföldön élt. Emil Szittya, avagy Andreas Latzkónak volt a legérdekesebb az életútja, mivel több ország tapasztalatait építették be műveikbe, főként drámáikba, amelyeket az utókor bizony méltatlanul elfelejtett.

A második világháború és az azt követő kitelepítések, a kollektív bűnösség elve az amúgy is megtizedelt irodalmat megbénította. Egy jó évtizedig még csak hallani sem lehetett a nemzetiségi kultúráról, s még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy szinte csodával határos módon, szabályszerűen hamvaiból újjáéledhessen a német nemzetiség irodalma. Az ötvenes--hatvanas években már-már úgy tűnt, hogy a német írók végleg kisöpörtettek Magyarország szellemi porondjáról, de a hetvenes évek elejétől elindult egy új szellemi mozgás: szerény kis német folyóiratok, kalendáriumok szólították meg az embereket amolyan pusztába kiáltott szóval, hogy írjanak, s küldjék be műveiket. "Ragadj tollat!" lett a jelszó, és érdekes módon sorjázni kezdtek nemcsak az első lépések, hanem az érdekes-érzelmes és kiforrott művek is. Az írásra biztatás első eredménye a Tiefe Wurzeln (Mély gyökerek) című antológia lett, amely a megjelentetett 13 szerzővel egyenesen pezsgő irodalmi élet benyomását kelti. Pedig az írók még nem is a témájukat, hanem a nyelvüket és helyüket keresték: a magyar nyelven történt szocializációjuk után ujjongva tobzódnak a félig elfeledett, nagymamák dalfoszlányaiból összeálló nyelv megtalálásának-felfedezésének örömében. A fogadtatás természetesen kettős volt: sokan az írói tehetség hiányát, a kommunista hatalommal való túlzó szolidarizálást és a szerzők elgyökértelenedését vetették a szerkesztő Ács Erika és a szerzők szemére, de még többen a magyarországi német irodalom újjászületését ünnepelték. Nekik lett igazuk, mert a gyökerek "mélyebbek" voltak a látszatnál, s életenergiával öntötték el a születő kis irodalmat, mely rövidesen esztétikailag értékelhető művekkel is előrukkolt.

E fontos első lépés heurékája után számtalan probléma és dilemma fogalmazódott meg, több, mint amire e kis irodalom számított. A megtalált nyelv önmagában még nem bizonyult elégnek a költői-írói identitás megfogalmazásához: ehhez az olvasóközönségre is szükség van. De hogyan viszonyul a publikum a megtalált nyelvhez?

Schlaf, Kindchen, schlaf,

bleib fleißig und schön brav,

zum Häusle bauen, Auto kaufen

wirst du meine Sprach nicht brauchen,

Schlaf, Kindchen, schlaf.

(Aludj, gyermekem, aludj,/ légy szorgalmas és jó, házépítéshez, autóvásárláshoz/ nem kell majd használnod a nyelvem, aludj, gyermekem, aludj.)

Szomorúan megdöbbentőek Claus Klotz sorai, és borzasztó tény az is, hogy a mai német irodalomnak a hallgatóiért, a puszta nyelvért is meg kell küzdenie. Ennek az írógenerációnak szinte teljesen elölről kellett kezdenie mindent: nyelvet, kultúrát kellett kiépítene, a hallgatóságot kellett megnyernie és irodalmi életük minimális intézményes kereteit kellett kialakítania, kezdve a publikációs lehetőségektől egészen a kritikai reflexióig. Mindez sikerült: a Neue Zeitung hasábjain, antológiákban és más publikációkon keresztül kialakultak az irodalmi élet kommunikációs formái, az évenként megjelenő 2--3 kötet, az olvasói estek megteremtették a kapcsolattartást a közönséggel és a pályatársakkal, s e kis irodalomnak a korán elhunyt Szabó János személyében még egy komoly kritikusa is akadt, aki nagy szimpátiával, de kérlelhetetlen szigorral mondta ki ítéleteit az esztétikai-szellemi színvonalról. A Magyarországi Német Alkotók és Művészek Szövetsége (VUdAK) igyekezett az intézményes kereteket is kialakítani. A nyolcvanas évekre e kis irodalom szerencsésen túlnőtt Magyarország határain, mert Koch Valéria személyében németországi irodalmi díjakat is felmutathatott.

A csodálatos irodalmi fejlődés ellenére azonban e kis irodalom legfőbb témája és dilemmája továbbra is a nyelvkérdés maradt. Mert igaz ugyan, hogy költők és olvasóik visszahódították az anyanyelvüket, de az írók a szélesebb magyarországi német közönséget ennek ellenére sem érhették el, mert az elszokott a német nyelven való olvasástól. Németül meg nem tudtak a magyar közönséghez szólni, pedig a magyar irodalomhoz, kultúrához szorosan kapcsolódtak ezek az írók, azonkívül a németség gondjait, problémáit is szívesen bemutatták volna. Ha Németországban keresik olvasóikat, akkor viszont végleg elszakadnak a hazai olvasóktól, mivel odakint a vers és az írott szöveg társadalmi helye, esztétikai megítélése, a poétikai beszéd eleve más stílusú. E számtalan kérdést egységesen megoldani nem lehet, ezért különböző élet- és költői utak alakultak ki. Koch Valéria és Kalász Márton a kétnyelvűséget választották, Kalász megejtően szép regényében, a Téli bárányban a németek második világháború után történt kitelepítésének nyomorúságát mesélte el magyar nyelven, hogy így szélesebb közönséghez szólhasson.

Az "egynyelvűség" is érdekes fejlődést hozott. Az irodalmi német ugyanis a patriarchális kisközösségek számára szintén idegen, mert hiszen odahaza különböző "sváb" dialektusokat használtak: ezeket elevenítette fel egy sor szerző, sőt még antológiát is kiadtak Tie Sproch wiedegfune (A megtalált nyelv) címmel. Az antológia szerzői különben olyan szerzők, akik az irodalmi németet is használják, csak mintegy belső kényszerből, a szülőföldhöz szólás legtermészetesebb és legbizalmasabb módján fordultak a nyelvjáráshoz. E tekintetben Josef Michaelis, Josef Mikonya, Engelbert Rittinger a legtermékenyebb és a legeredményesebb szerzők.

A nyelvjárás és a kisközösségekhez való szólás igénye azonban kompromisszumokat sejtet. A fiatalabb írógeneráció (megint Koch Valériát kell említenünk) a modernség igényét követi, európai akar lenni, a világ irodalmi vérkeringését is követni akarja, s ezt nehezen látja összeegyeztethetőnek azokkal a témákkal, amelyekre a kisközösségekben lel. Vajon összeegyeztethető-e a modernség iránti vágy, illetve a XX. század végének esztétikai elvárásai azokkal a témákkal, gyermekkori visszaemlékezésekkel, paraszti történetekkel, amelyekre ez az irodalom tematikusan épül. A dilemmaként megélt választás valószínűleg csalóka: bármilyen témában lehet nagyot alkotni. Csak hit, erő és bátorság kell, hogy átléphessék az ismert és ismeretlen határokat, hogy elérkezzenek a senki és mindenki földjére:

Auch das Land Nirgendwo

liegt irgendwo

Vielleicht in den Wogen der See,

vielleicht auf dem Weg, den ich geh,

vielleicht hinterm Vorhang von Schnee.

Warum wohl so ferne, so nah,

warum heißt das Dort niemals Da,

warum klingt Nein nie als Ja?

(A Seholsincs ország/ is létezik valahol// Talán a tenger hullámain,/ talán az úton, amelyen lépek,/ talán a hófüggöny mögött.// De miért oly távol, és miért oly közel,/ miért Ott és sohasem Itt,/ miért nem cseng a Nem úgy, mint az Igen.)

 

A mai magyarországi német írók és költők a nemzetiség kis lélekszámához viszonyítva tulajdonképpen nincsenek kevesen. A nyelv megtartásáért vívott küzdelemben azonban egyedül vannak, de az évenként mindig újból megjelenő köteteik, témáik letisztulása, poétikai erejük és életképességük hallatlan élniakarásról tesz tanúbizonyságot: ez a kis irodalom kibontakozik.

 

Manherz Károly szerk. [Változó Világ 23.]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019