VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Február 9.

Az EMS-válságtól az euró bevezetéséig

 

 

 

 

A sikeresen induló mélyebb integrációt azonban megtorpanásra késztette az 1992 szeptemberében kitört EMS-válság. Júniusban a dán népszavazás elutasította a Maastrichti Szerződés ratifikálását, és ezzel megkérdőjeleződött az EMU jövője is. Ilyen körülmények között a még nem megfelelően szilárd gazdasági háttérrel rendelkező olasz líra árfolyam-lebegtetési sávjának 6%-ról 2,25%-ra történő csökkentése hatalmas mértékű spekulációkra adott lehetőséget. Nem kedvezett az eseményeknek az a tény sem, hogy a rendszer vezérvalutájának számító német márka is épp gyengélkedett az újraegyesítés okozta pénzügyi terhek miatt, így a Bundesbank segítségére sem igen számíthattak a válságban leginkább érintett valuták. Az egyesítés igen sokba került, a keleti országrészben kínálkozó kedvező befektetési feltételek megnövelték a hiteligényeket, a béremelések hatására emelkedett az inflációs ráta (az ország nyugati felében 4.3%, a keletiben 6.5%). A Bundesbank a monetáris politika szigorítása mellett döntött és felemelte a kamatlábakat. Ez, valamint a dollár árfolyamának esése a nemzetközi piacokon megnövelte a márka iránti keresletet, ezzel egyidőben a gyengébb valuták tömeges eladását eredményezve.

 

Az események következményeként számos ECU-höz kötött valuta árfolyama a lebegési szint alá süllyedt. Az egyes tagállamok – néha önkényes – devizapiaci és kamatpolitikai beavatkozásai (intervenciói) nem mindig tartották szem előtt a többi tagország monetáris érdekeit, így a rendszer első megingásaira adott válaszok sok esetben csak tovább súlyosbították a helyzetet. Az ERM szétesésével fenyegető mintegy egy évig tartó válság egyenlege gyászos: az angol és az ír fontot, a spanyol pesetát, a portugál escudót és az olasz lírát jelentősen leértékelték, Nagy-Britannia és Olaszország kiléptek az ERM-ből és komoly nehézségekkel kellett szembenéznie a dán, a svéd és a norvég koronának, a francia és a belga franknak, valamint a finn márkának is. A további spekulációs nyomás kivédésére 1993 augusztusától 2,25%-ról 15%-ra kiszélesítették az árfolyam-ingadozási sávot. Nem elhanyagolható következmény az sem, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan, az elutasító népszavazás hatására, Dánia is biztosította magának a kiszállási (opt out) jogot, azaz csak a nemzeti parlament jóváhagyásával léphet majd be az EMU harmadik szakaszába.

 

A válság egyik legfontosabb tanulsága, hogy csupán az árfolyam-ingadozási sávok szűkítésével nem valósítható meg a monetáris unió. Feltétlenül szükség van az unióban résztvevő gazdaságok egyensúlyára, minél nagyobb közeledésére, azaz a reálfolyamatok konvergenciájára és természetesen mindezek hitelességére. Ilyen értelemben a szerződésben meghatározott konvergencia- (vagy maastrichti) kritériumok csak nominális jelzőszámok, amelyek ugyan tükrözik egy gazdaság aktuális állapotát, de nem mondanak semmit a gazdaság fejlődési irányáról. Az EMS-válság tapasztalata is hozzájárult ahhoz, hogy az EMU-ra való felkészülés során a későbbiekben rugalmasabban kezelték ezeket a kritériumokat. Abban a döntésben is közrejátszott a válság tapasztalata, amely a monetáris unióba való belépést csak a megfelelően konvergáló tagállamok számára tette lehetővé.

 

Felkészülés az EMU harmadik szakaszára

 

A nehézségek ellenére 1994. január elsején a terveknek megfelelően kezdetét vette az EMU megvalósításának második szakasza és megalakult az Európai Monetáris Intézet. A monetáris politikák összehangolásáért korábban felelős jegybankelnökök bizottsága ezzel megszűnt és átadta feladatait az EMI-nek. Ez utóbbi – noha továbbra sem határozhatta meg az Európai Unió monetáris politikáját és devizapiaci intervenciókat sem hajthatott végre – két feladattal szembesült: egyfelől erősítette a jegybankok közötti együttműködést és a monetáris politikák összehangolását, másfelől előkészítette az ESCB felállítását, működési kereteinek kialakítását, kidolgozta a közös és egységes monetáris politika eszköztárát és mechanizmusait és előkészítette az EMU harmadik szakaszára tervezett közös pénz bevezetését.

 

A három új taggal bővült Európai Tanács 1995. decemberi madridi ülésén az állam- és kormányfők döntöttek a közös valuta bevezetésének és a pénzcsere lebonyolításának ütemtervéről, valamint arról, hogy az új pénz neve nem ECU, hanem euró lesz. Ez utóbbi döntéssel is a közös pénz nemzetek feletti voltát kívánták hangsúlyozni, hiszen a korábbi elnevezés – noha alapvetően rövidítés – egy középkori francia pénz neve is volt egyben. A már meglévő menetrend ellenére csak egy évvel később, a dublini csúcson dőlt el véglegesen, hogy az EMU harmadik szakasza 1999. január elsején kezdődik meg. Ez az eurót bevezetni kívánó tagállamoktól megkövetelte, hogy 1997. január elsejét követően már semmilyen árfolyam-kiigazító lépést ne tegyenek. A dublini csúcs másik fontos döntése a Stabilitási és Növekedési Egyezmény (angolul: Stability and Growth Pact – SGP) elfogadása volt, amely a harmadik szakasz kezdetét követően az abban részt vevő gazdaságok hosszú távú stabilitását volt hivatott biztosítani.  Mindeközben nagy erővel folytak az előkészületek az EMU harmadik szakaszának beindításához. 1996 végén bemutatták a nagyközönségnek az új euró érméket és bankjegyeket. 1997 júniusában az amszterdami Európai Tanács elfogadta az euró-térség és a többi tagállam monetáris és árfolyam-kapcsolatát rögzítő, az EMI által kidolgozott új árfolyam-mechanizmust, az ERM-II-t.

 

Az 1998-as év folyamán az Európai Bizottság és az Európai Tanács megalkotta az összes szükséges közösségi jogszabályt, amelyek az euró bevezetésének gyakorlati és technikai részleteit szabályozzák, valamint ezzel egyidejűleg véglegesítették a bankjegyeket és az érméket. A tagállamok 1998. február 28-ig elkészítették végleges 1998-as költségvetésüket és ezzel egy időben megadták végleges mutatóikat a konvergencia-kritériumokra vonatkozóan. Ezt márciusban a Bizottság és az Európai Monetáris Intézet értékelte, és ennek alapján a Bizottság ajánlást terjesztett a Tanács elé arról, hogy mely országok részvételét javasolja a közös európai fizetőeszköz létrehozásában. Április 29-30-i plenáris ülésén az Európai Parlament véleményezte a Bizottság konvergencia-jelentését és ajánlását, majd május elsején a Pénzügyminiszterek Tanácsa mindezek alapján megtette saját javaslatát az első körben résztvevő országok köréről.

 

Május 2-án reggel a Parlament plenáris ülése másodszor is, immár végső javaslatot tett saját Gazdasági és Monetáris Bizottságának szóbeli előterjesztése alapján, a pénzügyminiszterek javaslatának ismeretében. Délután a rendkívüli Európai Tanács a konvergencia-jelentések alapján úgy vélte, hogy a konvergencia-kritériumokat dinamikusan értelmezve 11 ország – Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország – teljesítette a közös pénz 1999. január elsején való bevezetéséhez szükséges feltételeket. Nagy-Britannia és Dánia a Maastrichti Szerződésből fakadó jogával élve egyelőre nem kívánják bevezetni a közös pénzt. Svédország számára ugyan nincs biztosítva a kimaradás joga, de mivel a svédek nem vettek részt az árfolyamrendszerben, formálisan nem teljesítették a maastrichti kritériumokat, így Svédországban sem került bevezetésre a közös európai valuta. Görögország mind az infláció, mind a hosszú távú kamatlábak, mind a költségvetési deficit tekintetében túllépte a megengedett határértéket. A döntés mindenképpen történelmi jelentőségű a Közösség történetében, hiszen először alakult ki a “többsebességes Európa”, amikor a tagállamok egy csoportja szorosabb integrációt valósít meg, mint a többiek.

 

A kihívást valójában az államadósság arányának megítélése jelentette, ezt a feltételt ugyanis csak Németország és Franciaország teljesítette, de a dinamikus értelmezés következtében elegendő volt az adósságállomány folyamatos csökkenéséről bizonyságot adni. Az árfolyam-spekulálások elkerülése érdekében megállapodás született arról, hogy az akkor érvényben levő kétoldalú közép-árfolyamok képezik majd az alapját a december 31-én megállapításra kerülő, visszafordíthatatlanul rögzített kereszt-árfolyamoknak.

 

Május 2-án a pénzügyminiszterek megállapodtak abban is, hogy az euró árfolyama milyen módon kerül rögzítésre, megtörtént az ECB és a ESCB felállítása, a pénzcseréhez szükséges törvényi keretek és módosítások elfogadása. Ekkor kezdődött az euró bankjegyek és -érmék nyomása és elindult az új információs-kommunikációs kampány, amelynek célja a pénzcserére való felkészülés elősegítése volt, különös tekintettel a pénzügyi és bankszektorra. Brüsszelben hosszas huzavona után sikerült megállapodni az Európai Központi Bank vezetőjének személyéről, így először a Európai Monetáris Intézet eddigi vezetője, a holland Wim Duisenberg látja el a posztot, akit (a posztért folytatott versengésben riválisa) a francia jegybank kormányzója, Jean-Claude Trichet követ majd. A javaslat a tagállamok (elsősorban Németország és Franciaország) közötti sajátos kompromisszum eredménye: ha már Frankfurt lett az ECB székhelye, illendő lett volna francia elnököt választani az élére, így azonban csak az eredetileg nyolc évre kinevezett elnök úriemberségére van bízva, hogy félidőben átadja helyét utódjának. Az intézmény maga, azaz az ECB és a többi tagállam jegybankjai által alkotott ESCB 1998. június elsejével kezdte meg működését, és ezzel egyidőben az EMI beteljesítette küldetését és felszámolásra került. Az ECB/ESCB mindenek előtt a stabilitás megőrzését hivatott biztosítani, de feladata az egységes monetáris politika meghatározása és kialakítása, az árfolyam-politika, a tagállamok nemzetközi tartalékainak őrzése és kezelése, valamint a pénzforgalmi rendszer működésének biztosítása. Az ESCB-ben természetesen részt vesznek az EMU harmadik szakaszából egyelőre kimaradó országok jegybankjai is, noha természetesen nem ugyanolyan jogkörrel és kötelezettségekkel, mint az euró-övezet jegybankjai. Cserébe viszont egyelőre szuverénen dönthetnek monetáris és árfolyamon-politikájukról.

 

1999. január elsején 11 tagállam részvételével kezdetét vette a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakasza, azonban az euró-zónán egyelőre kívül rekedt országok számára folyamatosan fennáll a lehetőség, hogy csatlakozzanak. A csatlakozásról való döntés alapját az évente ismétlődő konvergencia-jelentések adják, melyek évről évre felülvizsgálják az adott ország gazdaságának állapotát a konvergencia-kritériumok alapján. Az elkövetkező években várhatóan mind a négy kimaradó csatlakozni fog az euró-övezethez, Görögország már 2001-től szeretné ezt megtenni.

 

Hetényi Géza, Hünlich Csilla, Mocsáry Péter [Változó Világ 35.]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019