VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Január 28.

A ruandai mészárlás

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

1994 áprilisában és májusában mintegy félmillió embert mészároltak le Ruandában. Ez óvatos becslés – vannak források, amelyek szerint az egymilliót is elérte a halottak száma, ha nem is ebben a két hónapban, az év végéig mindenképpen. Egyébként is mindmáig több a kérdés, mint a bizonyosság a történtekkel kapcsolatban. Nehéz világosan lehatárolni az áldozatok körét; végső soron megmagyarázhatatlan a népirtásban való tömeges részvétel és a végrehajtás különös kegyetlensége. A vélhető indítékok alig értelmezhető módon összetettek. Érthetetlen, hogy az áldozatok miért nem tettek semmit önnön tragédiájuk megelőzéséért.
A durván negyed Magyarországnyi, mérsékelt klímájú Ruanda a világ legsűrűbben lakott országai közé tartozik.
A népirtás előtt mintegy nyolcmillió lakosa volt, a döntő többség hutu, akikkel egymilliónál kevesebb tuszi és néhány százaléknyi twa élt együtt. Az országba csak a múlt század utolsó harmadában jutottak el az első európaiak, 1898-ban lett német gyarmat, 1924-ben belga népszövetségi mandátum-terület, majd 1962-ben újra független állam. Afrikai viszonylatban valóságos unikum, hogy jelenlegi területe pontosan megegyezik a gyarmatosítás előttivel.
Közhelyesen az „ezer domb országának” nevezték, ezeket a dombokat lakta tanyaszerű települési formában a földművelő hutu többség, amelyet az első – értelemszerűen német – leírások a szájhagyományra támaszkodva bantu etnikai eredetűnek, kistermetűnek és kerek fejűnek mutattak be, alkati jellegzetességeiket illetően is szembeállítva őket a századokkal ezelőtt északról, Etiópiából, Szudánból érkezett, nyúlánk, nemes tartású, büszke, hamita származású tuszi pásztornéppel. A közelmúlt borzalmai szempontjából igen kevéssé érdekes, mennyire felel meg mindez a történeti valóságnak. A lényeg az, hogy a németek és nyomukban a belgák a hutu-tuszi, alávetett-uralkodó dichotómiában értelmezték az országot, és eszerint szervezték meg a közigazgatást – valószínűleg leegyszerűsítve egy kifinomultabb és bonyolultabb társadalmi szerkezetet.
A jelenkori visszatekintések abban legalábbis egységesek, hogy ez a szerkezet a gyarmati időkben a külső megerősítés ellenére is egyre képlékenyebbé vált. Jobb módú hutuk vagyonuk és/vagy házasság révén „tuszi-sorba” kerülhettek és viszont. Lehet, hogy ez a beállítás is ideológiai megfontolásokkal terhelt, mint a korábbi, de egy dolog biztos: hutuk és tuszik ugyanazt a nyelvet beszélik, nem különülnek el sem kulturálisan, sem vallási szempontból. Ruanda Afrika leginkább katolizált országa: a főleg francia misszionáriusok a lakosság 60-70 százalékát megtérítették. A testalkatbeli különbségek is egyre inkább elmosódtak. Abszurdnak tűnik, de az, hogy ki hutu és ki tuszi, csak a személyi iratokból derül ki. Ezeket az iratokat pedig eredetileg a belga hatóságok állították ki, egyéb ismérv híján úgy, hogy tuszinak minősítették azokat, akik az adatfelvétel idején (1934–35-ben) legalább tíz marhával rendelkeztek, a többiek pedig hutuk lettek. (Gyűjtögető-vadászó életmódjával, különállásával még a twa népesség volt a leginkább megkülönböztethető.) Magának a megkülönböztetésnek aztán már kézzelfogható jelentősége lett, például azáltal, hogy a misszionáriusok által irányított oktatásban a tuszik egyértelmű előnyöket élveztek.

 

1945-ben Ruanda (pontosabban Ruanda-Urundi, mert az egykori és mai Burundit, amelynek e századi története Ruandáéhoz meglehetősen hasonlatos, az utóbbival összevontan kezelték) a mandátum-státusból a gyámságiba lépett elő, ami a függetlenség felé vezető első lépést jelentette. Ezt követően törölték el hivatalosan a patrónus-kliens jellegű rendszer konkrét kereteit kijelölő egyedi szerződéseket – nyilván a demokrácia jegyében. Ugyanilyen megfontolásból az új generációs belga hatóságok az ötvenes évek végén fordítottak korábbi politikájukon, mondván, hogy a majdani független országban a többségnek célszerű uralkodnia – vagyis ettől kezdve a hutukat favorizálták. Ők is vették át a hatalmat, amikor Ruanda 1962-ben függetlenné vált. Egy évvel később már több ezer tuszi áldozata volt egy kisebb pogrom sorozatnak.
A következő évtizedekben aztán időről időre megismétlődtek a hasonló kilengések – nem függetlenül a Burundiban lejátszódó eseményektől. Ott ugyanis nem váltak a hutuk a hatalom kizárólagos birtokosaivá, és történetesen éppen a hadseregben őrizték meg a tuszik vezető pozícióikat. Különféle okokkal-ürügyekkel gyötörték a hutukat, akik hullámszerűen ezrével menekültek át a határon, bosszúkampányokat váltva ki a túloldalon.
Ruanda külső megítélését azonban nem ezek az esetek határozták meg ebben az időszakban, hanem az, hogy az ország a prosperitás és az ígéretes jövő ritka kivételének számított a földrészen. „Afrika Svájca” – ez a nyolcvanas évek közepéig Ruandát jelentette. Úthálózat, villany, ivóvíz, alfabetizáció, egészségügyi ellátás – mindezzel jogosan büszkélkedhetett a nemzetközi porondon Juvénal Habyarimana, az újonnan kinevelődött hutu értelmiségi elit egyik tagja. 1973-ban, vértelen puccsal került hatalomra, és 1994-ig, haláláig az ország elnöke maradt. Erőskezű, megbízható politikusként tartották számon, egy adósságait szorgalmasan törlesztő, kevés vizet zavaró, a hidegháborús szembenállás által nem érintett ország élén.
Hogy ez az ország milyen is volt belülről, ezt nehéz megmondani. Egyfajta diktatúra, amelyben a gyorsan szaporodó (mert hívő katolikus) lakosság meglehetősen részletes útmutatást kapott arra nézve, hogy mit termesszen, milyen munkákat mikor végezzen – mindezt természetesen a nemzetgazdasági ésszerűség jegyében. A férfi lakosságnak heti egynapos köz- (vagy, ha úgy tetszik, kényszer-) munkakötelezettsége volt, így épültek az utak, így tartották karban az ezer domb teraszos földjeit. Nem olyan sokkal azelőtt még tuszi patrónusaikkal szemben terhelte hasonló kötelezettség a hutukat a meglehetősen félrebillent reciprocitás jegyében. Helyet változtatni nem lehetett csak úgy, szeszélyből, hatósági engedély nélkül. De dologidőben rendes ember miért is változtatna helyet.
A dologidő pedig folyamatos, az aprózódó parcellák csak a legintenzívebb művelés mellett biztosították a népes családok megélhetését. Az akkori helyszíni beszámolók egyfajta lefojtott kedélytelenség légkörét érzékeltetik. A hutuk alighanem alárendelt helyzetük megváltozása után két-három évtizeddel sem érezték úgy, hogy az új rend végérvényes és visszafordíthatatlan. Meg is akadályozták, hogy ilyenné váljék.

Hiába választották meg ötévenként újra és újra elnökké Habyarimanát 99, aztán 99,7, 1988-ban pedig már 99,98 százalékos szavazattöbbséggel, a feszültségek egyre erőteljesebben kifejezésre jutottak az országban. Ezt két külső ok is siettette. Az egyiket, a kávé világpiaci árának lezuhanását nem lehet a ruandai rendszer nyakába varrni. 1986–87-ben az ország exportbevételei harmadrészükre estek vissza emiatt egyetlen év alatt. Halmozódni kezdtek az adósságok, egyre kevésbé lehetett fenntartani a magas szintű életminőséget.
A másik, régebbi keletű okot az évtizedek során több hullámban Ugandába menekült tuszik (és hutuk) jelentették, és ez távolról sem csupán képzelt fenyegetés volt. Tízezrekről lévén szó esetleges hazatérésük puszta lehetősége a politikai következményektől függetlenül is növelte az egzisztenciális veszélyérzetet. Ráadásul éppen 1987-ben két, egymást követő elődszervezetből kinőtt a Ruandai Hazafias Front (RHF), amelynek vezetői a megelőző években a jelenlegi ugandai államfő, Museveni által irányított ottani felkelésben futottak be látványos karriert. Az RHF csapatai 1990 őszén átlépték a határt, de a ruandai hadsereg francia, belga és zaire-i segítséggel – ekkor még – visszaverte a támadást.
Innentől kezdve két – egy jól látható és egy félig-meddig rejtett – szálon, párhuzamosan futottak az események. Habyarimana elnök már 1990 júliusában utalt arra egy beszédében, hogy szükségesnek lát bizonyos alkotmányos reformokat, amelyek az ország demokratizálásának elősegítésére hivatottak. Ezzel párhuzamosan és ezzel összefüggésben a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap nyomására gazdasági megszorító intézkedéseket is bevezettek. Leértékelték a nemzeti valutát. A magas importköltségek lefaragása érdekében korlátozták az egészségügyi szolgáltatásokat, ami rövid időn belül a gyermekhalandóság növekedéséhez vezetett. 1994 elejére súlyos maláriajárvány tört ki az országban, és egyes tartományokban élelmiszerhiány is jelentkezett. Mindezzel egy időben az RHF támadásai miatt öt év alatt hétezerről harmincezerre duzzasztották a hadsereg létszámát, ami az élelmiszer- és gyógyszerbehozatalra szánt összegek további csökkenését eredményezte.
A nemzetközi tiltakozás hatására 1991 februárjában több mint négyezer főt szabadon engedtek azok közül, akiket a felkelők előző évi támadásaival összefüggésben vettek őrizetbe. Néhány hónappal később érvénybe lépett az új alkotmány, amely létrehozta a miniszterelnöki posztot, a többpártrendszert, sztrájkjogot biztosított a közalkalmazottaknak és teljes körű sajtószabadságot engedélyezett. 1992 áprilisában megállapodás született egy átmeneti többpárti koalíciós kormány felállításáról. Egy ellenzéki politikust neveztek ki miniszterelnökké. Az új kabinet mérsékelt ellenzéki tagjai gyors megegyezést sürgettek az RHF-fel, összhangban azokkal a nemzetközi erőfeszítésekkel, amelyeknek a végcélja a felkelők képviselőit is magában foglaló kormányzat létrejötte volt. Sőt ennél is több: a tanzániai Arushában folytatott megbeszéléseken szó volt egy tűzszüneti megállapodásról, a szembenálló fegyveres erők arcvonalai között egy semleges övezet kialakításáról, végül pedig arról, hogy a felkelők erőit milyen feltételek mellett olvasszák be a ruandai hadseregbe. Az álláspontok azonban igen nehezen közeledtek egymáshoz. 1993 augusztusában megszületett ugyan egy átfogó egyezmény a szembenálló felek között, de ez lényegében papíron maradt, hiába vezényelt az ENSZ az országba egy békefenntartó alakulatot.  Ez volt a történet látható szála.
A másikra, a belső történésekre visszamenőleg következtethetünk. Számos esemény, tény összességéből valószínűsíteni lehet, hogy az 1994 áprilisában kezdődött tömegmészárlás távolról sem spontán, öngerjesztő módon zajlott.
Az 1991-es reformokat követően a belpolitikai választóvonal nem a hutuk és a tuszik között húzódott. Az ellenzéki pártok az ország déli részének hutu lakosságából verbuválódtak. A hatalom ugyanis az északi, magukat tisztább vérvonalúnak tekintő és a tusziknak történelmileg kevésbé alávetett hutuk, ezen belül is egy szűk, családi szálak révén is szorosan összefonódó elit kezében volt. És ez a csoport – politikusok, katonai vezetők és klienseik – féltette a pozícióit a politikai fejleményektől is, de főként az RHF győzelmétől. Őket nevezték „hutu szélsőségeseknek” a megegyezésre inkább hajló ellenzéki „mérsékeltekkel” szemben. Önvédelmi hálózatuk része volt a francia tanácsadók által kiképzett, állig felfegyverzett elit elnöki gárda; az eredetileg egyfajta nemzetőrségi céllal, a személyi állomány összetételének tekintetében válogatás nélkül létrehozott interahamwe miliciák; a homályos eredetű halálosztagok; a helyi szinten gondosan elkészített kartotékrendszer, amely az eleve árulónak tekintett tuszik mellett az ellenzékieket is számon tartotta.
 

Mindezt ideológiailag alátámasztotta a hetvenes évek óta létező összeesküvés-elmélet, mely szerint a tuszik a hutu többség megtizedelésére törekszenek, azzal a végső céllal, hogy létszámfölénybe kerülve látszólag demokratikus választások útján szerezzék vissza hatalmukat. Eszerint a lakossági arányok módosításának egyik eszköze az lett volna, hogy a tuszik csábos asszonyaik révén hajtják rabigába a hutu férfiakat. (A hutu felsőbbrendűséget hirdető egyik helyi lapban már 1990-ben megjelent „Hutu Tízparancsolat” három pontban is tiltja a „fajok közötti” szexuális kapcsolatokat – de előírja azt is, hogy tisztességes hutu nem érezhet szánalmat egy tuszival szemben.) Hasonló szellemben buzdította hallgatóit egy 1993-tól jelentkező magánadó, az „Ezer Domb Szabad Rádiója és Televíziója”, az egyetlen, amely nem francia, hanem a helyi kinyarwanda nyelven sugározta műsorait népközeli, oldott stílusban. Amikor aztán megkezdődött a népirtás, az adó – érezhetően ráépülve a hivatalos elvárásokra és a besúgók hálózatára – egyrészt gyilkosságra buzdított, másrészt tippeket is adott név, búvóhely szerint a halálosztagoknak.
A vérfürdő azzal kezdődött, hogy a főváros, Kigali fölött lelőtték a repülőgépet, amellyel Habyarimana egy nemzetközi megbeszélésről tért haza Burundi államfőjének és a két ország több vezető politikusának társaságában.

A népirtás a politikai ellenzék megsemmisítésével kezdődött, de pillanatokon belül kiterjedt a tuszi népesség egészére. Fegyelmezetten, kimért módszerességgel, ugyanakkor lendületesen zajlott. Kiszámított kegyetlenség, az áldozatok és családi kötelékeik totális dehumanizálása jellemezte. Mire a külvilág egyáltalán felismerte, miről is van szó, már több mint kétszázezren haltak meg az utólagos becslések szerint. (A hamar kimenekített európaiak, a gyorsan távozó békefenntartók a vérfürdőt látták ugyan, de csak fokozatosan értették meg, hogy szervezett népirtás folyik.) Eközben az RHF végső offenzívát indított, ami a hutuk millióit ösztönözte menekülésre, és természetesen megtorló akciókról is érkeztek hírek.
Júliusban már az RHF kezén volt Kigali. Megalakult az új kormány, amelynek élére a szervezet két hutu tagját nevezték ki. Kétmillió ruandai (hutu) viszont a környező országok menekülttáboraiban élt, ahol a bukott rezsim hívei erőszakkal, fenyegetésekkel tartották vissza őket. Aztán a befogadó országok fokozatosan kikényszerítették a hazatérésüket, a történtek feldolgozása pedig az igazságszolgáltatás és a társadalmi együttélés szintjén mindmáig zajlik – enyhe kifejezéssel ellentmondásosan. Ruanda új irányítói a külföld rokonszenvétől kísérve tették meg kezdeti politikai lépéseiket, de aztán kiderült, hogy hiába számítják őket az „új afrikai vezetők” nyugatias, demokrata, a hagyományos vircsaftot elutasító vonulatához, a nyers hatalomvágy határozza meg az ő magatartásukat is. Eközben a nemzetközi figyelem fokozatosan átterelődött a szomszédos Zaire-ra, az ottani, máig tartó polgárháborúra.
Ami a lelőtt elnöki repülőgépet illeti, sokáig tartotta magát a gyanú, hogy maga az elnöki gárda volt a tettes, ürügyet keresve a népirtás megkezdésére. Újabb vallomások és bizonyítékok viszont azt a feltevést erősítik, hogy a gépet bizony a békemegállapodások értelmében Kigaliban állomásozó RHF-alakulatok rakétái találták el, miután a felkelők Habyarimana személyében látták hatalomra kerülésük legfőbb akadályát. Eközben tisztában voltak azzal is, hogy az akció vérontáshoz vezet majd, legfeljebb a népirtás mértékét nem látták előre. Ez pedig a tömeggyilkosok tetteit részben új megvilágításba helyezi. Nem enyhíti a felelősségüket, de mindenképpen kiszélesíti a felelősök körét.

  

Kovácsy Tibor [Beszélő 2000./5.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 24.

A hírszerzés története

 K     R     M 

 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019