VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Február 25.

A népképviseleti rendszer kialakulása Európában

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

Az alkotmányosság és ennek részeként a képviselet a nyugati civilizáció államainak egyik jellemzője. A görög antikvitásban jelenik meg az állampolgárokat megillető jogként az, hogy a vitákat politikai intézményeken belül oldják meg. Az alkotmányosságnak három feltétele van: az egyénbe vetett bizalom, a politikai viták jelentőségének elismerése és az a hajlandóság, hogy a viták lebonyolítására ésszerű intézményeket hozzanak létre. Az individuum tiszteletének forrásaként szokás megjelölni a zsidó-keresztény egyisten hitet, a görög filozófia racionalizmusát és a római jog intézményrendszerét. Az említett kultúrákban egyértelmű, hogy az ember személyiség, aki megismerésre és felelősségvállalásra képes. Az egyéni és közmorál összefüggését Arisztotelész fejtette ki, majd az ő tanításai nyomán a sztoikus morálfilozófia hatott leginkább a 17—18. században megfogalmazott természetjogi tanokra.

Az egyén politikai döntési képességébe vetett bizalom alkotmányos megjelenése a szabadság és egyenlőség biztosítékként a választójog megfogalmazása. A választott képviselők az alkotmányos rendszerben a különbözőség, a különálló érték és érdek elismerését jelentik. Európában az angol alkotmányos rendszerben láthatjuk kikristályosodott formákban a többség mellett a kisebbség (ellenzék) elismerését, azt a feltételrendszert, hogy az a konstruktív kritikájával képes a többség mellett a közérdeket szolgálni. Angliát a liberalizmus szülőföldjének és az alkotmányos jogokat kialakító országnak tekintik a megfelelő alkotmányos intézmények megformálása miatt. Ilyenek: a képviseleti rendszer, mint a szuverenitás gyakorlásának eszköze, a helyi önkormányzat létrehozása, a habeas corpusnak, mint az egyéni szabadság biztosításának évszázados intézménye és törvényi szabályozása, valamint a politikai tolerancia. Az okokat kutatva, amelyek Angliát modell állammá tették, több tényezőt jelölhetünk meg. Így az ország sziget jellegét, amely kohéziót teremtett az országlakosok között és egyszerűsítette az ország védelmét. Ilyen a vallási problémák kezelése során kialakult tolerancia. Ilyen továbbá az is, hogy a százéves háborúban elveszett kontinentális területek, majd később az amerikai gyarmatok függetlensége rádöbbentette a politikai vezetést az újabb és újabb reformok szükségességére. Végül említést érdemelnek az angol jogi kultúra sajátosságai, így a szokásoknak és törvényeknek egyforma tisztelete, a vezető iránti lojalitás, az egyenlőség mellett a kormányzó elit elismerése. Hozzáfűzhetjük, hogy az angol társadalomban a sajátos tulajdonjogi és öröklési viszonyok miatt nem alakult ki az a merev elkülönülés a nemesség és polgárság között, mint a kontinensen.

Az angol parlament kialakulása a középkorba vezet, abban a korszakban jelenik meg, amely a nyugat-európai országokban a királyi hatalom megerősödésén kívül a renddé szerveződő polgárság szerepének önállósodását is hozza. Hódító Vilmos (1066) akciói folytán már a 11. században fontos funkcióhoz jut a magnum consilium (a királyi tanács, más országokban curia regis). Előbb a bíráskodás, majd az adó és egyéb segédpénzek megszerzéséhez szükséges a „közvetlen hűbéresek” hozzájárulása. A Magna Charta Libertatum (1215) után egy emberöltővel immár parlament formájában (1265), majd I. Edward „minta parlamentje” (1295) után kialakult formában áll az a parlament, amelyben a nemességen kívül a módos szabad birtokos parasztság és városi polgárság is képviseletet nyer a következő évtizedekben. 1462 után jelenik meg a parlamentnek az a joga, hogy „a király a parlamentben” a hatalom gyakorlója. Megjegyzendő, hogy a rendi képviselet intézményei Európa nagyobb országaiban a 14—15. század folyamán több-kevesebb hasonlósággal és rendszerességgel működtek. Ez alól az Orosz Birodalom volt kivétel, ahol a moszkvai központosított fejedelemség késői kialakulása és a tatár iga hosszú korszaka miatt nem, továbbá egyéb vallási és hatalmi tényezők következtében mind a feudalizmus alapintézményei, mind a képviseleti intézmények vagy egyáltalán nem, vagy csak csökevényes formában voltak jelen.

Anépképviselet, amelynek megnyilvánulásáról itt szólunk, a polgári fejlődés terméke, a jogegyenlőség eszméjének, a törvény előtti egyenlőség követelményeinek megvalósítását találja meg benne a felvilágosodás szerzőinek széles tábora. Az angol forradalom, majd a dicsőséges forradalom politikai eredményeit összegző műben, John Locke „Értekezés a polgári kormányzatról” a „kormány felbomlásáról” szóló fejezetben megállapítja, hogy a törvényhozó hatalom újraformálása „a legjobb védekezés a lázadással szemben” és legalkalmasabb eszköz annak megelőzésére. Locke korán felismeri, hogy a törvényhozó hatalom átszervezése a forradalmak ellenszere. Blackstone pedig, ugyancsak az angol alkotmány működésének tanulságait levonva olyan megállapításokat tesz, amelyeknek hasznát leginkább az amerikai alkotmányozó atyák látták. Blackstone az angol alkotmány kiválóságát abban látja, hogy „a kormányzat minden egyes része kölcsönösen ellenőrzi egymást. A törvényhozásban a nép ellenőrzi a nemességet és a nemesség a népet azáltal, hogy mindkét félnek megvan a joga, hogy elvethesse azt, amit a másik fél határozatba hozott, míg a király viszont mindkét felet ellenőrzi és ezáltal visszatartja a végrehajtó hatalmat attól, hogy bármely fajta jogtiprást követhessen el. Azt a végrehajtó hatalmat viszont, amit a király képvisel, a két ház ellenőrzi és tartja megfelelő korlátok között azáltal, hogy joga van kérdőre és felelősségre vonni és megbüntetni a király gonosz és rosszindulatú tanácsadóit (és nem pedig a királyt, mert ezzel a korona alkotmányos függetlenségét rombolná le, de erre nem is lenne szükség, mert a jelenlegi törvényes megoldás a köz számára sokkal hasznosabb és megfelelőbb. Ilyen- formán az államigazgatás összes ágazata kölcsönösen ellenőrzi és szabályozzák egymást, mivel a két ház két ellentétes érdeket képvisel és a korona megint csak egy különálló érdek képviselője”.

Az 1791. év francia alkotmánya a francia felvilágosodás nagy alakjainak köszönhetően a nemzet képviseletében két egyenrangú tényezőként ismeri el az uralkodót és a törvényhozást. Az uralkodó a „franciák királya” és nem „Franciaország királya”, jól kifejezve e megszólítással azt, hogy a franciák emelik az uralkodót a trónra. Az alkotmány részletezi a Nemzetgyűlés szervezetét, a képviselet alapját és a választójogot, amely korlátozott és közvetett. A választás jogából kizárták azokat, akik nem fizettek adót (vagyis a bérből élők, alkalmazottak és cselédek széles táborát), továbbá a passzív állampolgárok közé (akik nem rendelkeznek a politikai akaratnyilvánítás lehetőségével) sorolták mindazokat továbbá, akiket a forradalom ellenségeinek tartottak, akiket nem soroztak be a nemzetőrség tagjai közé. A közvetett választási rendszer az elektoroknak, vagyis akik választották a képviselőket, igen magas adócenzust rendelt, vagyis a tehetős polgárokat emelte ebbe a kategóriába. J. Godechot, a francia forradalom és a napóleoni korszak legavatottabb ismerője mintegy 50 ezerre teszi e jogosultsággal rendelkezők számát. Az alkotmány tehát a vagyonos állampolgárok műve volt, ugyanakkor a hatalom gyakorlásának szigorú szétválasztásával, hogy ti. a nemzetgyűlésé a törvényhozó hatalom, míg az uralkodóé a végrehajtó hatalom, a hatalmi ágak szétválasztásának követelményét érvényesíti. Az uralkodó nem vesz részt a törvényhozásban, így nincs törvénykezdeményezési joga sem, vétó joga is csak felfüggeszthető hatályú. A jakobinus diktatúra az 1793. júniusi alkotmányt felfüggesztette, mert „le gouvernement sera revolutionnaire jusqu’a la paix” (a kormányzat forradalmi lesz a békéig), a francia alkotmányfejlődésben ezzel megjelenik a forradalom, mint alkotmányformáló tényező. Ez az eszme fél évszázad múltán a kontinensen általánosan elfogadott lesz.

A napóleoni diktatúra, amely a Notre Dame-ban történő koronázás által szakrális elismerést is nyert, a „nép akaratából”, plebiscitum (népszavazás) által jutott hatalomra. Az általános választójogot a konzuli, majd a császári alkotmány elismerte ugyan, de többszörösen közvetett jellege, valamint a Napóleon híveiből alkotott Államtanács és Szenátus kiterjedt hatásköre miatt parlamentáris jellege megkérdőjelezhető. Ahogyan Duverger szellemesen írja: „Napóleon megpróbálta kibékíteni a két legitimációt, amely megosztotta a nemzetet. De az általános választójogot egyre inkább elkobozták és az új dinasztia nem vette komolyan”. Vagy ahogyan Godechot, a korszak legkiválóbb francia történész ismerője írja: „ne legyen illúzió a népszavazás”. A Sieyés által alkotott alkotmány viszonylag rövid (95 szakasz), de homályos és ezáltal lehetőséget ad az értelmezésre, ahogyan a 10. évben (1802) megalkotott senatus consultum intézményének bevezetése is mutatja (amikor a szenátus az alkotmány értelmezésébe fogott). Az alkotmány általános jellemzéséhez tarozik az is, hogy a hagyományos deklaratív rész egyenlőség és testvériség kinyilvánításának hiánya szomorú valóságot takart. Az 1802-ben kiadott törvény a rabszolgaságot visszaállította a gyarmatokon.

Jelentős kérdés a törvényhozó testületek megalkotásának módja. A törvényhozó testület háromszáz tagját a szenátus a nemzeti listáról a harminc évesnél idősebb férfiak közül választja ki, jól ügyelve, hogy minden departementből (megye) legalább egy képviselő legyen. A képviselőket öt évre választják, évenként egyötödében megújítják. Megjegyzendő, hogy a 8. évben (1800) a szenátus a testületet szabadon választotta, az 1802. évi értelmezés után a notabilitások (a választhatók listájára vett jelöltek, többnyire az előző korszak neves emberei, illetve Napóleon hívei) közül lehetett csak elektort választani. A törvényhozó testület szerény alkotmányos szerep abból is kitűnt, hogy évenként egy alkalommal ülésezett, de rendkívüli ülésre összehívható volt. Zárt ülést tartott háború deklarálása, békekötés vagy kereskedelmi szerződés jóváhagyása alkalmával. Elnökét és titkárát maga választja, de csak kéthetes időtartamra. A törvényhozás nem a testület volt, s ez mutatja legjobban gyengeségét. A tribunátus által megtárgyalt törvényt a testület elé vitte három tribun, akik a tribunátus véleményét fejtették ki, miként az államtanácsét három tanácsos. A törvényhozás nem vitatta meg a javaslatokat, nem is módosított, csak szavazott. Joga a javaslat visszaküldésére csak a negatív állásfoglalás esetén érvényesült. A törvényhozó testületnek joga volt a megüresedett szenátusi székekre egy-egy jelöltet nevezni, miként ez a joga az első konzulnak (Napóleon) és a tribunátusnak is megvolt. Szerepet játszottak továbbá a miniszterekkel szembeni felelősségre vonásuk során az alkalmazott eljárásban. A tribunátus feljelentésére indult eljárásban megszavazhatta a miniszterek elleni vádat a Főbíróság (Haute Cour) előtt.

Ritkán mutatkozott ellentét a tribunátus és a törvényhozó testület – mint a törvényhozás két fontos szervezete között. Jellemző, hogy az 1800-ban beterjesztett 90 törvényjavaslatból csak négyet vetett vissza. A törvényhozást általában a szervilizmus jellemezte. A törvényhozó testület létrehozásatöbbszörösen közvetett választással történt. A 21. életévüket betöltött férfiak szavaztak, ha nem álltak csődeljárás alatt és nem voltak cselédek. Az emigránsok – a választójog szempontjából is – a visszatérésüket megengedő 1802. évi senatus consultum után integrálódtak a helyi lakosságba. A választók a saját létszámuk egytizedét választották meg a „notabilitások” listájáról, akiket községi előkelők neveztek. E kiválasztottak saját létszámuk egytizedét a kerület listájára küldték, majd azok hasonló módon a departement listájára küldték jelölteiket. Ezek egytizede került az úgynevezett „nemzeti listára”. A lista állandó volt, de háromévenként átvizsgálták. A listáról a képviselőket a szenátus, illetve annak nevében Napóleon választotta ki. Ez a bonyolult választási eljárás felveti a törvényhozásban működő másik testület, a tribunátus és szenátus összetételének és hatáskörének kérdését. A tribunátust, amely egy száztagú testület, a törvényhozásban a döntő szerepet játssza, mert elé tartozik a javaslatok érdemi vitája. Ezt a testületet ugyancsak a szenátus hozza létre, öt évre szól a mandátumuk, egyötöd részben évenként megújítják, de tagjai újraválaszthatók. Megjegyzendő, hogy a tribunátus bizonyos szerény körben élt az oppozíció jogával. Függetlenségét kezdettől kinyilvánította. Egyik neves tagja Constant Benjamin, a személyes uralom elleni véleményét nyíltan kifejezésre is juttatta. Deklarálta azt is, hogy „a tribunátus függetlensége nélkül nem lenne meg a hatalmaknak a harmóniája, sem pedig az alkotmányé, ha szolgaság és csend lenne, azt egész Európa megértené”. Rövidesen meg is érthette, mert 1802-ben az első újraválasztás alkalmával a szenátus az első konzul kérésére összeállította azoknak a tribunoknak a listáját, akik funkciójukban maradhatnak. Húsz tribunt – a legmarkánsabbakat, az oppozíció magvát – eltávolítottak. Ez az elnémítás sem elégítette ki Napóleon igényeit. Az ő javaslatára (1802) három szekciót létesítettek a tribunátusban: törvényhozó, belügyi és pénzügyi szekciót. Az alkotandó jogszabályok az illetékes bizottság elé kerültek. Csak a békeszerződések, és kereskedelmi szerződések megvitatására hoztak létre speciális bizottságot. A tribunátus és Államtanács (a jogszabályok előkészítésére szolgáló testület) közötti viták elintézésére külön ad hoc bizottságokat küldtek ki a két szervezettől delegált tagokkal, akik a szükséges kompromisszumig jutottak el.

A két diktatúra után a francia alkotmányozás visszatért a korlátozott monarchia intézményrendszeréhez. Két alkotmány is fémjelzi e változást: az 1814. évi és az 1830. évi charta. – Az 1814. évi charta mégsem mondható a monarchikus elv győzelmének. Noha nem tartalmazza az emberi jogok deklarációját mint a forradalmi alkotmányok, preambulumában számol a polgárosodás tényével és garantálja a forradalom olyan vívmányait, mint a törvény előtti egyenlőség, egyéni szabadság, sajtószabadság és vallásszabadság, a tulajdon elismerése a nemzeti javak tulajdonváltoztatását is odaértve. A választójog karakterisztikusan korlátozott, alig több mint százezer választó választ huszonötezer elektort a közvetett választás során. A charta egyik jellegzetessége az alsóházi képviselet szigorúan cenzusos jellege, a pairek házát, vagyis a felsőház tagjait pedig az uralkodó nevezi ki. – Az alsóházi képviselet erősen cenzusos jellegét mind Anglia, mind pedig Franciaország viszonylatában bírálja a francia utópista Claude Henri de Saint Simon. „Ki alkotja meg a pénzügyi törvényt Franciaországban csakúgy mint Angliában? Talán a parlament? Egyáltalán nem, ezt a döntő fontosságú szerepet a három hatalmi tényező egyikére – az alsóházra – ruházták, a másik kettőt teljesen kizárták belőle. Ebből pedig az következik, hogy valójában az alsóház egymaga rendelkezik az egész politikai hatalommal. Mind a mai napig csak azért nem élt e roppant hatalommal sem Franciaországban, sem Angliában, mert ez ideig mindkét ország alsóháza nagy többségben olyan személyekből állt, kik a kormány érdekeit védték.” Saint Simon szándékosan torzít a tényleges helyzet értékelésében azért, hogy a választójog fontosságát kihangsúlyozza. Az viszont megállapítható, hogy az alkotmány a monarchia jogait túlméretezte. A törvények előkészítésében ajánlási jogot ad, a minisztereket ő jelöli, a törvényhozó testületet feloszlathatja és elnapolhatja. A miniszterek felelőssége a törvényhozás felé – mint a parlamentarizmus legfontosabb kelléke – kifejezetten nem szerepel az alkotmánylevélben. A 13. szakasz ugyan beszél a miniszterek felelősségéről, de nem tisztázza a felelősségre vonás módját. Az 55. szakasz a korai burzsoá alkotmányok jellegzetes vonásaként csak a büntetőjogi felelősséget ismeri, amelynek értelmében az alsóház által a miniszterek bevádolhatók a pairek kamarája előtt. Az alkotmány jól mutatja, hogy XVIII. Lajos, aki Angliából tért haza, az angol alkotmány csodálója volt, s az uralkodó szerepét – Blackstone figyelmeztetését is megfontolva – a kamarák ellensúlyaként fogta fel. Az 1814. évi charta a diktatórikus alkotmányokhoz képest mégis lépés a parlamentarizmus felé éppen a miniszteri felelősség terén. A korszakra jellemzően mind Angliában, mind Franciaországban pártok szerveződnek, a miniszteriális testület homogenitása egyre inkább érvényesül, az interpellációs jog kifejlődik, a miniszterek politikai felelőssége megjelenik. Az ortodox parlamentarizmushoz képest (Anglia) a francia rendszerben az uralkodó szerepe erős maradt. Lajos Fülöp Guizot formulájához alkalmazkodik: „A trón nemcsak egy karosszék”, az angol mondáshoz képest, amely szerint „A király uralkodik, de nem kormányoz”.

A 19. század első fele egész Európában az alkotmányos rendszerek fokozatos átalakításának időszaka. A parlamenti választójogot illetően az átalakulásban Anglia jár az élen. A választójog terén Angliában a forradalmak után (1640, 1688) az egyenlőtlenség egyre inkább növekszik, különösen a 18. század második felében és a 19. század első évtizedeiben. 1750 után a gyors ipari fejlődés olyan közösségeket erősített meg, amelyek nem rendelkeztek követküldési joggal. A követküldés arányosságában is nagy különbségek mutatkoztak. 1832 előtt a lakosságnak mindössze négy százaléka rendelkezett választójoggal. Az aránytalanságra pedig jellemző, hogy míg Londont mindössze négy képviselő reprezentálta az alsóházban, addig Cornwall grófságot negyvennégy képviseleti hely illette meg.Ezért nem csoda, hogy az első reform bill (1832) feladata elsősorban az arányos képviselet biztosítása volt. A 18. század végének köztörténetileg zajos eseményei, mint az amerikai függetlenségi háború, illetve a francia forradalom eseményei olyan Angliát érintettek, amelyben állandó problémaként jelenkezett a képviseletnek olyan torzulása is, hogy a lordok befolyása nemcsak a Lordok Házában, de az általuk kézben tartott grófsági képviseleti helyekben is túlzottan erős volt. Ehhez párosult a jelzett időben a korona viselőinek személyi problémája, illetve a politikai pártok körében jelentkező változások, így annak a „radikális” szervezkedésnek a megjelenése, amely a jelentkező szociális problémákra fordította a figyelmét.

Az angol parlamenti választójog legjelentősebb reformja a városi polgárok, valamint a mezőgazdaságban a tulajdonos és bérlő parasztok választójogát átfogóan rendező 1832. évi reform bill. Ez az ún. első reform bill egységesítette a városok követküldési jogát, továbbá számos várost, amely az ipari fejlődésben leszakadt, megfosztott képviseleti jogától, ugyanakkor új törvényhatóságok, amelyek az ipari forradalom következtében fejlődtek ki, követküldési jogot kaptak. Ugyancsak nagyobb képviselethez jutottak a grófságok azáltal, hogy huszonöt grófságot megosztottak és mindegyik két-két küldöttet küldhetett, további hét grófság megkapta a harmadik képviselő küldésének jogát. A képviselőválasztás jogát a törvényes ok miatt kizárt nagykorú férfiaktól eltekintve olyan férfi-választójogként fogalmazták meg, amely a vagyoni alapokra helyezkedett. Választási névjegyzékbe nem vehetők azok, akik a választást megelőző 12 hónapban segélyben vagy alamizsnában részesültek. A választási névjegyzék kezelését esküdt bírákra bízták, gondoskodtak továbbá a választási kerületek kialakításáról is.

Az 1832. évi választójogi reform vitájában már élesen fogalmazódott meg az általános választójog igényével szemben, amelyet a szakszervezetek és chartisták képviseltek, az általános választójog veszélye is. Maculay szerint: „Úgy hiszem, hogy vannak társadalmak, amelyekben mindenkit nyugodtan szavazati jogban lehet részesíteni. Ha Anglia munkásemberei olyan viszonyok között élnének, aminő között szívem szerint látni óhajtanám őket, ha a foglalkoztatottság mindig teljes lenne, a bérek mindig magasak, az élelmiszer mindig olcsó, ha egy nagy család nem nyűgnek, hanem áldásnak számítana, akkor úgy hiszem, az általános választójoggal szembeni ellenvetések élesednének”. Az európai politikusok az 1830. évi francia chartát és az angol alkotmányos változásokat tartották szem előtt, amikor az 1848-at megelőző évtizedekben a közép-európai térségben reformelképzeléseiket megfogalmazták. A magyar reformnemzedék előtt is a francia és angol példák álltak. A magyar reformnemzedék egyik kiemelkedő alakja Pulszky Ferenc visszaemlékezésében írja a reformkor nemzedékéről és különösen a Pesti Hírlapról, amely Eötvös, Csengeri, Szalay és Trefort publikációit rendszeresen közölte: „a Pesti Hírlap ezen kezek alatt egészen megváltozott, azelőtt politikai szószék volt, amelyről Kossuth felvillanyozta a magyarokat ... most kathedrává lett, amelyről a nemzetet arra tanították, miképp fejlett ki a parlamentáris kormány más országokban, s hogy ez a szabadság újkori vívmánya, s mi legyen ennek lényege ... Míg azon harcban, amelyet a nemzet a kormány ellen vívott, Kossuth harsogta a riadót, a centralisták csendesen megírták a jövő zenéjének partitúráját”. Széchenyi pedig már 1833-ban a legszélesebb körben biztosított választójog hívének mutatkozott: „Ausztria minden lakosinak polgári életet adni. Ím ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, sőt szinte már idő utáninak tartok”.

A francia műveltség a középnemesség vidéki kúriájában otthonos volt. Könyvtáraiban a racionalizmus apostolainak, Montesquieunek, Rousseaunak, Helvetiusnak művei ott voltak. Szalay Lászlóról pedig azt írja Csengeri: „1838/39 telén Észak-Németországon, Belgiumon át Párizsba utazik, az európai irodalom több jeles tudósával levelezett már”. – A parlamentarizmus és a népképviselet ott volt a magyar reformkorban a progresszív erők politikai törekvései között. A népképviseletről, amellyel „csupán” a rendiséget kívánták fölváltani, nyíltabban szólhattak; a parlamentnek felelős kormányról, melynek egyenes követelése jóval veszélyesebb volt (hiszen magát a Habsburg-kormányzatot veszélyeztette), kevesebb szó esett. Magától értetődően: bevezetése csak azután jöhetett volna szóba, ha már az országgyűlés népképviseleti alapon áll.

 

Nagyné Szegvári Katalin [Változó Világ 50.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 50.

A választójog

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019