VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Január 10.

A magyarországi románokról II.

 

 

 

 

Románok a mai Magyarország területén

Letelepedés, földrajzi elhelyezkedés, létszám

             A kérdés, hogy mióta élnek a mai Magyarország területén románok, a szakemberek körében is mindmáig vitát gerjeszt. Ennek oka, hogy nem tudtunk egyértelmű választ adni arra a kérdésre, a török hódoltság előtt éltek-e románok ezen a területen vagy sem. Egyes román történészek a római kor óta meglévő román kontinuitásról beszélnek a mai Magyarország esetében is. A kérdést kutató hazai román szakemberek egyetértenek azzal a hazánkban általánosan elfogadott nézettel, hogy jelentősebb román népességről csak a törökök 17. század végi kiűzését követő betelepítések óta beszélhetünk, de nem mulasztják el hozzátenni, hogy a Bihar-hegységben, Belényes, sőt Nagyvárad környékén, vagy Szabolcs-Szatmárban is találunk már a 13. században, főleg hűbéri birtokokon románokat. Ezzel azt a nézetet sugallják, hogy a románság jelenléte a mai Magyarországon régebbi keletű is lehet, mint ahogyan az a köztudatban él. Természetesen egy pásztor népnél nem kizárt, hogy kis létszámban és szétszórtan már korán letelepedett a mai Magyarország területén is. Jelentősebb román jelenlétről azonban csakis a 18. századtól beszélhetünk.

            A végleges letelepedést idénymunkában való részvétel előzte meg. Borovszky Samu feljegyzéseiből tudjuk, hogy ukránok és szlovákok mellett románokat is „marasztottak”, akik „aratás idején anélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakarítani segítsenek”. Győrffy István is hasonló konklúzióra jutott. 1915-ben írja, hogy a románok „kétszáz esztendő óta az Alföldre járnak aratni, dolgozni, s ott szerzett gabonájukkal, keresetükkel pótolják, amit saját földjük nem képes nyújtani”. Szabolcs és Szatmár megyékből román pásztorok és cselédek szezonális munkában való alkalmazásáról a 18. század elejéről (l. az 1715-ös és 1720-as összeírások), a szervezett betelepítésekre pedig az 1730-as évektől vannak adatok. Adó- és egyéb kedvezmények révén az áttelepült románok sokkal jobb gazdasági körülmények közé kerültek, mint amilyenek között Erdélyben vagy a Szilágyságban éltek. A század első felében (kb. 1734–1760) között került jelentős számú románság Kállósemlyére, Nyírbátorba, Érpatakra, Kislétára, Nyíradonyra, Nyíracsádra, Napkor és Ligetalja számos más településére. Az 1760-as évek után népesült be zömében görög katolikus románokkal Biri, Kiskálló, Újfehértó, Nyírlugos, Rozsály, Méhtelek. E betelepítési hullámot a Nyírábrányba költöztetett románok zárják 1790-ben. Azt követően – a kedvezmények megvonása miatt – a betelepítési lehetőség erősen csökkent. A század végén, a 19. század elején került románság Ura, Csegöld, Porcsalma községekbe. Az 1773-as helységnévtár szerint Biri, Kiskálló és Nyíradony lakosságának túlnyomó része román, és jelentős volt a románság lélekszáma Kállósemlyén, Nyírbátorban, Nyírbélteken, Újfehértón, Nyírgyulajon. Anyanyelvüket viszonylag rövid idő alatt elveszítették. Páll István írja Az Észak-Tiszántúl románsága a 18–19. században című tanulmányában: „Az 1880-as népszámlálás szerint Szabolcsban csupán 1665 román lakott, ebből egyedül a nagykállói járásban 1611. Szentgyörgyábrányban 380 fő, a lakosság (18,5%-a) és Nyíradonyban 1158 fő (38,8%). Szatmár megyében egyedül Csengerújfaluban élt jelentősebb, 305 román, a lakosság 49,5%-a.

            Az 1890-es népszámlálás még ennél is kevesebb román nemzetiségű lakost talált Szabolcsban: 714 főt; 1900-ra ez a kis szám is tizedére csökkent (73 fő), még a nagykállói járásban is csupán 45 románt írtak össze. Szatmár megyében is hasonló a helyzet, egyetlen olyan községet sem találunk a 19. század legvégén, ahol jelentősebb (50 főnél nagyobb) román népesség élt volna”.  Az asszimiláció okaként Páll István azt hangsúlyozza, hogy „Az Erdélyből származó román telepesek már régóta magyar közegben élhettek, így a betelepülés idején már kétnyelvűek voltak. Liturgiájuk nyelve egy ideig még a román maradt, majd 1806-ban, amikor Újfehértón egyesült a két görög katolikus (a magyar és a román) parókia, ebben is áttértek a magyar nyelvre.

            Az évenként az Alföldre lejáró juhászok, részes aratók is megtanulhattak magyarul, hiszen az itteni magyar lakossággal való érintkezésüket ez megkönnyítette. Betelepedésük után lényegében elszakadtak nyelvterületüktől, s mivel nem kaptak állandó utánpótlást, mint a szlovákok, sokkal könnyebben asszimilálódtak.” (L.  a miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai, Miskolc, 1984, 281–288.p.)

            A Bihar vármegye területén új szálláshelyre lelő románság valamivel ellenállóbbnak bizonyult az identitását veszélyeztető magyar nyelvi-kulturális hatásokkal szemben. Ezt elsősorban annak köszönheti, hogy nemzeti vallásához, az ortodoxiához jobban ragaszkodott, egy része pedig később unionált a katolikusokkal (Nagyléta, ma Létavértes, Bedő, Pocsaj).

            A 18. században Nagyléta, Pocsaj, Bedő, Mezőpeterd, Zsáka, Darvas, Vekerd, Körösszegapáti, Körösszakál, Sarkadkeresztúr és Méhkerék rendelkezett számottevő vagy tiszta román népességgel. E megye románságának meghatározó vonása, hogy a három unionált község kivételével, megőrizte ősi hitét. Ennek ellenére azoknak a településeknek a románsága maradt fenn legtovább (közülük néhány községnek napjainkig), amely – vallásától függetlenül – a helység többségét alkotta. Az ortodox Vekerd, Darvas, Mezőpeterd vagy Zsáka előbb veszítette el nyelvét, mint például a görög katolikus hitre áttért Bedő. A megmaradás döntő kritériuma mégiscsak a nyelvhasználat lehetősége. A szegény társadalmi réteghez tartozó románságnál erre, a család mellett, az egyházi élet biztosította a feltételeket. Az iskola, amelynek többnyire két, legfeljebb négy osztálya volt, nem játszott döntő szerepet az identitás megőrzésében. (Természetesen az iskola az egyház tulajdonát képezte.)

            Zsáka és környékén a 18. század első két évtizedében telepítették be a románság zömét, jórészt Belényes vidékéről. A délebbre fekvő Körösszegapáti, Körösszakál vagy Méhkerék románságát valamivel később, a század '50–60-as éveiben telepítették mai lakhelyére. 1780 körül például Körösszegapátiban 52, Körösszakálban 62, Mezőpeterden 71, Zsákán 60, Vekerden 40 román házat tartottak nyilván. Számuk később emelkedett. Méhkerék és Vekerd tiszta román község volt. A románok számaránya Mezőpeterden 86%, Zsákán 28%, Darvason 40%, Sarkadkeresztúron pedig 26%.

            Az eddig feltárt adatok arról tanúskodnak, hogy a mai Magyarország területén a legrégebbi román népcsoportot a Békés vármegyei Gyulán találjuk. Több forrásból is tudjuk, hogy a török megszállás idején a Fehér-Körös part menti városban már élt román közösség. Elene Csobai szerint a település románsága a törökök kiűzésének évében (1695) alapítja román ortodox parókiáját, Eva Cozma Frătean ezt a fontos eseményt 1651-re datálja. Gyulán két városrészt neveznek el a románokról, két templom épül, ami jelzi az itt élő románság számát, súlyát és életképességét.

            A letelepítés sorában Kétegyháza következik, ahol az 1700-as évektől találunk román lakosságot. Nem kizárt, hogy még a török okkupáció idején, a 17. század végén telepítették a gyulai várhoz tartozó birtokra a kétegyházi románságot az adófizető lakosság növelése céljából. A letelepedés legvalószínűbb dátuma azonban 1702, az ortodox egyházközség megalakításának éve pedig 1716 vagy 1718, ekkor már egy bizonyos Popa Gheorghie parókus áll a közösség élén. A község gyors fejlődésnek indult, olyannyira, hogy néhány évtized alatt két román iskola is alakult, 1896-ban pedig az ortodoxok leányiskolát is képesek indítani, ami a polgárosodás velejárója. Kétegyháza mindig vegyes lakosságú (román–magyar) közösség volt, de a többséget mindig a románok képezték. Elena Csobai említett tanulmányában az alábbi táblázatot közli a település lakosságának összetételéről.

 

Év

Összlakosság

Románok

Magyarok

1785

1938

-

-

1850

4843

-

-

1880

3324

2101

903

1890

3766

2451

1186

1900

4361

2754

1404

1920

4681

3134

1490

A korábbi Békés vármegyében Békés városában, Békéscsabán, Csorváson találunk még román anyanyelvű lakosságot. Elek és Pusztaottlaka Arad vármegyéhez tartozott. A románság betelepítése Eleken 1744-től, Pusztaottlakán a múlt század végétől (kb. 1880-tól) történt. Az előbbi csak 1934-ben tud önálló egyházközséget létesíteni, az utóbbinak Russzu István földbirtokos 1898-ban iskolát, 1907-ben kápolnát, 1913-ban ortodox templomot épít a földjén dolgozó románoknak.

            Csanád vármegyében két településen találunk jelentősebb román népességet, Battonyán és Magyarcsanádon. E két településre is jellemző az az általános sajátosság, hogy az 1910-es évekig nő a románság lélekszáma, azt követően pedig, különösen az 1900-as évek után, gyorsan csökken, ami mindenképpen összefügg a magyar állam nemzetiségi politikájával. 1880 és 1941 között majdnem felére csökken a battonyai románság létszáma, kétszeres a fogyás 1949 és 1980 között is, amikor már csak 354 főt számlálnak. Az utóbbi években a románság pozíciói tovább gyöngültek (hasonló volt egyébként a battonyai szerbek létszámcsökkenése is). Érdemes megemlíteni továbbá azt a körülményt, hogy a vallási hovatartozás a 19. század közepéig erősebb volt, mint a nemzetiségi tudat. A szerb egyházi dominancia, az anyagi lehetőségek, de az azonos valláshoz való tartozás tudata is közrejátszott abban, hogy évtizedeken keresztül a románok, a szerbek, a görögök (többségükben macedo-románok) közös egyházközséget alkottak. Így volt ez a battonyai románok és szerbek esetében is. A 18. század elejétől 1864-ig, a hazai szerb és román ortodox egyház szétválásáig, közös vallási közösségbe (egyházközségbe) tömörültek. Az első román templom 1872-ben épül fel, s ezzel kezdődik a battonyai románok külön egyházi és egyben szellemi élete (anyanyelvű oktatásuk 1874-től van).

            Magyarcsanádot először a szerbek, majd a románok népesítették be, azt követően Lovász Mihály helytartó magyarokat telepít az 1810-ig Kis-Csanádnak nevezett településre. 1762-ben a magyarság megalapítja Apátfalvát, így a kis-csanádi románok és szerbek 1767-ben és 1808-ban is közös templomot építenek maguknak. A békés együttélésnek, melynek eredményeképpen megtanulják egymás nyelvét, vegyes házasságok köttetnek, közös iskolát működtetnek, a katolicizmus terjeszkedése vetett véget. A románok egy része csatlakozott az 1776-ban alakult makói görög katolikus közösséghez (e parókián végezte pásztori tevékenységének egy részét a később országszerte ismert hazai román görög katolikus püspök, Vasile Erdélyi). A román–szerb közös parókia 1882-ben szünt meg, azt követően, hogy az erdélyi közös szerb–román egyházi vezetés is szétvált. A tényleges szétválásra azt követően került sor, hogy a románok 1878-ban teljesítették a szerbek kártalanítási igényét, akik azután a román templom tőszomszédságában felépítették saját templomukat.

            Buda és Pest románságának vallási múltja sok vonatkozásban hasonlít a battonyaiak és a magyarcsanádiak gyakorlatához. Az ortodoxia szerb, görög, román (és macedo-román) követői a 18. században még természetesnek tartották a közös egyházközségeket és templomokat. Az önállósodásért folyó harc a 19. század közepén, a nemzeti tudat erősödésével párhuzamosan bontakozik ki, amely 1848-ban a pesti románság egyik fő követelésévé válik. Számos oka volt azonban annak, hogy végül is a vallási önállósodáshoz szükséges feltételeket a jelentős számú pesti románság csak 1900-ra tudta megteremteni; saját kápolnájukat a Gozsdu-házban alakították ki.

            Mint láttuk, a lakhely változtatása több hullámban történt, lényegében a 17. század végétől, 18. század elejétől az 1880-as évekig tartó korszakban. (Az ezt követő betelepítések nem számottevőek.)

            A szakemberek kétféle népmozgást különböztetnek meg: spontán migrációt és szervezett betelepítést. Az előbbi (amelyet a betelepülés idején „szökésnek” is neveztek, mivel ezt a fajta betelepülést a hatóságok ellenezték) nyomon követése bonyolultabb feladat, az utóbbi jobban dokumentálható. A magyar és német földbirtokosok által végzett betelepítések nyomán többnyire vegyes lakosságú helységek jöttek létre. Kisebb számban azonban alakultak tiszta román lakosságú települések is (Bedő, Vekerd, Méhkerék, Kétegyháza, Puszta-Ottlaka). A vegyes lakosságú községek jelentős részében a kisebbséget alkotó románság a 20. század elejére-közepére elmagyarosodott. Ilyen helységek voltak például a Nyírségben, vagy a hajdani Bihar megyei Darvas, Mezőpeterd, Zsáka, Vekerd, Sarkadkeresztúr, a Békés megyei Békés város, Csorvás, Lőkösháza. A megye délkeleti települései és azok tanyavilágában századunk '50–60-as éveiben, bár kis létszámban és elszórtan, de még éltek románok. Csongrád megyében a 20. század elejére lényegében elmagyarosodott Hódmezővásárhely, Makó és Szentes román népessége. A legnagyobb önfenntartó képességgel a magyarcsanádi románság rendelkezett, hiszen hosszú időn át a település lakosságának többségét alkotta. Az asszimiláció azonban itt is felerősödött, a románság egy része elmagyarosodott, Szegedre és más környékbeli magyar településre költözött, ami ugyancsak az identitás elvesztésével járt.

            Amikor Magyarország román nemzetiségű lakosságára hivatkozunk, azért nem beszélünk részletesebben a 17–18. században letelepedett és különösen Budapesten és Miskolcon erős központtal rendelkező, a hazai románság múlt századi polgárosodásában, kulturális életének fejlesztésében kiemelkedő szerepet játszó arománokról, illetve macedo-románokról, mert nagyrészük az I. világháború végéig elmagyarosodott. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy különösen a 19. században jelentős szerepet játszottak a hazai kereskedelem, ipar és kultúra fejlesztésében, illetve támogatásában. Különösen sokat tettek a közös haza gyarapításáért a Grabovschi, a Rózsa, a Saguna, a Mocsonyi, a Gozsdu, a Sina, a Dumba, a Darvari és a Murnu családok.

            Ez az oka annak is, hogy az 1848–1920 közötti magyarországi románság létszámára és vármegyénkénti megoszlására nem tértünk ki. Ismeretes azonban, hogy számos, főleg az erdélyi vármegyékben a románság, az 1900. évi népszámlálás szerint, a lakosság többségét alkotta Fogaras (78,8%), Szolnok–Doboka (76,3%), Krassó–Szörény (74,2%), Torda–Aranyos (72,6%), Beszterce–Naszód (69,2%), Kolozs (68,6%), Kisküküllő (50,8%) vármegyében. Érdekességképpen említjük meg, hogy Békés (vár)megyében a románok száma semmit sem változott a század eleji adatokhoz képest. 1900-ban Békés vármegyében a 278 731 lakos közül 6069 (2,1%) volt román. Ez a szám lényegében megegyezik az 1990. évi népszámlálás adatával. Bihar (vár)megyében azonban már jelentős az asszimiláció, az 577 312 lakos közül ugyanabban az évben (1900) még 239 449 (41,4%) a románok száma (ami a jelenlegi állapothoz képest nagy csökkenést mutat), Csanád (vár)megyében pedig a 140 007 lakos közül 13 982 (9,9%) román nemzetiségű (természetesen nem ugyanazokról a megyehatárokról van szó.)

A magyar államban élő románság számának alakulása 1880-tól 1990-ig

ÉV

Népesség

Aránya az össznépességen belül

1880

2 403 041

17,5%

1890

2 589 066

17,1%

1900

2 789 559

16,6%

1910

2 948 186

16,1%

1920

23 695

0,3%

1930

16 221

0,2%

1941

14 142*

0,2%

1949

14 713

0,2%

1960

15 787

0,2%

1970

12 624

0,1%

1980

10 141

0,1%

1990

10 740

0,1%

* Az észak-erdélyi adatok nélkül

            A hazai románság hivatalos és becsült létszáma között mindig is volt különbség, de nagyobb mérvű eltérés az I. világháború után jelentkezett, s ekkor kapott politikai színezetet mind a hazai, mind a romániai románok körében azáltal, hogy a statisztikai adatoknál jóval nagyobbra becsülték a trianoni döntés után Magyarországon maradt románság létszámát. Éles reagálásokkal is találkozunk. Ioan Georgescu 1927-ben írott Românii din Ungaria című könyvében 250 000 itt maradt románról beszél. Elismeri ugyan, hogy jelentős részük nem beszéli már a nyelvet, de román nemzeti tudatuk igen erős, amely a görög katolikus (unitus) és az ortodox valláshoz való ragaszkodásban nyilvánul meg. A román nyelvet megőrzők számát 50 000-re becsüli. Vasile Stoica, a Graiul Românesc című folyóiratban (1928. év 10. sz.) 50 ezer románról tesz említést. Ez a becslés egybeesik a magyar szociáldemokrata Knaller Viktor (1925. évi) parlamenti felszólalásával, aki ugyancsak ennyi románt említ. A románság körében mind a mai napig él az a meggyőződés, hogy a hivatalos statisztikák távolról sem tükrözik a valóságot. Ennek ellenére a jelentősebb számú hazai kisebbségek közül a románság esetében mutatkozik a legkisebb különbség a hivatalos és a becsült adatok között. Tárgyilagosabb romániai kutatók is elismerték, hogy a hazai románság tényleges létszáma az 1920 óta végzett népszámlálási adatoknak kb. 2–2,5-szerese. Amikor tehát a magyarországi románság létszámát a legutóbbi statisztikailag kimutatott 10 740 főhöz viszonyítva kb. 20–25 ezerre becsülik, igen közel állnak ahhoz a valós adathoz, amelyet indirekt módszerrel végzett felmérések is valószínűsítenek. A 20-25 ezerre becsült adat a származást, a kb. 10 000 fő az aktív román tudattal rendelkező magyar állampolgár viszonylag reális számát jelöli. A Trianon utáni Magyarországnak román nemzetiségű állampolgáraira vonatkozó hivatalos adatai ismertek. Ezek 1970-ig kisebb-nagyobb ingadozással lassúbb, 1970 után gyorsabb népességcsökkenést mutatnak. Viszonylag nagy a különbség az 1920-ban regisztrált 23 695 és az 1930-ban összeírt 16 221 román nemzetiségi lakos száma között. Egyedül az 1960-as év mutat ezer fős emelkedést az előző, 1949. évi népszámláláshoz képest.

            A románság földrajzi elhelyezkedése az identitás megőrzése szempontjából viszonylag kedvező. Romániával szomszédos megyékben él a románság döntő többsége, ami némileg megkönnyítette a román nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartást. Igaz, hogy egyetlen megyéje sincs az országnak, ahol nem találunk kisebb-nagyobb román populációt, de a legtöbben Békés megyében, Budapesten és környékén, valamint Hajdú-Bihar megyében élnek. Talán meglepő, hogy az 1990. évi népszámlálás alkalmával Budapesten és környékén közel kétezer románt írtak össze. Ez egyrészt a főváros nagy vonzerejével magyarázható, másrészt Budapest mindig is jelentős központja volt a román szellemi életnek. Az itt élő románság a határ menti nagyobb tömbökből vált ki a '60-as, '70-es években lezajlott nagyobb arányú társadalmi mobilitás következtében. A románság másik része a Hajdú-Bihar megyei községekből Debrecenbe, a Békés megyei falvakból, (főleg Méhkerékről és Kétegyházáról) Gyulára, kisebb mértékben Békéscsabára költözött. Ezzel magyarázható, hogy a gyulai román lakosság létszámát 2500–3000-re, a békéscsabait kb. 600-ra becsülik. Az 1990. évi népszámlálás Baranya megyei 440 fős létszámban minden bizonnyal a cigányok egy része is szerepel. Nincs megbízható adatunk a Romániából az utóbbi 10–12 évben nyugatra igyekvő, de Magyarországon maradt románok létszámáról.

A nemzeti kisebbséghez tartozó egyének esetében eléggé szoros kapcsolat áll fenn a nemzeti identitás és a vallási hovatartozás között, olyannyira, hogy a nemzeti öntudatra ébredés előtti korszakban ez volt a többségtől való megkülönböztetés legfontosabb ismérve. Miután a hazai románok a románság legnyugatibb közösségét képezik, és sohasem éltek a román állam keretei között, egy részük nem is vett részt a nemzetté válás folyamatában (és ezért nem is tudatosodott bennük igazán román mivoltuk), a többségi magyarságtól elsősorban vallásukban, hagyományaikban különültek el. Az ősi rítus, az ortodoxia és az ehhez kötődő kulturális hagyomány volt a magyarságtól legpregnánsabban elkülönítő jegy. Ennek a gyönge nemzetiségi identitástudattal és érdekérvényesítő képességgel rendelkező románságnak egy része (a Nyírségben és Hajdú-Bihar megye északi területén) fokozatosan áttért a görög katolikus vallásra, és azzal együtt – az 1920-30-as évekig – a magyar nyelvhasználatra. Az itteni románságnak egy része mind a mai napig megőrzött bizonyos identitásjegyeket (pl. a családi körben történő nyelvhasználatot), de aktív nemzeti tudat hiányában kisebbségként történő számbavétele – az eddigi módszerekkel – nagy nehézségekbe ütközött. Ennél a hazai román népcsoportnál válik egyértelművé, hogy az „anyanyelv” vagy a „nemzetiség” fogalmakkal még megközelítően pontos adatokhoz sem lehet jutni. A „beszélt nyelv” kategóriájában viszonylag reálisan jelenik meg a helyi románság létszáma (l. az 1980. és 1990. évi népszámlálási adatokat Bedő, Létavértes, Pocsaj esetében). Ugyancsak itt alkalmazható a legsikeresebben az ún. „társadalmi minősítés”módszere is.

            Számos tudományos kutatás igazolja, hogy – jelentős veszteségek ellenére is – a nemzeti azonosság tekintetében a hazai románság viszonylag jól áll. Ez földrajzi elhelyezkedésével (román határ közelsége, zárt falusi közösségek) és az egyház erős konzerváló képességével magyarázható. Radó Péter: A nemzeti kisebbségek nyilvános nyelvhasználata Magyarországon c. tanulmányában helyesen állapítja meg, hogy az egyházi szertartásokon a román nyelv őrizte meg legjobban pozícióit. „A románok lakta falvak több mint a felében (az általuk nagyobb arányban lakott települések szinte mindegyikében) – írja a kutató – az istentiszteleteken az éneklésen kívül, a liturgia egyes részeinél is, vagy éppen végig folyamatosan használják a román nyelvet.” Ez nagyrészt annak tulajdonítható, hogy az 1960–70-es évekig a románság zöme lényegében falusi körülmények között élő, mezőgazdasággal foglalkozó emberek közősségét alkotta. A lakosság összetételének egyensúlya 1918-ban borult fel oly mértékben, hogy szinte lehetetlenné vált a korábbi politikai, kulturális élet folytatása. A román csapatok visszavonulásával együtt az összes tanító és pap Romániába települt, csak a méhkeréki esperes, Nicolae Roxin maradt 3 pappal együtt a 18 megüresedett ortodox parókián. A hazai ortodox egyháznak még 1928-ban is csak 5 papja volt. A 16 görög katolikus parókiának pedig összesen 3 lelkipásztora maradt. A románság között tehát a közösségi élet szervezésére alkalmas értelmiség nem volt. (E vonatkozásban csak a II. világháború után történt lényegesebb változás.) A parasztság mellett volt még egy szűk, kereskedőkből és iparosokból álló kispolgári réteg.

 

Petrusán György [Változó Világ 29.]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019