VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

Február 19.

Egzisztencia és apokalipszis

 

 

 

 

"Két dolog bizonyosan van, ami miatt mégis
érdemes embernek születni erre a
nyomorúságokkal terhes világra: az egyik Mozart,
a másik Shakespeare."
(Heller Ágnes)

Az antik világ Akadémosz-ligetei, a középkori kereszténység universitásai kivétel nélkül a magas kultúra és az elit-ismeret; a világ-egész és az egész világ örök paradoxonjait megfejteni óhajtó, az ész és értelem gondolkodói formáit ötvöző tudatállapotok. Jó 2500 éve tart a talán soha véget nem érő diszkusszió az oktatás elméleti és gyakorlati vonatkozásairól: a megszerzett elméleti és gyakorlati ismeret hogyan válik hasznossá az egyén, a közösség s akár a világegyetem számára.

Miért fontos az az ismeret, tudás, amely nem jár közvetlen, kézzelfogható haszonnal, nem válik könyvelhető adattá, tétellé. Megérti-e a mai kor embere, hogy mit jelent a konkrét tudományok, szakmák, technikák szellemi miliőbe illesztése, metafizikai és fenomenológiai erőtérbe helyezése? Mit jelent a tudás a globalizáció és az öngerjesztő technikai világ kényszerpályáján? Mindeme kérdések a jelenlegi oktatás és a planetáris létezés kardinális összefüggéseit célozzák meg teoretikus módon.

A jelenleg végbe menő világfolyamatok kedvezőtlenül hatnak az egyetemi oktatás kultúrájára. A globalitás tragikus Nessus-inge, s a ritualizált haladás porából megéledt Főnix-madara szorongatják olyan körülmények között, amikor a pénzelit a kommersz, olcsón fogyasztható tömegkultúrát erőlteti átlátszóan buta és ostoba médiaeszközökkel. Nemcsak az a probléma, hogy a globalitás leértékeli a nemzeti kultúrákat, hanem az is, hogy általában a szellemi kultúra visszaszorulóban van. Nem azért, mintha a szellemi kultúrának nem lenne mondanivalója, hanem azért, mert a piaci mechanizmusok övön aluli eszköztárával nem hajlandó felvenni a kesztyűt. Például napjaink liberális fundamentalizmusának alaptétele, hogy a gazdaság a világ legfőbb hajtómotorja. Úgy érvelnek, hogy az emberi ésszerűség elsősorban a ökonomizmusban testesül meg, ez jelenti az általános emancipáció eredőjét, ez tekinthető a hosszú 19. és a rövid 20. század üdvtörténetének, s nem utolsósorban az egyetemes haladás is ebben leli meg legfőbb kapaszkodó rugóit.

Ezzel összefüggésben érdemes talán az egyetem mint entitás fogalmát értelmezni a 20. század végén. A középkori gyökerekhez képest teljesen más alapokon működnek az universitások. Napjainkra igazából multiversitásokká alakultak: az egyetem is a nagy játszma része lett. (Lásd játékelméletek.) Feladták fényes elszigeteltségüket, s a társadalmi szerepek kiosztásának mechanizmusához a refrént biztosítják: a tömegkultúra, a diszkont- és plazavilág egyvelegei szüremkednek visszhangozva az egyetem ódon falai közé.

Legyen szabad a tudást akár öncélúan, önmagáért szerezni! Ne csak az legyen a fő cél, hogy a tudást minél hamarabb hatalommá, vagyonná konvertáljuk. Rudolf Pannwitz írja: "A szellem ott is mindig túlerőben van, ahol teremtő ereje nem elegendő."

Tehát próbáljuk megértetni a fiatalabb generációkkal, hogy a konkrét, hasznos, piacképes ismeret, technika, módszer, tudás mögött mindig ott kell hogy legyen, a "haszontalan" háttér: Mozart, Shakespeare, Thomas Mann, Ady vagy Pilinszky! Ha szellem árnyékba kerül, az egész kultúra homályosodik. A posztmodern kor posztmodern embere valóságként fogja fel, éli meg a valóság paródiáját. A modernben a valóságot követte a paródia, a posztmodernben a valóság helyett zajlik a paródia.

 

Nem paródia-e az, hogy az egyetemek jelenleg a modern mítoszok legnagyobb tárházai: a fogyasztói világ teloszai; a demokrácia utópizmusának megtestesülései, az anglo-amerikanizáció bólogató keljfeljancsijai.

Íme, a tömegkultúra nem képes a mítoszok nélkül működni: azáltal vagy valaki, ha jó és szófogadó fogyasztóvá képzed magad, s magában a fogyasztásban el is nyered jutalmadat. Ez azért jobb, mint a középkorban, mert akkor imádkozni és dolgozni kellett, de a jutalmat az egyház a túlvilágra projektálta. Sajnos a tömegtermelés, tömegkultúra behálózza a tanulást: a képzés maga a szubjektum számára előnytelen versenyhelyzetbe került; hiszen a fogyasztási tömegcikkek világa olyan jelentésgazdag környezetet teremt, amelyben legfőképpen a test kielégítésének filozófiáját sajátíthatjuk el. Mindehhez még hozzátesszük, hogy "kognitív" és "analitikus"; s mindjárt kész a mítosz, amihez nincs szükség a gondolkodásra, hiszen minden képzetet, asszociációt digitálisan és képileg készen kapunk, előre kidolgozott séma, panel vagy modell szerint. A gondolkodás mechanizmusait így nem a teremtően kreatív alakzatok felé fordítjuk, hanem a rituálisan piacivá szegényített, elfogadó reflexek felé. Így pedig az ökonomizmus totális prioritásának mítosz-varázsát nem tudjuk megtörni. Továbbra is a gazdasági fundamentalizmus megfellebbezhetetlen ítélete dönt a korszerűség, a verseny, a tőzsde, a globalitás, és a trendek jegyében. A szellem pedig a budoárba szorul. Ez persze megfelel a posztindusztriális, sőt a posztbolsevik gondolkodásnak egyaránt.

Martin Heidegger a Freiburgi Egyetem rektori tisztének ünnepélyes átvétele alkalmából a német egyetem funkcióját imigyen jellemezte: "Az egyetem uralkodó lényegi jellegét általában az 'önigazgatásban' pillantjuk meg, s ennek meg is kell őrződnie" De hát tudjuk-e kik vagyunk mi magunk " a német nép legmagasabb fokú iskolája tanárainak és diákjainak testülete? S a legkitartóbb és legszigorúbb öneszmélés nélkül tudhatjuk-e, egyáltalán?" Öneszmélés azonban csupán a német egyetem önmaga nyilatkozásának erejével történhet." Tehát: önigazgatás, önmegnyilatkozás, öneszmélés. Heidegger itt a sajátos szellemiség karizmáját kéri számon az egyetemen.

Max Weber és Sigmund Freud értelmezték széles összefüggéseiben a karizma fogalmát, s mindketten a vallást tekintették kiindulópontnak, s meglátásaikban hasonló eredményre jutottak: a karizma mindig valamilyen felülemelkedett, vitán felüli tiszteletű erő, példa, személy, amely általában az Establishment és a ressentiment között áll.

Az alkumechanizmusok hálózatrendszerét kiépített pénzvilág mint globális hatalom és a "neheztelők" mint a jelenlegi világfolyamatok vitapartnerei között a dolgokról való minden tudás erőteljesen alárendelt a fogyasztói sors túlerejének. Heidegger ezt jól látta már a 30-as években, s ez a tendencia posztmodern ezredvégünket is jellemzi. A gondolat maga azonban örök, nem a modernitás nagy elbeszéléseiből fakad; Aiszkhülosz mondatja tragédiájában Prométheusszal: "a tudás azonban sokkal erőtlenebb, mint a szükségszerűség".

A tudás fogalmán természetesen az emberit értjük, azt amit éppen napjaink informatikai kultúrája szorít rohamosan a társadalmi játéktér peremére. Természetesen nem a műveltség elsajátításához szükséges technikát tagadjuk, hanem az öncélú, ökonómiai kényszerpályán mozgó, öngerjesztő és önmagáért való technokratikus technikai szodómiát. A gyanútlanok azt mondják: végül s mindig az ember nyomja meg a gombot. Igen. De nem mindegy, hogy miért.

A tömeg- és technikai kultúra eljövetelével, uralomra jutásával tényleg befejeződött a történelem; legalábbis a hegeli és fukuyamai értelemben: korunk mint az abszolút- és emancipáltnak hitt jelen kiszélesítése nem kíváncsi a tradicionális kultúrára, a magas kultúrára és művészetekre. Ahogy ezt a New York-i Guggenheim Múzeumban láttam: az átlag turista negyven perc alatt abszolválta a kiállított több ezer tárgyat. A szellemi ínyenc azonban hetekig, hónapokig járt egy kiválasztott alkotást szemlélni.

Korunk szellemi tartalmát szokás a metafizika utáni világállapotként jelölni. Az a tény, hogy a nyugati ember felemelkedése a görögöktől Hegel koráig a metafizika világvallására épült, nem vitatható. A modern világ felvállalta a piaci típusú értékmérő abszolútumát. A történelmi tapasztalat azonban azt igazolja, hogy a piaci alapmechanizmusok nem képesek megoldani a világfolyamatokat. A piac elve a növekedés Antikrisztusának kirekesztő modelljére épül. Nem véletlen, hogy Max Weber ezt a tényt az indusztrializmus működésében jól érzékelte, a kanti imperativust a hivatástudat, hivatásetika metafizikai horizontjára vetítette.

A piaci szemléletre alapuló történeti döntéshozatalok, hatalmi architektúrák a vesztfáliai béke után a 19. századra kristályosítják ki a főbb uralkodó eszméket: a konzervativizmust, a nacionalizmust, a szocializmust és a liberalizmust. Mind a négy zászló azt ígérte, hogy a 20. századra megoldja az emberiség problémáit. Ezek az ígérvények nem váltak be. A 20. század a modern Cassandra százada lett, kísérleti terep: három világháború " két forró, egy hideg " holocaust, diktatúrák, osztályharc, korporáció, fajelmélet, nacionalizmusok. A nagy eszmék nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A 20. századnak nincsenek uralkodó eszményei, hacsak a nihilizmus nem vált azzá. Egy fontos dolog azért történt: félelmetes mértékben megnőtt az emberi tudás, de ez a tudás nem volt képes összességében emberhez méltóvá rendezni a világ életét. Albert Schweitzer írja: "az ember hatalma kívül mérhetetlenül megnövekedett, de belül ezzel képtelen volt lépést tartani". Schelling írja késői filozófiájában, máig ható érvénnyel: "Nem a metafizikai igazságok avultak el, hanem a tudat, amelyben, mint mondják, már nem jut hely nekik. Valójában inkább egy kitágított tudatnak kellene helyet teremteni."

Amikor napjaink langyos vizű tömegkultúrája a nihilizmus teljes beteljesülését mutatja, akkor fel kellene ismernünk, hogy a szellem állandóan ama veszélynek van kitéve, hogy belefullad saját műveibe, összecserélődik saját produktumával. Ahogy Rüdiger Safranski frappánsan megfogalmazza: "a mozgékony szellem odabilincseli magát azokhoz a részeihez, amelyek teremtményeiben megszilárdultak". Tehát Prométheusz önmagát láncolja oda a sziklához. Úgy gondolom, hogy jelen korunk mesterséges intelligenciájának világában is ez történik: a szellem teremtő dimenziói a mesterséges intelligencia termékeibe olvadnak, de ez nem merítheti ki a szellem antropológiai teremtőerejét. Magyarul: ne váljuk ahhoz hasonlóvá, amit létrehozunk, mert akkor szellemünk potenciálja elvész, s nem vár ránk más jutalom, mint a posztmodern ödipuszi sors.

Talán ez lehet egy apró figyelmeztetés itt a 3. évezred küszöbén: a lélek teremtette gondolat maradjon meg független hatalomként, hasson önmagában tovább, és ne igázza le, ne gyűrje önmaga alá saját szülőanyját!

Több mint kétszáz esztendeje áll az európai modern metafizika homlokterében a kanti erkölcsfilozófia gyakorlati alaptörvénye. E formális jellegű törvény bármilyen emberi tartalomra rávetíthető, hiszen az "öreg königsbergi" az ember individuális esetlegességét célozza meg. A kategorikus imperativus tana egy általános törvény tiszta formáját biztosítja. Az emberi lét számára követelmény " vagy parancs " szerepet létesít a gyakorlati ész építménye, de ezt Kant nem szegezi szembe a társadalmi miliőben élő individuummal. Mindössze megvizsgálja gyakorlati eszünk metodikáját, s valójában épp az esetlegesség miatt általános elvet ajánl. Minden ember " bármely korban éljen is " önmaga számára felépítheti, sajátjává teheti ezt az elvet, s mindössze egy fontos kellékkel szükséges rendelkezni: a feltáruló lelkiismeret tartamát kell tiszta elvvé formálni.

Az általános erkölcsi törvény így a modern európai szabadságfogalom értékkészletévé válik. Tehát a kanti imperativus létezésének bennünk akkor van jelentősége, ha a személyes lehetőségünk biztosítja a követelmény szabad követését. Ez a fő lényege Kant tételének: megteheted, mert meg kell tenned! Íme! Egy "kényszerhelyzet" arra, hogy a gyakorlati ész létezőnek tételezze az egzisztencia szabadságát.

Akarat, egzisztencia, szabadság: szorosan összetartozó, egymást feltételező fogalmak. Az emberi létezés konkrét horizontjain e triád az örök köztesség dialektikáját éli meg. Egyrészt a cselekvő ember tetteit megelőlegezően implikál önmagában erkölcsi követelményeket, másrészt az értékítélet csak és kizárólag utólagosan adott. Ezt az elmélet oldaláról tételezett ellentmondást csak az időfogalom értelmezésével oldhatjuk fel. Az idősíkok mint a cselekvés értékelhetőségének vetületei, előfeltételei a szabad akarattal cselevő egzisztencia megfogalmazásának. Hiszen teljesen különböző az akarat-metafizikai megítélése egy cselekedetnek, ha a biológiai vagy a történelmi időfogalmat vetítjük rá, nem beszélve a kozmikus időtudat szemléletéről.

Az egzisztencia külső határpontjaiként a kozmoszt, a kozmikust feltételezni a filozófiatörténet alapmetaforája a keleti- és preszókratikus filozófiáktól Max Schelerig, Sartre-ig. A metafizikai igény a létező kiszélesítésére nem más, mint a rendtételezés igénye, vágya.

Különféle magyarázatkultúrák csengnek össze az emberi létezést megelőző kozmikus és természeti rendtételezéssel, hiszen innen eredeztethető az emberi törvényszerűségek morálfilozófiai értelmezése. A káoszt és létet együttgondolni lehetetlen feladatnak tűnt. Egyszerűbb volt a modern kor előtt a szabadságfogalom metszéspontjába egy ördögöt állítani: így született meg a gonosz apoteózisa. Az egzisztencia belső tartalma polaritásként fogalmazható meg. A létmetafizikai egzisztenciafogalom két belső pólusa a sorskép és a szabadság. A szabadságfogalom sorssal való párba állítása meghaladja a lét lényegi szükségességét. Nem véletlen, hogy a teológiatörténet egyik középponti problémája a szabadságfogalom értelmezése. Közhelyszerű említeni a szabadság és szükségszerűség összefüggését, pedig a szükségszerűség a lehetőséggel képez inkább tartalmi kapcsolatot, mintsem a szabadsággal. A szükségszerűt szokás egyfajta mechanikus meghatározottságként felfogni, míg a szabadsághoz inkább az esetlegesség képét rendeljük hozzá. Az említett értelmezések az egzisztencia létszerkezetét ragadják meg. Az egyediség szerkezetét az ember mint a szabadság hordozója tételezi meg: legfőképpen úgy, hogy a történések és az egzisztencia összefüggését a sorseseményben egyesíti. Mindebből érzékelhető, hogy az egzisztencia létmetafizikai vizsgálatában a szabadság és sors abszolút járulékai egymásnak. A szabadság megtapasztalása az életvilág viszonyai között a felelősség-döntés párhuzamban jeleníthető meg elsősorban.

E kifejezések etimológiai vizsgálata is hozzásegít bennünket e párhuzam egzisztenciális feltárásához. A felelősség az individuum kötelességére céloz: felteszi, hogy adott szituációban szabadságában áll megnyilatkozni. S ezt az egzisztencia csak ő maga, saját létének egyedi teljessége végezheti. A döntés nem más, mint megkülönböztetés. Az adódó lehetőségszféra elemeinek különböző módon való rendezése, csoportosítása, szegmentálása.

A döntés maga a teljes sorsszerkezetemet maga mögött tudja. A felelősség-döntés az éntudatom egészét vetíti az aktuális szituációra. Nem létezik döntés az éntudat részleges működésével. A tisztázott, metafizikailag felépített éntudat képes csak a sorseszmét belsővé tenni. Különböző történeti korok történetbölcseleti alapkérdése az egyén és sors összefüggéseinek értelmezése. Vajon a sorsvégbemenetel inkább az egzisztencia külső vagy inkább a belső horizontjához tartozik? Az ember a világegész legösszetettebb entitása. Testi felépítésem, lelki-pszichikai egyediségem, lakókörnyezetem, ismereteim, szükségszerű véletlenjeim mind a világgal való kölcsönös reflektálások. Valójában nem idegeníthetem el magam a világtól csak az érzékeim szintjén.

Ha elhivatottsággal rendelkezem, a döntés-felelősség párhuzam birtoklója vagyok, sorsomat szabadságommal együtt gondolom, akkor a szabadság mint lehetőség részesedik a sorsom alakításában, de ez is csak akkor érvényes, ha képes vagyok a sorsszerkezetemet értve a szabadságegész aktuálisan érvényes szeletét felismerni. A sorsszerkezet és szabadság három ponton ragadható meg:

1. Az abszolút szabadság, azaz maga Isten léte.

2. A szabadsággal nem rendelkező dolgok, tárgyak.

3. Saját sorsom " szabadságom összefüggése.

Isten maga mint abszolút szabadság az egzisztencia tevőleges hatókörén kívül áll, azonos az abszolút sorssal. A tárgyi dolgoknak nincs sorsuk, ha mégis állítjuk, hogy van, az csak az emberi egzisztencia szempontjából tételezhető, mint egyfajta járulék. Saját sorsom egésze nem nyilvánítható egyértelműen külső tényezők megjelenésének. A félreértés abból fakad, hogy a rendszeresen, akár egy egész életpályán keresztül negatív sorskimenetelű emberek úgy vélik, hogy sorsunkat külső tényezők dominálják, tehát nincs közük a saját sorsukhoz. A következmény a reménytelenség érzete, a belenyugvás. Ez a fátumszerű végzet " mondják, s hozzáteszik, az isteni gondviselés így akarta.

Pedig valójában nem játszódik le más, mint az, hogy az adott éntudat vagy individuum nem értője-elemzője saját sorsszerkezetének, nem ismerője azon tényeknek és metodikáknak, hogy az adott sorsbeteljesülés az aktuális világból miért éppen az adott kimenetel szerint részesedik. Főleg a visszafordíthatatlan sorsesemények bekövetkezte kelti ezt az érzést. Valójában a bizonyosság és esetlegesség egyensúlyának érzelmi eltolódásáról van szó. A legtöbb kultúrában a bizonyosságérzet a végtelenbe vetett hitérzettel párosul. Az individuum számára az elvárási horizont szerint beteljesült események, jelenségek a végtelen fennmaradás bizonyosságérzetét vetítik elénk, ami természetes, hiszen a közösség, a társadalom, a világegész működéséhez a bizonyosságalapú folyamatosság szükséges. Ezt a bizonyosságot a kereszténység a hitelméletre alapozta, míg a modern kor a descartes-i cogito kiterjesztésére. A hitélményben és az észközpontúságban az a közös, hogy vagy kizárják, vagy a minimumra csökkentik az esetlegesség ontológiai realitását. Nem véletlen tehát, hogy a 19. században, főleg a hegeli filozófia felbomlásával párhuzamosan a konstitutív ész prioritását egyre többen kétségbe vonják. Paul Ricoeur három nevet említ meg ezzel kapcsolatban: Marx, Nietzsche és Freud. A "gyanú mestereinek" nevezi őket. Mindhárman a klasszikus és modern metafizikán épülő racionalizmus szilárdnak hitt bástyáját bontogatják. A ráció és a felvilágosodás századai az ész mindenhatóságát priorizálva az egzisztencia számára végtelenné minősítették a bizonyosságtudat mindenhatóságát. Az ész lett az Isten. Be kellett, hogy következzen az eszkalációja. A modern egzisztencia alapjaiban túlcsordult az ész és a bizonyosság. Marx az anyag felé bontotta a metafizikát, s teret adva a liberalizmusnak, kvázi-vallások dogmatikáját teremtette meg. Nietzsche rendszertelen rendszerességgel rántja le a maszkot az önmagát klasszikussá merevítő modernről. Freud az ősidők óta elfojtott irracionális összetevők működését tárja fel. Mindhárman kegyetlen hevességgel marasztalnak el. De ez nem más, mint a korábban túlcsordult észbizonyosság szerves ellenreakciója, hiszen az egzisztencia késő-modern és posztmodern létmódja számára a tiszta ész már súlyos korlátnak, akadálynak minősült. Az ész helyébe az élet kategóriája került a nietzschei kritika egy új etikát tett kívánatossá: "túl jón és rosszon". Az ész és bizonyosság klasszikus formái elvegyülnek egymásban. A zene is filozófia lesz, lásd Wagner; az irodalom is filozófia lesz, lásd Schopenhauer és Nietzsche; a misztika is tudomány lesz, lásd korunk túlcsorduló technicizmusát.

Az egzisztencia számára a döntő fordulatot az jelentette, amikor a gondolkodás kilépett a tiszta ész tartományából, és beavatássá, megtéréssé vált. A századfordulón Bergson fogalmazza meg legérthetőbben e folyamat lényegét: az élet fölénybe került az ésszel szemben. Ebben a 20. századi új helyzetben az egzisztencia az életvilág metafizikán inneni kultuszát követi. Heidegger kérdése a létre tehát nem más, mint egy utolsó emlékállítás a metafizikának. Az irracionalitás, az újmisztika, a technika, az esetlegesség rádöbbent arra, hogy a létet már nem mi csináljuk, nem mi eszeljük ki. Visszacseng e gondolkodásmód jó két és félezer évre: az emberi hübrisz gonosz és önző módon a lét kisajátítására törekszik, s a végeredmény a tragikus látásmód. Az ész meghaladása az egzisztencia számára új etikai dimenziókat tárt fel. A tömegvilág, a fogyasztói kultúra átalakulása, a háború és technika kérdése, az újbarbarizmus, a magányos tömeg, a médiaterror; mind-mind olyan elemei a 20. századnak, amelyek egyre bizonytalanabbá teszik az egzisztenciális etikai eligazodás lehetőségét. A kategóriák a régiek: felelősség, döntés, akarat, ész, tudat. A vonatkozó tartalmat viszont a kor esetlegességének kiszolgáltatva kell értelmeznünk. Kezdve a racionalizmusból itt maradt kvázi-matematikai szigortól az újra hódító spirituális szentig. Nincs más lehetőségünk, mint újraolvasni a szituációkat. Figyeljünk ismét önmagunkra és a bennünk végbemenő folyamatokra! Ne szégyelljük bensőnk rendszeres megmérettetését! A lényegről Platónnál mi sem tudunk többet. Sőt, a 21. század sem fog többet tudni. Egy esélyünk van, ami realitással biztat: a homeosztatikus életmegragadásmód; bízzunk a kiegyenlítődésben. Az egzisztencia sem tehet mást. A Jó és a Gonosz között kell továbbra is eligazodnia.

Hans Jonas német származású amerikai filozófus 1992-es Spiegel-interjújából idézek: "Der Planet ist überfüllt, wir haben uns zu breit gemacht, sind zu tief eingedrungen in die Ordnung der Dinge. Wir haben zuviel Gleichgewicht gestört, haben zu viele Arten schon jetzt zum Verlöschen verurteilt. Technik und Naturwissenschaften haben uns von Beherrschen zu Herrschern der Natur gemacht. Dieser Zustand ist es, der mich dazu brachte, eine philosophische Bilanz zu ziehen und zu fragen: Darf die moralische Natur des Menschen das zulassen? Sind wir jetzt nicht aufgerufen zu einer ganz neuen Art von Pflicht, zu etwas, das früher eigentlich nicht gab " Verantwortung zu übernehmen für künftige generationen und den Zustand der Natur auf die Erde?"

IRODALOM

Rudolf Pannwitz: Die Krisis der europäischen Kultur. Nürnberg, Verlag Hans Carl, 1947.

Gabriel Marcel: Technika és bűn. In: Pro Philosophia Füzetek 1998/13-14., 169-181.o.

Ivan Illich: Deschooling Society. New York, Harper&Row, 1971.

Maurice Blondel: L'action. Paris, Éditions de Minuit, 1966.

Kostas Axelos: A világ játéka. Paris, 1969.

Rüdiger Safranski: A GONOSZ avagy a szabadság drámája. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1999.

Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába. Budapest, Ikon Kiadó, 1995.

Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Budapest, Ikon Kiadó, 1995.

 

Garaczi Imre [Pro Philosophia Füzetek 2000./1.]

 

 

 

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Impresszum

 

Változó Világ, 2019