VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Január 19.

Az erotika V.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

Értékmércék és határok

Mi az, ami egy részegységgel kapcsolatban kiderülhet: mindenekelőtt az, hogy ebben épp a legelevenebbet, az életre leginkább kihegyezettet nem lehet rögzíteni, itt egymásnak látszólag ellentmondó utólagos hozzátételekre van szükség, ami valamely dolog összmegnyilatkozása mögött folytonosan érvényre jut. S feltámad az az igény is, hogy az értékmércéket s határokat ezzel kapcsolatban időről időre összecsúsztassuk, fejére állítva lássuk, így hozva létre ismét az eredeti káoszt, amely még nem volt tisztán elrendezett és nem volt átlátható, viszont ezzel szemben valóságszínesebbnek bizonyult. S különösen fontosnak tűnik az, hogy emlékeztessünk arra, hogy – s jelen téma esetén kiváltképp – a jelenségeknek olyan szétbonthatatlan egységéről van szó, melyeknek minden egyes vonása vonatkozásban áll az összes többivel, és a legvégső eredményeknek újra a legalsóbbakhoz kell kapcsolódniuk.
S így nem lehet megállni a legvégső, a legmagasabb előtt sem, vagyis azelőtt, ami abban megmutatkozhat, anélkül, hogy neki ne tulajdonítanánk a szent jogot: azt, hogy visszahajoljon újra és újra a legősibb kezdetekhez – s annál mélyebbre, minél magasabbra emelkedett előtte. Mintha ezáltal hasonlóvá válna az indiai fügefához, a Föld csodafájához, melynek ágazata a maga függő ágait léggyökerekké alakítja át, hogy azokban újra és újra a talajt érintse, amely képes templomra boltozni eleven templomokat, melyekben minden egyes ágnak ismét oszlopszerűen kell megtámogatnia a hozzá legközelebb eső, a felette álló ágazatot, miközben mindefölött a napsütésben bódult suhogással hajladozik az anyatörzs koronája s az egység gyökeréből származó törzs.
Már az állatvilágra is igaz az, hogy alig veszünk észre valamit azon jelenségeiből, amelyek még lelki megnyilvánulásaikban is csak fizikai módon tárulnak fel, s mégis ebben a mély, alig megvilágított homályban ott működik életünk legalsóbb természettemploma, amely ugyanakkor hasonlítható a miénkhez. Nem véletlen az, hogy már az állatvilágban is találkozunk a nemi szerelem indulati jelenségeivel: a legbrutálisabbaktól a legnagyobb fokú gyengédséget elérő esztétikai megnyilvánulásokig. Mint ahogy nem véletlen az sem, hogy éppúgy, ahogy az embereknél, megtaláljuk az állatoknál is a legáldozatkészebb gondoskodást egymásról és az ivadékról. Sőt, még ha vannak is olyan papagáj- és majomfajok (s épp ezeknek kell a legkevésbé hasonlatosnak lenni az emberhez), amelyek monogám beállítódásukban már minket is felülmúlnak, mégis a méhek éppúgy, mint a hangyák – ránk nézve éppoly bántó módon, mint amilyen megszégyenítően – mintaképei kell hogy legyenek annak a szociális ösztönnek, mely mintaképeket soha, még a legmesszebbre jutva sem vagyunk képesek elérni.
Hasonló a helyzet a fejlődésükben megálló fajokkal, akiket időnként a Paradicsom embereinek tekintenek, máskor viszont tévesen kultúraellenes mivoltukat kárhoztatják, akik azonban rituálékhoz kötött nyerseségük és szörnyűségük ellenére mégis, mindamellett felülmúlhatnak minket a természetes tisztaság némely vonatkozásában, a jóságban és a ragaszkodásban. S ha a szexuális élmény egyenesen s lényegileg épp arra van hatással, ami a primitív lényeket s bennünket hasonlóvá tesz egymáshoz, mégis az, ami az emberben leginkább szerethető, nos, az a növekvő intellektus befolyása alá kerülő állati anyag. S ez mindenütt két különböző módon működő irányban nyilvánul meg: vagy az adott ösztönélet szublimálásában vagy annak lerombolásában.
Annak lerombolása itt azt akarja jelenteni, hogy tudattal megáldott lények a szexuálist nem megfelelő módon élik meg, nem úgy, hogy az agy a legvégső akaratlan befogadója az egyre összefogottabbá váló felindulásnak, hanem úgy, hogy az agy maga a rész-testi élvezeteknek mesterséges, sőt ezen élvezetekkel visszaélő előidézője. Az ösztönélet mind szabadabbá váló mozgékonyságát, végül a még állati módon szabályozott párzási idő szétfeszítését használja fel az agy arra, hogy az ösztönéletet még önkényesebben szabdalja, különítse el részeire, s így tegye azt úgymond ismét hasonlóvá a kevésbé élőhöz, az élettelenhez, ami részdarabként használódik el, ahelyett, hogy mind teljesebbnek érzett életegységgé alakulna, s ahelyett, hogy megerősödne benne s párosulna vele az együttérzés, a magasabb szintre emelt részesedés az összegészben. Az a rafinálttá váló értelem, amely úgy bánik az élettel, mint valami neki alárendelt holt anyaggal, jól illusztrálja az ösztönélet romjait és a nemi bűnt.
A szexuális szublimálása során az intellektusban ellenkező folyamat játszódik le: ez esetben az intellektus mintegy túlhajtja a folytonosan megélt magasabb szintre emelését, amennyiben rákényszeríti arra saját szellemi mércéit; ezek azonban sehol sem illenek hozzá, s végül eltérül az illuzionisztikusba. A praktikus életvitel kialakítása során ez viszont jelentős mértékben mint könnyűvérűség jelenik meg. A valóságban ugyanis a szexuális ösztön alá van vetve a megkívánás és a kielégülés, valamint a jóllakottság, az ismétlés által csökkenő vonzerő, az ebből eredő változtatási vágy ama törvényeinek, amelyek az animális egész területét uralják. S senki ne hozza fel azt az ellenvetést, hogy az individualizálódás és az ösztönök kifinomulása ezt majd megváltoztatja: ezek ugyanis csak ennek lefolyását individualizálják s teszik kifinomultabbá. S ha sok idővel ezelőtt egy házasember utazásai során asszonya helyettesítésére talált egy másikat már pusztán azáltal, hogy a helyettesasszony a maga barnaságában vagy szőkeségében, vékony vagy teltebb mivoltában hasonlított az eredetihez, ott ma mi különbséget teszünk szinte hajszálnyi különbségekig elmenve: de ezért mi sokkal állhatatosabbak vagyunk valaki iránt, aki az utazások alkalmával nincs jelen, miközben magányosak vagyunk és keresünk. épp a differenciálás az, amely a legkülönbözőbb időkben és emberekben fokozza a másra irányuló szükségletet, s ezáltal ugyanakkor a variabilitási kényszert növeli és csökkenti is. éppen ezért nyugodt lélekkel meg kell adni az erotikának azt, ami az erotikát széppé és veszélyessé teszi! Gyorsan lefutó, beteljesülő vágyéletének idővel természeti szükségszerűséggel nem lesz dolga ott, ahol ez a vágyélet az intellektus és a lélek által (s mily gazdagon, erőteljesen s mégis kifinomultan) az egész ember ünnepévé alakul át; s az erotikus irányultság természeti szükségszerűséggel minden alkalommal eljut odáig, hogy ebből az ünnepből bárcsak soha ne lenne ébredés. S ez az, ami a könnyűvérűséget magasabb szintre emeli, igen, adott esetben társíthatja bármely nagysághoz.

Azon állapotokban, amelyek a középszerűségnek messze fölébe emelkednek, az időtudat, vagyis a lehetséges egymásutániság elképzelése, eltűnik, mégpedig a mindent egységesen és hatalmas erővel koncentráló erő következtében; s épp az ilyen, hevességükben a leggyorsabban felemésztődő, ebből következően mulandó állapotok azok, amelyeket mégis mintha valami mély örökkévalóság övezne – s csak ez a róluk leválaszthatatlan, szinte misztikus, a többivel együtt felszínre kerülő hangsúly teszi ezen állapotok boldogságát üdvözítővé, fájdalmukat pedig tragikussá. Az a két ember, aki a legteljesebb komolysággal viszonyul ehhez a mulandó örökkévalósághoz, s nem akar más hűséget, csak az egymás melletti lelki együttlétet, áhítatra méltó őrültségben él: s ez emberileg gyakran szebb, mint amilyennek némely hosszú ideig tartó, valódi hűség tetszik, amely, olykor talán tudattalanul is az elvesztés félelméből vagy valamely életfélelemből, a pénzsóvárságból vagy a gyengeségből származik: ők viszont a legizzóbb színek felvonultatásával is csak a félig kész szerelem vázlatáig jutnak el, de ebben mégis több, valóban a mélységet érintő lehetőség és beteljesülés nyilvánulhat meg, mint némely a befejezésig eljutó, teljesen megfestett életképben. Sőt, ezekben az esetekben egyenesen az történik, hogy a szerelmi könnyelműség köré a vakmerő hit vonzásában összegyűlik az összes nagy formátumú dolog is, a gyengédségnek és az őszinteségnek az a szelleme, amely mindennél jobban fél egyvalamitől: attól, hogy legősibbnek az etikáját sérti meg, mert minden, ami ezen az etikán kívül kerül, már alatta van annak.
Abban a tragédiában azonban, mikor az erotikus szenvedély őrült módon aláveti magát az életnek fölébe emelkedő nagy törvényeknek, nemcsak mulandó mivolta nyilvánul meg, hanem, úgymond, az örökkévalóságra irányuló törekvésének megingása is. Ott viszont, ahol szenvedélyjellege s illúziókkal felruházott karaktere idővel nem száll alá alacsonyabb szintre – vagy sokkal inkább, ott, ahol ez túl későn történik meg – az erotikus szenvedély már a túlfeszítettség betegségévé alakíthatja át azt, aminek eredetileg csak időhöz kötött jellege volt. Ez a mérgező hatás egyik formájává sűrűsödik, az organizmus feszítő erőiben izolálódik, megnyilvánulásaiban ugyanakkor szinte mechanikus, többé nem elevenen hajt, hanem olyan idegen anyaggá, erőszaktevővé változik, amit az egészséges ember megpróbál kivágni magából; s mindez a küzdelem tartós lázában megy végbe. Az erotikus szenvedély számára a természetes fejlődés nem azt a jelentést hordozza, hogy a szenvedély magát mégis, ennek ellenére megőrzi és megmenti, sokkal inkább azt, hogy feladja magát, visszatér a mozgó élet változásába és körforgásába, oda, ahonnan származik – oda, ahol feloldódik a legfelismerhetetlenebben, ahol anoniman működik szuverén céljai érdekében.
S miközben a kölcsönös istenítés révén az erotikus egymás mellett létnek a szükséglete csak a lelki-steril módon növekedett, aközben a gyerekben, az egészen primitív szolgálatában állva el kell hogy jusson oda, hogy az erotikus valóságosan is bejut a „másikba” és ezzel együtt az életbe: így viselkedik az egész viszonylatában is. A szenvedély magaslatairól leszállva, ahhoz, hogy a fejlődés tovább folytatódhasson, újra egészen mélyre kell mennie; mégpedig abba kell lemerülnie, ami vele – látszólag – a leginkább szembenálló, a tőle leginkább eltérő, alászálló – a hétköznapi élet közös forgatagában.

 

Életszövetség

 

Az azonban, hogy szerelmi álmaink bennünket csak oly magasra lendítenek fel, hogy – mint valami ugródeszkáról – ezt az ugrást megtegyük az álmok egéből a földre is, álmainknak annál inkább jót tesz, minél erőteljesebbek voltak ezek a szerelmi álmok. Mert kezdetben csupán kísérőjelenségek, túláradások voltak a testileg feltételezett folyamatokban, s ezáltal átcsaptak az őrültség mezsgyéjébe is; ekkor azonban már a saját valóságuknak a kivitelezői, életmeghosszabbítói, a jövő jelei, ígéretek; az ebben megnyilvánuló életösztön a „valóságos”, az egyszerű, a nagy vonalakban adott egész szélességét fel kell hogy ölelje, ahogy egykoron a varázslat által kísértetté vált lény a testét kereste, mintha ebben a testiségben, amely a leginkább nem látszólagos, önmagára lelne.
De nem érthetetlen az sem, hogy az emberek a szerelmi mámorban, s az abban felbukkanó szenzitivitás valamennyi fajtájában, a külvilággal való kontaktust olykor csalódásként is megélhetik: s nemcsak azért, mert szerelmi álmaik a valóságban félresikerültek, hanem csalódásként élhetik meg azt is, ami a legjobban sikerült – azt, hogy egyesülniük kellett a magában való durva anyaggal. Az ugyanis, ami így lép be az életbe, egyúttal meghalása annak, ami annak előtte volt – s ez a halál annál inkább érezhető, minél inkább szellemileg volt adva ez az egység korábban – még akkor is, ha ez oly részletekben és kevert formákban mutatkozik meg, melyekben az elsőként megformálódó alak éppoly biztosan széttörik, mint ahogy az anya testében a csíra az élettel szövetségre lépő támadás során, amely a csírát járatokra és részekre bontja. S be kell vallani azt is, hogy a szerelmi mámor és az életszövetség nem marad meg egymáshoz hasonlatosnak; s az a gunyoros megállapítás, amely azt állítja, hogy az egyik nagyjából ott kezdődik, ahol a másik véget ért, nem teljesen alaptalan – s itt nem arról van szó, hogy valami félresikerült, hanem ez már eleve benne foglaltatik a szerelem megélésének két, egymástól alapvetően különböző módjában.
Mert az erotikus szenvedély valójában csak abban az értelemben teljesül be az életszövetségben, amiképp a folyó „teljesül be” a tengerben; s e szenvedély úgy érzi, hogy érzésetikája – amelynek alapján valamely társas együttlét számára megnemesült vagy részeire hullott – ezáltal felszámolódott, hiszen azt mintegy már magukba olvasztották a széles körű, erotikán kívüli összefüggések. Olyan életszövetség kötődik ebben, amelyben egyúttal eltűnik a korábbi szenvedély, s amely törekvésében arra irányul, hogy benne valamely a szövetséghez később társuló nyerjen tartós létet: s amely elég értékesnek tudja magát ahhoz, hogy ilyen áldozatokba is belemenjen; e szövetségnek ugyanolyan biztonságra, óvásra van szüksége, ugyanolyan áldozatkészségre, mint a testileg nemzett „gyümölcsnek”. Alapjában véve nem más ez s nem is több, mint amit valaki minden további nélkül elvár mindazoktól, akik valamely szolgálatnak, dolognak bármely veszélyre való tekintettel elkötelezték magukat, s a férfinak többnyire az okozna leginkább szégyent, ha ott válna szökevénnyé, ahol a nőt is veszélybe sodorta volna. A hűségnek ezt a férfifogalmát hozzá kell illeszteni ahhoz, ami az érzelmesebb vagy női-ösztönszerű hajtóerő-összefüggésen nyugszik: a tisztán személyes szeretetet, amely néha elég a kitartáshoz, de végső soron minden a temperamentumon alapszik, ezen kell felülemelkedni. Csak a szubjektívon kívülre hajló lét (ahogy az „erkölcsösnek érzett”-ként van), igen, ha úgy akarjuk, az aszketikusság momentumának beemelése az, ami a szerelmi mámort megkülönbözteti az életszövetségtől, s ami elvileg különíti el őket egymástól. Mintha valami a múlt időket idéző külsődlegesség lenne, ha eközben a polgári vagy egyházi szankciók felé fordulnak, másrészt valami modern puhaság, ha ezt a belső szankciót és kötöttséget lehetőleg meghagyják a homályba áttolva; keresztet vetni az „aszkézis” szóra, mintha valami szubjektív feletti cél egyáltalán elérhető lenne a mellette mint eszközként való elvi hitvallás nélkül.

S ott is, ahol az erotikus szerelem volt az, ami az életszövetséget a legmeghatározóbb módon megalapozta, ott is csak ebben az életszövetségben tanul meg a szerelem első ízben úgy viszonyulni, ahogy az időszakos jellegének magasabb értelemben voltaképp megfelel: teret adva. Mert a szellem, melyet a szerelem – a tisztán szexuális ösztönkésztetésből kiemelve – a lélek ünnepévé és fényévé változtatott, és ott is, ahol ez betagolódik a hétköznapokba, még a szerelemtől leginkább elforduló ténykedésében is a szerelem egyedül lehetséges beteljesítője. S ugyanakkor oltalmazó ura is egyben: amennyiben ragaszkodik a szeretett lényhez, s nemcsak úgy, mint a felmagasztosított egyetlenhez; ez ugyanakkor kapcsolódik más élettartalmak mellett való megmaradáshoz is. S ebben a szerelmi megbetegedésből való kilábalás átalakul, már az elevent érinti oly módon, hogy abban ketten együtt alkotnak, a csírázó élet elmúlása ellenében. De ha a szerelmi mámor már az ebből kisarjadzó életszövetség megkötése előtt is teljes mértékben virágba borult fa lett volna, mely sokáig virágzik, mielőtt elhervadna, akkor is új módon süllyedne bele ebbe a talajba, hogy egészen új növekedésnek induljon. S az, ami virágzását meghatározta, az új érzés, kiemelődne, s belehelyeződne abba, ami általában a hervadását okozza, a megszokásba: mert a teljes, a mindenben egyformán részes társas lét elevensége számára az érzések érkeztében és elmúltában az izgató, a felkavaró többé nem lenne meghatározó. S ha a fiziológiai funkciók eme fel-le irányuló mozgásában s az általuk feltételezett szenvedélyekben közvetlenül életértékük egyike fejeződik ki – úgy tűnik, mintha a létezésünk ebből kihajolva ezt kiáltaná oda nekünk: „Ne állj meg itt, mint valami végcélnál: Túl kell ezen jutnod!” – így követeli a szellem, még akkor is, ha már célnál van, a mulandó levetkőzését s ezáltal a fennmaradást. S ott, ahol az erotikus olyan sűrített formában adja magát, mintha ebbe a pillanatnyi örökkévalóságba akarná átmenteni magát, hogy ily módon a mulandóságot, amelyhez hozzá van láncolva, mégis legyőzze – ott a szellem ismét az időbeliben szélesül ki, a dolgok egymásutániságában, ezekben a szellem tetté változik. Amíg ugyanis az erőszakosan összefogott beteljesülésben a szenvedély – még ha szellemi allűrökkel is társul – csak a fizikainak jár nyomában, melynek egyedi jelenségei egyszer s mindenkorra a maguk legnyersebb igazságában kerülnek szemünk elé, addig a szellemi folyamatok épp fordított módon igazolódnak: folyamatos megújulásként a tettre, aminek célja – úgy tűnik – a végtelen idő és a kimeríthetetlen anyag. A szellemi mint a legelevenebb növekedés a maga egész mivoltát nem tudja másképp megmutatni, mint indirekten, szemléletesen, iniciatívaként s mint termékeny széttagolódás az adott részletekbe.
Ebből az okból következően minden szellemi magatartásnak sajátossága az, hogy újra és újra a még beteljesítendő felé kanyarodik el, s mindaz, amit a szellem érintett, ha figyelmen kívül hagyjuk annak növekedését, külsődlegesen megközelítve csak a legcsekélyebb teljességgel vizsgálható. A nemek életszövetségére is állandóan jellemző ez, és – épp a legideálisabb esetekben – a legmagasabb rendűt úgy járhatja át ebben a legtriviálisabb, hogy többé nem distanciálódhat tovább előkelően attól, hogy megújuljon, eljutva egészen addig, hogy saját egykori önelégült beteljesülését már nem ismeri. Ezen keverékjelleg, mely miatt – igen igazságtalanul – a házasságok mindegyikét kárhoztatják, a házasságra nemcsak külsődlegesen kézenfekvő okokból jellemző; sokkal inkább egy belső nézőpont az, amelyből kiindulva a házasságban minden átszerveződik, ez adja az egynemű értékelést, a legszimplább és legsprődebb anyag viszonylagos értékét. S ha minden házassági formulában valami olyasmi foglaltatik benne, hogy „jóban-rosszban”, akkor ebben – és nemcsak a kifejezés szintjén – az van, hogy a kevésbé kellemes elviselésében is igazolódnia kell a szerelemnek: jelentheti azt ténylegesen, s persze egész másképp, mint a szerelmi mámorban, hogy a jó és a rossz egyaránt értékes, egyaránt használható a teljes életközösség végső célja érdekében. S két ember egymáshoz való kapcsolatára is igaz az, hogy az bizonyos mértékig mindent átfog. Szinte azt gondolhatnánk: ismételten, akárcsak az erotikus felmagasztalás során, a felek kölcsönösen belebújnak minden olyan alakba és hatásba, amit csak megszülhet a vágy a maga fantasztikumával. Csak az ebben foglalt értelem nem ugyanaz immáron, mint korábban; mert ez alkalommal már a valóság szűkösségbe való legmélyebb alámerüléséből ered; nem az az értelme, hogy a másikat a szépség színpompájába öltöztesse, hanem az, hogy önmagán dolgozzon, ebben a munkában nem sejtett erők vannak és alakulnak át, ebben azt kell nyújtani, amire szükség van – s mindig a szeretet mértéke szerint, mert ebben soha nincs legvégső határ. Házastársaknak lenni jelentheti egyúttal azt is, hogy szerelmesek, testvérek, menedékek, célok, orgazdák, bírók, angyalok, barátok, gyermekek vagyunk – s ennél még sokkal többet, azt, hogy lényünk egész meztelenségében és szükségében állhatunk egymás elé.

 

Zárszó

 

így az életszövetségen belül, majdnem úgy, mint valamely rekapitulációban, még egyszer minden oly felbecsülhetetlenül egyenértékűen látszik egymáshoz kapcsolódni, mint amennyire jellemző ez az életprobléma egésze szempontjából. S ahogy már a legprimitívebb szexuális folyamatot – vagyis két sejt teljes egyesülését – bizonyos mértékben a legforróbb szerelmi álmok előképének lehetett tekinteni, úgy tűnik, hasonló módon közelíti meg ezt egy másik kép – az életközösség leírása. Hasonlóságot mutat először is mint tiszta, tartalom nélküli szimbólum: házasságként való megszentelődésének külső formáiban. S ha az a legegyszerűbb szexuális esemény saját törvényeinek megfelelően olyan egyre gazdagodó összefüggések felé ágazik el, melyeknek belső értékelése egyre inkább hatáskörünkön kívül esik, éppúgy nem lehet az üres formaadás s az abban megnyilvánuló belső élménytartalom között az értékeket soha felmérni, csak találgatva olvashatjuk le azt a zárt, külső jelekről. Ahogy azonban a nemi élet nemcsak magasabb rendű megnyilvánulásain keresztül közelíthető meg, s ahogy alaptalaját mindenütt megőrzi, éppúgy tárul fel a társadalmilag elismert közösség minden pár s azok gyermekei számára, akármennyi is kerüljön be ebből a külsőből aztán az egymáshoz való viszonyulás benső körébe. A dolgok határtalan gazdagságát mindkét területen – a testin és a szellemin, az érzelmin és a szociálison – mindig csak néhányan tudják teljes egészében megragadni; s a szerelemben, mint mindenben, a legmagasabb rendű megmarad az arra született kivételes emberek ritka művének. Ami eközben az ő zsenialitásukban ölt testet, annak kell újra és újra útmutatónak lennie. Segítséget és reményt adni mindazok számára, akik ezer úton igyekeznek hozzá felfelé, s akik mintha kívülről lépnének be a nemek szövetségének birodalmába. Mert nem az tekinthető a legmagasabb rendűnek s legritkábban megvalósulónak, hogy megtaláljuk a soha ott nem voltat, hogy meghalljuk a soha nem hallottat, hanem az, hogy a hétköznapi módon létrejöttet, a mindenkinek adottat tárjuk fel az emberi szellemben – mégpedig lehetőségének teljességében. úgy, ahogy a reggeli ködben is többnyire azt hisszük: sík vidéken visz az utunk, egészen addig, amíg a ködöt el nem éri a Nap, s fel nem ragyognak a hegycsúcsok. A köd azonban gyakran oly módon választja el a hegycsúcsokat a földi talajtól, hogy azok azonnal fantazmagóriának tűnnek – s minél magasabban, minél távolabb vannak, annál inkább – de a legelérhetetlenebbek is a mieink, a mi életünkhöz tartozók, a mi vidékünk.

Azt a szerelmi- és életvakmerőséget, amely az ilyen csúcsokra vetett pillantáson keresztül emel minket új álmok közelébe, s amely lépteinknek szárnyakat ad, nem lehet a specializáltba kényszerítve vagy a szavakban még mélyebbre hatolva tovább követni; a dolgoknak egy bizonyos elnagyoltságán és nappali erősségű (banális erejű) megvilágításán túl, ezek számunkra ugyanis csak sematikus általánosságokban válnak érthetővé, anélkül hogy tagolódnának és elkülönülnének a definiáltba, ahogy például az angyalok menetében csak fényes oszcillációkat és arcokat vélnénk megkülönböztetni, de a nevét nem tudnánk egyik angyalnak sem. S ténylegesen, s még akkor is, ha ez a leginkább erőt igénylő belső munka két ember közös élményévé lesz – mint valami vallás –, kétfelé ágazik: ott a próbálkozás, hogy magát és a másikat azzal a legmagasabbal hozza összefüggésbe, amit az ember a maga pillantásával még éppen elérhet, s tegye ezt azért, hogy aztán a hétköznapok élményévé változtassa. Ezzel azonban műalkotássá lett teljes egészében, s csak mint ilyen közelíthető meg: s így van ő még sokkal mélyebb titkosságban, így húzódik el az illetéktelen szemek elől még biztosabban, akár a szerelem legrejtettebb talányai maguk. Mert amíg a szerelem vagy szándékosan rejtekezik, vagyis valami idegen mögé kell bújnia, vagy túláradó érzelmi telítettségének megfelelően hangosan, azaz patetikusan kell hogy megnyilvánuljon, e ponton már egyetlen érzés sem kötetlen, hanem a legsajátabb cselekvésekben és gondolatokban nyilvánul meg. De már egyáltalán nem olyan módon, mint valami úton levő érzés, hanem úgy, hogy önmagában minden dolognak oltalmat nyújt – igen, mindenben ott van, jelenlévő a legjelentéktelenebben is, mint ahogy az égő csipkebokron keresztül is még a teljes istenség szólal meg.
Oly bizonyosan, amiképp valamely életközösség kiüresedett formái, burkai, szankciói illetéktelenül olyan tartalommal pöffeszkedhetnek, amely ezekbe a formákba egyáltalán nem kerülhetett volna bele, éppoly bizonyos az, hogy más oldalról, e tartalom folytonosan olyan életeseményekben jeleníti meg magát, amelyekhez való hozzátartozóságát az életesemények hétköznapi karaktere miatt nem vehetjük észre. S ezerszer megesik az, hogy az elnagyoltan láthatók között, a banális „valóságok” világában bolyongunk ily módon, amiképp az abban honoló álmok, elvarázsolt bensőségek külső szimbólumainak körében, anélkül azonban, hogy akárcsak gyanítanánk: most épp őfőméltósága társaságában vagyunk, vagyis az életteljességhez már a legközelebb. Mert minden élet csak úgy van, mint az a csoda, amely saját csodájáról folyton-folyvást lemond.
E szavak maguk, szükségszerű felszínességükkel, csak arra képesek, hogy úgy érintsenek meg körbe-körbejárva egy benső folyamatot, akár egy csiszolatlan külső tárgyat, azt remélve, hogy eközben, mégis, szimbolikusan felsejlik valami abból is, ami ott található – ami ott van benn.

1. A különböző nemek közötti barátságot, ott, ahol az valóban a legteljesebb mértékben erotikus színezet nélkül marad, le lehetne vezetni olyan, az alapvonásokra gyakorolt kölcsönhatásokból, mely vonások csak jelzésszerűen vannak jelen, hiszen az ellenkező nemnek csak a maradványjelenségei – ezáltal a viszonyban a szexuális rész magától kialszik. E jelenségeket általában rögvest abnormálisnak minősítik, mégis, gyakorta erotika fejlődik ki ebből is: mégpedig a kölcsönösen eltérült szexualitásból. Ezen belül lehetséges aztán minden melléktónus, kezdve a szellemi hermafroditizmustól egészen a testi kísérőjelenségekig és a saját nemre irányuló szerelemig. Ezen esetekben, úgy tűnik, a lényegünket megalapozó kettősség a valóság világában elveszítette egyoldalúan egyértelmű viszonyulását. Olyképpen, hogy ebben nem képes a maga egységét megtalálni, mintegy nem találja a megváltó szót a varázslat alóli feloldódásra. S ezáltal érintkezik a probléma a nemzés kettéosztottságával, valamint a szellemi alkotó tevékenységek különböző válfajaival. éppúgy, mint amikor valaki – a kiutat keresvén – eltérül ebbe az irányba, s ahelyett, hogy a testiséggel folytatná, ahelyett, hogy e testiségben fogollyá válna s ily módon a fizikai értelmetlenség szintjére süllyedne le, az egység világában keresi szabadulását, miközben nemzés nélkül (ez azt jelenti: steril módon) a hasonló nemű partnerhez fordul.


A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű: Lou Andreas-Salomé: Die Erotik. Frankfurt am Main, Literarische Anstalt, Rütten§Loening, 1910., 5-69. o.

 

Lou Andreas-Salomé [PROPHIL, a fordítás Juhász Anikó munkája]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 14.

Megfogantam, tehát vagyok

 K     R     M 

 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019