VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Január 7.

Az ősi Izrael

 

 

 

 

Palesztina földjén vannak az eddig fellelt legidősebb városok (pl.: Jerikó, Askelon). Ezek lakóiról nagyon keveset tudunk. A Tigris és Eufrátesz mentén, Egyiptom földjén megerősödő birodalmak határvidéke volt ez a hely, így aztán gyakorta gazdát is cserélt. Palesztina állandóan ki volt téve a háborúk pusztításainak, ugyanakkor az ókori nagy birodalmak határán való elhelyezkedés remek lehetőséget adott a kereskedelem fejlődésének. A zsidók előtti őslakosságot az írások kánaánitáknak nevezik. Egy másik nép, a filiszteusok körülbelül a zsidókkal egy időben érkeztek Palesztina földjére. A filiszteusok hajói Kréta irányából isz.e.1200 körül indultak az új hazát kereső emberekkel. A tengerparton a kereskedővárosok egész hálózatát építették ki.

A plisti név is idegen eredetre, vagy hosszú barangolásokra utal. Héber írók nem egyszer Kréthinek hívják őket, e szóban nehéz föl nem ismerni a krétai nevet. Az egyiptomi emlékek megerősítik e feltevést, még azt is megmondják, mikor történt a filiszteusok költözése: A filiszteusok azokhoz a törzsekhez tartoztak, amelyek III. Ramszesz idejében törtek be Egyiptomba. Vereséget szenvedve, nem tértek vissza hazájukba, hanem meghódoltak a fáraónak és engedélyt kaptak tőle, hogy megtelepedjenek Szíria déli tengermellékén. A mai Izrael területét akkor az avvim nép lakta, öt jelentékeny városuk Gáza, Askalon, Asdód, Ekrón és Gath uralkodott Palesztina nyugati részén. A filiszteusok elfoglalták az öt várost, és házasságok révén összekeveredtek az őslakókkal. Elfogadták nyelvüket és vallásukat is: a gázai Marna és az askaloni Hal-istenek, valamint Dagon és Derkéto, lettek isteneik. Az öt „testvér-város” öt szövetséges fejedelemség fővárosa lett. Gáza hegemóniáját katonai, kereskedelmi fontosságának köszönhette. Mindegyik tartományt katonai vezér vagy szeren kormányozta. Gathban, ahol a népben még igen sok kánaáni elem volt, ez a méltóság öröklődött és a király (melek) címével járt. Az öt szeren időnként összegyűlt, eldönteni a szövetség ügyeit. Hadat közösen viseltek, de mindegyik a maga városát vezette a harcban. Legfőbb erejük volt a nemesség vezette sok hadiszekér és az íjászok, akiknek ügyességét a közmondás is magasztalta Izraelben.

A zsidóság története a távoli Mezopotámiából indult. A vándorló héberek Ábrahám vezetésével jutottak el Palesztináig. Innét a nélkülözések elől menekülve Egyiptomba mentek. Egyiptomban, a Nílus deltájában élő hébereknek először jól ment a soruk, majd rabszolgaságba süllyedtek. Mózes és Áron irányításával hagyták el Egyiptomot. Az Egyiptomból kijött zsidók Sínai-félszigeten eltűntek a fáraó szeme elől. A puszta a zsidóság nomád ösztöneinek igen megfelelő menedékhely volt. A hagyomány szerint Mózes, a Sínai-hegyhez vetette őket, és ott kapta meg Istentől a törvényeket. Az Úr negyven esztendővel a Vörös-tengeren való átkelés után megengedte Mózesnek, hogy visszavezesse népét Kánaán földjére, ahonnan őseik eredtek. Mózes elfoglalta a Jordántól keletre fekvő vidéket, de meghalt, mielőtt elérhette volna az Ígéret Földjét. Ennek a meghódítása Józsuára, Nún fiára, a vezér utódára maradt.

Későbbi hagyomány szerint ekkor tizenkét törzsből álló szövetséget kötöttek. E törzseket többé-kevésbé közvetlen rokonság fűzte Jákob pátriárka tizenkét fiához. A törzsek felosztása névleg fennmaradt még azután is, mikor a törzsek egy néppé olvadtak, sőt részben eltűntek. Abban az időben, mikor a zsidók a pusztában éltek a törzseket igen laza kötelékek fűzték össze, mindegyik a maga kedve szerint járt el, cselekvés vagy vezérlet egysége, sőt közös vallási kormányzás nélkül. A zsidók miután egy darabig földet keresve bolyongtak, megállapodtak a Holt-tengertől délnyugatra, azon a hegyes vidéken, mely Kádes városát veszi körül. Ez a tájék szegény, száraz; alig akad ott egynéhány gondosan védett forrás, és a földművelésre, állattenyésztésre alkalmas vádi. A jövevények itt rokon eredetű népeket találtak, akikkel hol szövetkeztek, hol harcoltak Olyan életet éltek, mint ma a beduinok; félig pásztorok, félig rablók voltak. A Sínai szent hegyük lett, ahol Istenük, Jahve trónol dicsőségben, és ahonnan a veszedelem óráján segítségére jön népének.

Az ország elfoglalása lassan, fokozatosan történt; a jövevények pásztor- és rablócsapatokként érkeztek, végül megerősödve kiirtották vagy magukba olvasztották az őslakosságot. Mózes halála után Józsué, Nún fia, kelt át a Jordánon, nem messze a torkolatától és bevette Jerikót. E város bukásával járt a szomszéd Ai, Béthél, Sikhem városoké. A Kánaán szívében fekvő Sikhem csakhamar a nép központja lett. Józsué székhelyévé tette, Ébal hegyén nagy kőoltárt emelt. Az oltárba voltak vésve a legfőbb törvények. A déli Kánaániták támadását a zsidók visszaverték Gibeón falai alatt; a vezéreket megcsonkították, vagy levágták. Nem járt jobban Haczór királya, Jábin sem; vereséget szenvedett a Meróm vize mellett, fővárosát felperzselték. Miután az ország így kitisztult, a győztesek osztozkodtak, minden törzs azt a földet kapta meg Józsué kezéből, melyet a sors jelölt ki számára. A törzsekből ekkor jött létre a zsidó nemzet. A sínai vándorlás alatt alakult ki a patriarchák vallási elképzeléseiből az első egyisten hívő vallás. A rendkívül vad törzseket csak rendkívül szigorú törvényekkel lehetett irányítani.

A honfoglalás után következő időszak mintegy a zsidó néphőskora. A papi hagyomány, mely egyedül őrizte meg számunkra ez idők emlékét, rendezni akarta és a maga módja szerint magyarázta az e korból származó legendákat. E hagyomány szerint a tizenkét nemzetséget összekötő kapocs egyre jobban lazult, amint Mózes és Józsué emléke halványodott. A vallási egység megromlásával a politikai egység magától lett semmivé. A törzsek egymás ellen kezdtek hadakozni, a legerősebb nemzetségek tűrték, hogy a Kánaánbeliek elnyomják gyöngébb testvéreiket, sőt maguk sem tudták függetlenségüket megvédeni. Izraelnek hiába volt negyvenezer fegyverfogható férfija, a szomszédtörzsek martaléka lett. Az amoreusok, az ammoniták, a moabiták, a filiszteusok sorban uralkodtak a nép egyes töredékein, és uzsorakamatokkal fizették vissza mindazt, a mit Józsué idejében szenvedniük kellett. Ekkor kezdődött a Bírák korszaka. A Bírák működése között több kevesebb szünet volt. Nem voltak hivatalos méltósággal felruházott tisztviselők, akiket az egész nemzet elismert. Olyan hősök voltak ők, akik csak a maguk körében nagyok; és legtöbbször nem hatottak már a szomszéd törzsre sem. Teljes feledés temette el Izraelnek a Kánaánbeli városok ellen folytatott harcait; csak néhány epizód maradt meg az emberek emlékezetében.

A tehetetlenség érzete vitte rá a törzs nemzetségeit, hogy ismét egyesüljenek szembeszállani az ellenséggel; ezért választottak közös fejedelmet, királyt is. E címet Izraelben először úgy látszik egy Manassé nemzetségbeli ember viselte: Jerubbál, kit Gideonnak is neveznek. A monda szerint két midianita sejk, Zebah és Czalmána, megölték Gideon két testvérét a Tábor közelében. Gideón üldözésükre indult, utolérte őket a Jordánon túl és a győzelem után saját kezével megölte. Ez a siker megfélemlítette a nomádokat, és egy időre nyugalmat szerzett Izrael népének. Manassé nemzetsége fölajánlotta a királyságot Gideonnak, aki azontúl Ofrában lakott, a keleti despoták szokása szerint templomot épített, melynek papjai őt tisztelték. A hagyomány hatalmas, gazdag fejedelemnek mondja őt. Uralmát egész Sikhemig elismerték. Halálakor a trónnak számos törvényes gyermeke közül valamelyikre kellett volna szállania; de Abimelek, egy kánaáni asszonytól való fia kiáltatta ki magát vezérnek Sikhemben, anyja testvéreinek támogatásával. Abimelek úgy tett, mint a mai beduin törzsfők szoktak tenni: visszaélt a hegyekben elfoglalt kedvező helyzetével, megsarcolta a közelében elvonuló karavánokat és kifosztotta azokat, a kik nem akartak kénye-kedvének engedelmeskedni. Sikhem régi arisztokráciája, mely a hódítás első évei óta szövetségese volt az izraelitáknak, nem bírta sokáig elviselni ez egyetlen ember uralkodását, és egy Gáal nevű kalandorvezér ösztökélésére fellázadt. Sikhem drágán fizette meg ezt a szerencsétlen vállalkozást. Gáalt megverték, a város ellenállás nélkül az ellenség kezébe került, vagy ezer szökevény, akik Báal-Berith (a szerződés Bálja) templomába menekült, lángok között veszett. Sikhem visszafoglalása után Abimelek Tebeczt fogta ostrom alá; a város elesett, de a győzőt is megölte a fellegvár ellen intézett támadáskor egy hajított kő. Így végződött a királyság első kísérlete. Abimelek halála után az egymástól elszigetelt, vezér nélkül való törzsek még jobban elgyengültek és a fosztogatók martaléka lettek. A későbbiekben egy rablóvezér, Jefte felszabadította az ammoniták alól Gileád földjét.

A három törzs közül, mely a Holt-tenger és a Földközi-tenger közé akart jutni, Dán lemondott a vállalkozásról, és a Jordán forrásai körül próbált boldogulni. A csaknem teljesen megsemmisült Simon törzséből megmaradt néhány család Júda törzsébe olvadt. Júda törzse miután délről behatolt Szíriába, erőszakkal gyarmatosította a Negeb egy részét. Szövetséget kötve a Kánaánbeliekkel, Hebron és Arád birtokába jutott; de ezzel vége is lett a sikereknek. Jebuz, Gezer, Gibeón népei visszaverték a támadókat, gátat alkottak a Júdeabeliek és József népe között; a filiszteusok megakadályozták, hogy lejussanak a síkságra, körülzárva tartották őket a hegyek között.

Mikor Egyiptom visszavonult Palesztinából a filiszteusok a szomszédaik fölé akartak kerekedni. A szidoniak nem rég tetemes veszteségeket szenvedtek a görögöktől Érdemes volt tehát a filiszteusoknak a szidoniak ellen indulni. Askalonból elindult hajórajuk tönkretette a szidoni hajórajt és megvette Szidont. Azok, a kik meg tudtak menekülni a szerencsétlenségből, Türoszba vonultak vissza. Türosz nemsokára Fönícia leghatalmasabb állama lett. A filiszteusok a szárazföldön is boldogultak. Kezdetben mintha beérték volna azzal, hogy visszaverik a zsidók támadásait. Később Dán legyőzetve, észak felé vándorolt, Júda pedig alig merészkedett ki hegyeiből. Nem tudni, mi okból keveredtek háborúságba József nemzetségével. Azért közeledtek Efraim-hegyéhez és a Kisón völgyhöz, hogy kezükbe keríthessék az Egyiptomból Damaszkuszba és Szíria északi részébe vivő nagy kereskedelmi út főbb állomásait. Izráel előőrsei vitézül, sőt nem egyszer sikeresen szálltak szembe a filiszteusokkal, ez a hadakozás lett két-három század múlva Sámson legendájának forrása. A csatározásoknak egy nagy vereség vetett véget. Silóban volt egy papcsalád, mely Jahvéhnek, a hadak istenének frigyládáját őrizte. Ez a szekrény, vagy nagy láda volt, talán egy olyanféle szent hajó, a milyenen az egyiptomi papok szokták szállítani Ámont. Azt mondták, hogy a sínai törvények vannak bennük kőtáblákra írva. A frigyszekrény őrző papja, Éli, bár nem volt bíró, tekintélyes ember volt Izraelben. Mindig tanácsát kérték, ha közügyekről volt szó. A filiszteusoktól szorongatott zsidók hozzáfordultak és ő Jahve pártfogásának zálogául rájuk bízta a frigyszekrényt. Az izraeli harcosok azonban vereséget szenvedtek, Isten ládája az ellenség kezébe került. A filiszteusok helyőrségekkel látták el a megszállt városokat, mint pl. a Benjámin törzshöz tartozó Gibeát. Izrael népének nagyobb fele elismerte a filiszteus fennhatóságot. A filiszteusok uralma egy fél évszázadig tartott.

Sámuelt Jahvéh tiszteletének szentelte anyja, az ájtatos Hanna. Már gyermekségében Silóba küldték. Éli előtt szolgált az Úrnak egész addig, mikor egyszerre isteni sugallat lepte meg. Éli halála után húsz évvel Sámuel elérkezettnek vélte az időt, hogy Izrael lerázza a filiszteusok igáját. Sámuel intette a népet, hogy mondjon le a bálványozásról, és összehívta vezekelni bűneiért. A filiszteusok e gyülekezés láttára, mely uralmukat fenyegette, megtámadták Izrael földjét. A zsidóság hite szerint Sámuel könyörgését meghallgatva az Isten mennydörgéssel ijesztett a filiszteusokra, úgy hogy alig tudtak vissza menekülni földjükre. A magára talált zsidóság hamarosan felszabadította szülőföldjét. A bajuk akkor kezdett jóra fordulni, mikor már nem válhatott rosszabbá.

A filiszteusok járma alatt görnyedő Izrael attól remélte szabadulását, ha összes egyesített erőit egy ember kezébe teszi le; most a nagy veszély közepette Az igyekezet nagy volt és az eredmény méltó hozzá. Abimelek csak két vagy három törzsön uralkodott, Saul az egész nemzeten. A hagyomány szerint egy körútja során került össze Sámuel Saullal is. Saul és fia Jonatán egy számra kevés, de jó fegyverforgató csapat élén meglepték a filiszteusokat. Benjámin, Saul törzse visszanyerte a szabadságát. Mikor királlyá választották, tovább is csak megmaradt Gibeában, a törzzsel, melynek vezére volt

A szomszéd nemzetek régtől fogva szorongatták és nyomták Izraelt, most maguk szenvedtek vereséget és kerültek elnyomás alá. A megszokott elszigeteltség sokkal inkább vérévé vált már a zsidóknak, semhogy az új királyság ne találkozzék erős ellenállással. Mégis számos törzsfő hűséget fogadott Saulnak. Az ily módon Gibeába került kalandorok egyike volt Dávid. Dávid az első júdeai hős, Júda királyságának igazi megalapítója. A mondák szerint az öreg Sámuel, neheztelvén Saulra, Betlehembe ment azzal az ürüggyel, hogy ott áldozni fog, de valójában azért, hogy titokban fölkenje Dávidot. A fiatal Dávidot az udvarhoz hívták, hogy elűzze a király búbánatát; itt Saul kedveltje és Jónáthán legbensőbb barátja lett. A filiszteusok ellen viselt háborúban tanúsított bátorsága csakhamar magára vonta a nép figyelmét is. Saul legott irigykedni kezdett. Dühében Dávidra rohant, át akarta szúrni dárdájával, de aztán megemberelve magát, eltávolítja őt magától. A fiatal hősre bízta egy csapat katona vezetését és feleségül adta hozzá második leányát, Mikhált. Dávid, miután felesége, sógora Jonatán és Akhimelek, a főpap, többször megmentette őt, végre kénytelen volt Ákhishoz, Gáth királyához menekülni.

Ebben az elbeszélésben csak az egy bizonyos, hogy Dávid, miután kalandos életet élt Benjámin nemzetségének szolgálatában, a filiszteusok hűbérese lett és tőlük Cziklag városát kapta. A filiszteusok valóban nem mondtak le egykönnyen az uralomról; minden áron vissza akarták azt szerezni. Júda és a déli törzsek engedelmességében bízván, megtámadták az ország szívében lakó nemzetségeket. Saul, aki a Gilboa-hegy lábánál várta be a filiszteusokat, vereségeket szenvedett. Fiával, Jonatánnal együtt elesett; a győzők levágott fejét és törzsét kiszegezték Béth-Seán falára. A hagyomány úgy tartja, a Sámueltől megátkozott Saul komor balsejtelmekkel indult a háborúba. A végzetes nap előtt titkon tanácsot kért egy boszorkánytól és fölidéztette vele Sámuel lelkét. A próféta megjelent, palástjába takart arccal és újra megátkozta Sault. Dávid zokogott, mikor meghallotta a szerencsétlenséghírét.

A filiszteusok sikere teljes volt: a Jordántól nyugatnak az egész Izrael elismerte hatalmukat. A hadsereg maradványa Abner vezérlete alatt Gileád földjére menekült, és felajánlotta a királyságot Isbaálnak, Saul fiának. Saul fiának királlyá választása felingerelte a többi törzs irigységét; Júda és a szomszéd törzsek Dávidot tették meg királynak. A két trónkövetelő között az ellenségeskedés a gibeoni döntetlen csatával kezdődött és állítólag hét évig tartott, hol az egyik, hol a másik fél győzelmével. Ezek a harcok Dávid vereségével végződtek volna, ha Abner el nem pártol urától egy súlyos sérelem miatt. Isbaált aztán nemsokára meggyilkolta két embere, Dávid maga maradt. A Saul-dinasztiát támogató nemzetségek összegyűltek Sikhemben, ahol királynak kiáltották ki.

Ezzel a törzsek most már egy testet alkottak. A Júda közepén fekvő Hebrón a törzsnek természet szerint fővárosa volt, de nem az olyan királyságé, mely kiterjed egész Izraelre. Dávid tehát északibb várost keresett, végül Jebúz kánaáni erősséget választotta, mely addig akadálya volt annak, hogy a déli vidéken lakó zsidóság közvetlenül érintkezhessék József fiaival. Joáb merész támadással i. e. 1003-ban bevette a várost, melynek ettől kezdve Jeruzsálem lett a neve. Később, mikor az első diadalok révén, egy kis nyugalomhoz jutott Dávid király palotát építtetett magának. Utána elment Kirjath-Jeárimba, ahol a szövetség ládája volt és elvitte magával a Sion-hegyre. A filiszteusok hadserege csakhamar betört Júdába, fenyegette Jeruzsálemet, ostromolta Bethlehemet, de hiába. Dávid kétszer is megverte a filiszteusokat, visszaszorította őket saját földjükre. A háború sokáig tartott, minden eredmény nélkül; éveken át egymást érték az örökös portyázások, csetepaték mind a két részről.

Dávid nem kímélte magát, ember volt a gáton. Egyszer úgy belekeveredett a csatába, hogy Abisaj alig tudta megmenteni; társai ettől fogva megtiltották neki, hogy részt vegyen a harcokban. Mindig hatszáz vitéz volt mellette, zsidó és idegen kalandorok, ez volt seregének magva. Hadvezérei, Joább és Abisaj, Eleázár, Jonathán, Benája soká népszerűek maradtak Izraelben A filiszteusok beleunva a sok kudarcba, végre békét kértek. A zsidóknak ez oldalról többé nem kellett semmi hirtelen támadástól tartaniuk. A filiszteusok katonai hatalma nem sokkal élte túl ezt a vereséget.

A hosszú háború szerencsés vége megerősítette Dávid királyságát. Birodalma a keleti monarchiák gyors fejlődésének sebességével kezdett nőni. Elsőnek Móáb hódolt be; a nép kétharmad része kardélre került, a többi megadta magát. Északon a hébereknek sokkal hatalmasabb ellenséggel kellett megmérkőzniük. Hadadézer egymásután meghódította az apró szíriai államocskákat. Dávid természetesen nem nézhette jó szemmel, hogy az Orontész völgyében egy nagy állam alakuljon. A hagyomány szerint még Damaszkusz is elfoglalta, és szomszéd kis királyok meghódoltak előtte. E hódítást követte a többi. A szíriai hadjárat végett a déli tartományokból elvonták a csapatokat. Az edomiták éltek az alkalommal, hogy rátámadjanak Júdára. Dávid hirtelen oda küldte a hadak egy részét. Jóáb és Abisaj megsemmisítették Edom csapatait a só völgyében, a Holt-tenger déli részén. Maga a király is elesett, fia Hadad, Egyiptomba menekült egynéhány hű szolgájával. Jóáb leölette az összes férfit, és megszállta Edóm területét. Dávid Jahvehnak szentelte a hadi zsákmányt.

Az ügyes politika néhány év alatt hódító néppé tette a zsidókat. Hatalmukat mindenütt tisztelték az Orontésztől a Vörös-tengerig. Dávid birodalma valóságos keleti birodalom volt, a hűbéresek nem mondtak le a szabadság kivívásáról, és csak vártak az alkalomra, hogy ismét fegyveresen szállhassanak síkra. Dávid igen betegen töltötte el hosszú uralkodásának legvégső szakát. Az udvari szokás azt kívánta, hogy valahányszor az ország növekszik, a szolgák és asszonyok száma is növekedjék. Dávid sem vonta ki magát e törvény alól. Rabba ostroma alatt elcsábította Bathsebát, a hettita Uriás feleségét. A nő férjét eltette láb alól. Mikor Náthán próféta ezért keményen megdorgálta, szánta-bánta bűnét ,de megtartotta az asszonyt.

Az ennyi anyától származott gyermekek között egymást érték a súrlódások. Amnón erőszakot követett el saját húgán, Támáron. Absolon, Támár bátyja úgy állt bosszút, hogy meggyilkolta a bűnöst. Alig nyert atyjától kegyelmet, fellázadt, és magával ragadta a népet. A döntő pillanatban tétovázott a lázadó. Dávidnak eközben módjában volt a Jordánon túlra menekülni. A kis királyi sereg könnyen szétszórta a fegyelmezetlen sokaságot. A menekülő Absolon Joáb kezétől esett el. Dávidnak nem kellett többé felkelésektől tartania; de utódjának megválasztása nagy bonyodalmat okozott. Bathseba rávette az öreg királyt, hogy kiáltassa ki királlyá Jeruzsálemben az ő zsenge korú fiát, Salamont, és még életében adja át neki a hatalmat. Dávid alig egynéhány hónappal élte túl lemondását, hetvenegy éves korában, uralkodásának negyvenegyedik évében, meghalt.

A hárembeli ármány, mely Salamont királlyá tette, vérengzéssel végződött. Leölték mindazokat, a kikről azt gyanították, hogy az új királynak ellenségei. Maga Joáb is áldozata lett a mészárlásnak. Helyét nem töltötték be. Salamon nem őrizte meg, a mit atyja annyi fáradtsággal meghódított. Hogy meghódíthassa Gezert, melynek kánaáni eredetű lakosai mindaddig megtartották függetlenségüket, kénytelen volt az egyiptomiakhoz folyamodni. Feleségül vette a fáraó leányát, majd apósától kért segítséget. Az egyiptomiak könnyen elbántak a várossal, aztán átadták a királynak, mint felesége hozományát. Salamon máshol mindenütt kudarcot vallott.

Moáb és Ammón szerencsére nem mozdultak, Türosz, amely sikeresen szállhatott volna szembe Salamonnal, a király szövetségét kereste. I. Hirám mindig barátságban élt júdeai szomszédjával; a királyi palota építéséhez fát és mesterembereket bocsátott rendelkezésére. Ugyanezt a politikát folytatta Salamon idejében is, így a kereskedelem fejlesztésére fordíthatta minden erejét. Salamon jól értett a közigazgatáshoz; Magiddo és Hazor falait felépíttette; Gezert, a két Bethhóront, Támárt megerősítette. Egy történet szerint, melyet Josephus Flavius jegyzett fel, fekete bazalttal köveztette ki a Jeruzsálembe vivő utakat. Jeruzsálemet magát is falakkal vette körül. Épített palotákat, egyet magának, egyet a fáraó leányának, továbbá halastavakat és csarnokokat. Salamon adókat vetett a kánaániak maradékaira, sőt maguknak, a zsidóknak is tizedet kellett fizetniük a királyi udvar fenntartására. A Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a puszta között fekvő Izrael fekvésénél fogva csomópontja volt az egyiptomi és kháldeai vásárosok közlekedésének és kereskedelmének. Nemcsak a karavánokat vámolták meg, mint mindig, hanem Salamon saját monopóliumává tett némely egyiptomi árút, így a fonalat, a szekereket és a lovakat. Az egyiptomi fonalat, melyhez fogható finomságú alig volt az ó-korban, szívesen vásárolták a babiloni kelmefestők és hímzők. Fontos kereskedelmi cikkek voltak ez időben, mikor a hadi szekereket mindenütt használták, a könnyű és mégis erős szekerek is. Közép- és Felső-Egyiptom legtöbb városában, így Khmunuban, Khninszuban és másutt, híres ménesek voltak, melyekből a szíriai fejedelmek ellátták magukat paripával. Salamon eltökélte magát, hogy ő lesz az egyetlen közvetítő az idegenek és a termelő ország között. Ezzel azonban nem érte be; Fönícia példájára és talán ösztönzésére saját országának természeti gazdagságán kívül a messze országok terményeivel is kereskedett. Hirámtól kapott Föníciai munkásai és matrózai hajóhadat szereltek fel, és Óphir felkeresésére indultak. Három év múlva dús kincsekkel tértek haza; a hajókon volt arany, ezüst, elefántcsont, drágakő, nemes fa és mindenféle különös állat; így majom és páva. Az első út sikere ismétlésre serkentette a zsidókat, kik aztán a királyság korában jó ideig rendes összeköttetést tartottak fent déli Arábia fejedelmeivel.

Salamon azonban a politikai ügyességen kívül mással is kivívta a későbbi zsidók bámulatát. Dávid, Jeruzsálem ura, régtől fogva akart templomot építeni a városban, s már ki is választotta a helyet. Salamon végrehajtotta atyjának tervét, és a Mória-hegyre templomot építtetett. Ugyanakkor hogy idegen feleségeinek és udvaroncainak kedvezzen, megengedte a pogány istenek tiszteletét. A hitét és szabadságát féltő nép Salamon utódától, Rehabeamtól az újítások eltörlését kérte. Amikor a kérés nem teljesült, a tíz északi törzs külön király választott. Salamon király halála után országa két részre szakadt: Izrael fővárosa Szamaria lett, Júdának maradt a régi főváros Jeruzsálem.

A megosztottság és hanyatlás idején nőtt meg az irodalom szerepe. A zsidóság törvényeinek és történeteinek legrégibb feljegyzései Salamon királysága után keletkeztek. Ezek az államok közel két évszázadig maradtak fenn. Zsidó királyok kormányozták az országokat, de a szociális igazságosság és a törvények betartatásában nagy szerepük volt a prófétáknak. A próféták tartották fenn a nemzettudatot, ők küzdöttek az idegen vallási hatások ellen. Az újra elszaporodó bálványok gyengítették Jahve tiszteletét. A zsidóság és a környező kis népek nyugodt időszakának hamarosan vége szakadt. Pár száz éven keresztül sem a zsidó törzseknek, sem a szíriai kis államoknak nem kellett tartaniuk a gyengülő Egyiptom, vagy a megosztott Mezopotámia felől érkező támadásoktól. Csakhogy Salamon halála után néhány évtizeddel a megerősödő Asszír állam képében minden eddiginél keményebb és kegyetlenebb hódító lépett a színre. Az első támadásokat hol furfang, hol váltságdíj segítségével még elhárították. Az asszírok isz.e.722-ben elpusztították az északi Izraelt. A nép maradéka szétszéledt a világban. Júdát Babilon hódította meg isz.e.568-ban. A Jeruzsálemi templomot szétrombolták, a lakosságot a birodalom belsejébe hurcolták. Ez volt a zsidó nép száműzetése, az úgynevezett „babiloni fogság”.

A fogság ideje komoly alkotó munkával telt el. A babiloni birodalom belsejébe került tudósok egységes, írott formába öntötték a zsidó történelemmel kapcsolatos vallási tanításokat és hagyományokat. A hazájától elszakított nép kultúrájában és vallásában vált a tizenkét, sokszor egymással is viszálykodó törzsből véglegesen egy nemzetté. Az ekkor még példátlan egyistenhívő vallás a nemzeti öntudat egyik legfőbb oszlopa lett. Miután a perzsák isz.e.539-ben megdöntötték a Babiloni Birodalmat, sok zsidó visszatért Júda földjére. A jeruzsálemi templomot újból felépítették. Ugyanakkor jelentős közösség maradt a perzsa birodalom belső részén is. Ez a közösség az építkezés során felmerülő problémák megoldásához komoly anyagi és politikai segítséget adott hazatért hitsorosaiknak. Őket még évszázadok múltán is a „száműzöttek bírája” irányította. Újjászerveződtek a vidéki zsidó települések is. A következő négy évszázadban a zsidóság mind a perzsa, mind a hellén uralom alatt viszonylag nagy önrendelkezésnek örvendett.

A szelukkida uralkodók későbbi, a zsidó vallás és szokások visszaszorítására hozott intézkedései vezettek végül a Makkabeus (Hasmóneus) felkeléshez isz.e.168-ban. Antiochus Epiphanes (isz.e.175-63) Palesztinában oltárokat emelt a görög istenségeknek; a jeruzsálemi templomban Zeusz képét állíttatta fel, lakosság nagy részét felkoncoltatta. Epiphanes a legkegyetlenebb módon a zsidó hit elnyomásán fáradozott. A véres üldözés következtében felébredt a nemzeti öntudat. A Makkabeusok, Júda vezetése alatt felvették a küzdelmet a szabadságáért isz.e.164-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A zsidóság mondái szerint a kevés templomban talált szentelt olaj az újra meggyújtott menórában 7 napon keresztül égett, egészen addig, amíg új olajat nem készítettek. Ekkor vált a menóra kegytárgyból a zsidó nép szabadságának jelképévé.(Innét ered Hanuka ünnepe).

Júda halála után testvérei Jonathán és Jokhánán kevesebb szerencsével folytatták a küzdelmet. Simon (isz.e.142-35) döntő ütközetben győzött , mint a szabad népnek a rómaiak által is elismert fejedelme bölcs intézkedései által felvirágoztatta az új zsidó államot. Fia Hyrkanus János (i. e. 135-105) országának határait messze kiterjesztette, Iduneát és Samariát Judeához csatolta. Unokáinak, II. Hyrkanosnak és Aristobulosnak a versengése tönkre tették Judea szabadságát. Aristobulos ugyanis Pompejus római vezér segítségét kérte, aki isz.e.63-ban Jeruzsálemet elfoglalta és falait leromboltatta. A rómaiak önhatalmúlag öt kerületre osztották az országot (Jeruzsálem, Sepphori, Amathus, Jericho, Gadara). A zsidók többször próbálták a gyűlölt római igát lerázni, de kevés sikerrel, i. e. 56-ban Gabinius a Tábor-hegynél leverte a lázadó zsidókat. Crassus, aki a templomot is kifosztotta, hasonló lázadást fojtott el Tarichäa mellett.

Caesar, aki különben kegyesen bánt a zsidókkal, Hyrkanosnak adta a főpapi méltóságot és egy idumeus királyi sarjadékra, Antipaterre bízta az ország kormányzását. Ennek második fia Herodes i. e. 37-ben rémséges polgárháborúk után véget vetett a Hasmoneusok uralmának. Erőskezű uralma alatt még egyszer, utoljára a gazdasági virágzás időszaka jött el Izrael népe számára. A növekvő zsidó kereskedelmi érdekeltségek miatt már ebben az időben sok izraelita költözött a Római Birodalom nyugati részeire is. Heródes halála után (isz.e.4) négy fia megosztozott az országon; Júdea közvetlenül a császársághoz került. A római elnyomás ellen egész sorozat zsidó felkelés tört ki.

A zsidó nép e korszakban a nehéz belső időszakon ment keresztül. Többen fölléptek, kik Messiás neve alatt a nép vallásos reményeit fölkeltve, prófétai jóslatokra hivatkoztak, melyek Dávid királyságának helyreállítását jövendölték meg. Ezek közül egy Józsué nevű ember tanításai alapján kialakuló közösség érte el a legnagyobb sikert. Igaz ugyan, hogy Józsuét vagy görögösen Jézust a zsidó főtanács kivégeztette, de Pálnak köszönhetően a kisközösség elindult azon az úton, amiből kialakult a keresztény világvallás. Gaius a legkihívóbb módon sértette meg a népet, mikor megparancsolta, hogy szobrát a jeruzsálemi nagy templomban fölállítsák. Csak a procuratorok halogatása s a császár halála odázták el a lázadást. Claudius maga nem törődött volna a vallásos mozgalmakkal, ha nem lettek volna politikai jellegűek is. A procuratorok kegyetlenkedéseit valószínűleg nem helyeselte; de bizonyára nehéz volt a kormányzóknak fenntartani a békét olyan nép között, mely mindenütt, a hol nagyobb számban lakott, mindig viszálykodott egymással és a körülötte lakókkal. Végül Néró császár idejében a kormányzók kíméletlensége nyílt lázadást idézett elő Palesztinában.

A római kormány egyszer s mindenkorra véget vetett e szerencsétlen nép nemzeti törekvéseinek. A zsidók mozgalma más jellegű volt, mint a birodalom más népeié; a papság nagyobb hatalmat tartott kezében, mint a druidák; a nép határozott nemzeti célért küzdött, s vallása magasztos eszméket hirdetett. Pártokra szakadtak ugyan, de a függetlenség vágya sokkal nagyobb volt, semhogy meggondolták volna, milyen óriási hatalommal állnak szemben. Lázadásuk félelmesebb volt, mint Palesztina kis terjedelménél és lakosainak harcban való járatlanságánál fogva várhatni lehetett. A szorgalmas földművelők viszonylag sűrű népességnek nyújtottak élelmet. A zsidókat rendszerint megkímélték a provinciákban tartott katonaszedéstől, de a zsidó fejedelmek s később a császári helytartók több csapatot tartottak az ország területén belül. Így sok harcedzett katona csatlakozott a fölkeléshez. Növelték a nemzeti mozgalom erejét rabló csapatok is. Egészben véve a zsidó nép lelkesedése őszinte és hazafias volt; folyton Józsué, Dávid és a Makkabeusok nevét hangoztatták.

A szanhedrin, a nemzeti tanács, félreállította a procuratort, Agrippa királyt, maga vezette a felkelést. Az országot hét katonai kerületre osztották. Galileának, a Szíriával szembeni Palesztina határvidékének a védelme annak a Josephus Flaviusnak lett a feladata, aki megírta a zsidó háború történetét, s művében épp olyan buzgó, mint ügyes vezérnek mutatja be magát. Később persze, élettörténetének leírásában, kijelentette, hogy titokban mindig a római fennhatóság híve volt, ezért honfitársai Júdea árulójának tekintették. Bármilyen ügyesen védelmezte is Galileát, fáradsága kárba veszett. Néró császár 68-ban Vespasianusra bízta a felkelés leverését, aki óvatos és lassú mozdulatokkal haladt előre.

Josephus a maga adatai szerint negyvenhét napig védte Jotapata városát, s a végső rohamban maga Vespasianus is megsebesült. A város bevételekor Josephus megmenekült a mészárlás elől, de fogságba esett, hízelgő követője és valószínűleg hasznos eszköze lett a római vezérnek. Tarichaea ostroma megtanította a zsidókat, hogy a rómaiak a legnagyobb kegyetlenséggel fogják büntetni hűtlenségüket. A következő évben sem vonult Vespasianus egyenesen Jeruzsálem ellen, hanem mindenfelé pusztította a vidéket. 69. július1-én a római légiók imperátornak kiáltották ki.

Ettől fogva nem ő vezette Palesztinában a csapatokat, hanem Titus. Az új vezér is fenntartotta a fegyelmet, diplomáciai erőfeszítésekkel is iparkodott a lázadó provinciát engedelmességre szorítani. Titus a 70. év április havában Jeruzsálem ellen vezette hadát. A római sereg négy légióból, húsz segédcsapatból és a hűbéres fejedelmek seregeiből állt. A római hadsereg körülbelül 80. 000 katonájával szemben a zsidóknak 24. 000 gyakorlott harcosuk és több gerilla csapatuk volt. Jeruzsálemet részben természetes helyzete, részben erős falai védték. A zsidó katonák munkáját végzetesen megnehezítette a sok ezerre menő vallásos tömeg, mely a húsvét megünneplésére a fővárosba gyűlt s most nem térhetett haza.
Még inkább gátolta a város védelmét a zsidók pártoskodása. A zelóták Eleázár vezérlete alatt utcai zavargásokat idéztek elő, a papság és nemesség legkiválóbb tagjait elfogták s a csőcseléket ellenük uszították. A mérsékeltek Ananiás főpap vezérlete alatt önvédelemre szövetkeztek. Ananiást és pártját kívülről hívott segítséggel elnyomták, s így az a párt jutott uralomra, mely Rómával semmiképp sem akart alkuba bocsátkozni. Fanatizálták az egyszerű embereket. A zelóták győzelmük pillanatában három pártra szakadtak. Eleázár a jeruzsálemi hívek élén a templom erős bástyái mögött foglalt állást. Giskalai János, a kevésbé erőszakos csoport vezére, a város belső falai között tartózkodott. A külső bástyák védelmét egy harmadik sereg élén Simon Bargiora vállalta magára. Eleázárt azonban meggyilkolták, s a templomi várerőd is János kezére került; csakhogy közte és Simon között bizalmatlanság kapott lábra, mely alig enyhült a közös ellenséggel szemben.

Titus északról közeledett Jeruzsálemhez, és táborát Scopus hegy lejtőjén ütötte föl. Először a várost környező dombokat összekötő bástyákat támadta meg, de a zsidók lelkesen védekeztek, a támadók jelentékeny vesztességgel vonultak vissza. A rómaiak ostromgépeikkel mégis rést ütöttek, s behatolva, a második városfal előtt foglaltak állást. E bástyákkal egyidejűleg az Antonia nevű fellegvárat is ostromolni kezdték. Titus időközben Josephust tisztességes föltételekkel küldötte követül, de a fölizgatott nép visszakergette nyilaival. A második békekísérlet is kudarcot vallott. Erre a római vezér elhatározta, hogy a legkeményebb eszközökhöz nyúl. Csakhamar éhínség ütött ki a városban. A katonák megkövetelték, hogy első sorban őket lássák el élelemmel. A szegény polgárok között a legborzalmasabb jelenetek folytak le. A népet vészjóslatok is izgatták. A fanatikus Hanan „Jaj Jeruzsálemnek!” kiáltással járta be az utcákat, míg egy római katapult lövege földre nem terítette.

Zsidók és rómaiak állítása szerint a templom kapui maguktól föltárultak, és egy emberfölötti szózat: „Távozzunk innen”, hangzott onnét. Az Antonia erőd az ostromlók kezébe került. A szomszédos templom bástyáihoz is hozzáfértek már az ostromgépek. A zsidók tovább is kétségbeesett elszántsággal küzdöttek. A rómaiaknak többször vissza kellett vonulniuk. Végül azonban a helyzet tarthatatlanná vált. János és Simon a végveszélyben egyesülve, a Sion-hegyén elterülő felsővárosba vonultak vissza. A rómaiak a tehetetlen tömegen keresztülgázolva, behatoltak a templomba. Titus meg akarta menteni a Szentélyek Szentélyét, de a féktelen katonák meggyújtották a belső ajtókat, s isz.70 augusztus 10-én csakhamar az egész épület lángban állt. A felsőváros falai mögött reménytelenül vesztegeltek az életben maradt csapatok; de azért Titus békeajánlatait elutasították. Végre az ő türelme is elfogyott, s a város elpusztítására szánta el magát. Váratlan szeptember 8-i támadásával sok ember életét oltotta ki a Sion-hegyén, még többet pusztított el az éhség; a többi nép fogságba, majd rabszolgavásárra került. János és Simon földalatti folyosókon akartak elmenekülni, de kísérletük nem sikerült. Amíg János börtönben tengette ezután életét, Simont a diadalmenet végett Rómába hurcolták. Az utolsó ellenállási pont Masszada hegyi erődje volt. A hegyi erődöt 1000 zsidó védte a rómaiakkal szemben. Amikor már minden összeomlott a megadás helyett a kollektív öngyilkosságot választották. Masszada védelme lett a zsidó hazafiság egyik szimbóluma.

 

Barkó József (Szécsény-Benczúrfalva) [A tudás 365 napja pályázat]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019