VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Március 3.

Kilenc tétel az atomkor etikájához

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

1938-ban két kémikus, Otto Hahn és Friedrich Straßmann, olyan felfedezést tesz, ami azóta is nagyobb befolyással bír a nemzetközi viszonyok alakulására, mint bármelyik had- vagy külügyminiszter. Az urán és a thórium maghasadásának megismerése az atomfizikai kutatások közvetlen előzménye. Teljesítményüket méltán jutalmazták a tudományos munkáért járó legmagasabb elismeréssel: 1944-ben ők kapták a kémiai Nobel-díjat. A második világháború miatt azonban csak egy évvel később került sor az átadásra; s ez a körülmény azonnal rávilágít az erkölcsi problémára. Pontosabban fogalmazva kettős problémáról van itt szó: először is, a kezdeti kutatások rendkívül gyors gyakorlati felhasználáshoz vezettek: elsőként megjelenik az atombomba, később az atom- illetve a magenergia. Másodszor pedig a fent említett fegyver olyan elképesztő pusztítást képes véghezvinni, mely minden eddigit toronymagasan meghalad.

Az atomkor etikája mindkét problémával foglalkozik, a másodikkal természetesen valamivel behatóbban. Az új etika alapkérdése így hangzik: szükség van-e ebben az új helyzetben egy újfajta etikára, vagy elegendő az erkölcs-tudat elmélyítése? A harmadik lehetőség: mindkét erő, úgy a hagyományos erkölcs, mint a hagyományos erkölcs-tudat, érvényben marad, s a változást csak a megoldandó problémák bonyolultsága, újszersége képviseli? A helyzet drámaiságát, mely csakugyan létezik, az etikába átültetendő, általában az első, de legalábbis a második variáció felé hajlunk. Az erkölcs lényege azonban, hogy átfogó, az emberiség teljességére érvényes perspektívát nyújtson, ennek ellentmondani látszik.

 

1. újfajta felelősség

 

Az atomkutatásban újfajta, példaérték tudomány került napvilágra. Az újdonságot nem a segítségével nyerhető, iszonyúan megnövekedett, békés vagy katonai célokra felhasználható energia jelenti, hiszen fokozódása tisztán mennyiségi lehetne. Ami igazán új, az a gyorsaság, mellyel a kutatások eredményei technológiákká alakulnak; öt év lefolyása alatt új fegyver született, amit alig két éven belül a japánok ellen be is vetettek. Hasonló folyamatokat figyelhetünk meg a génkutatás területén is. A genetikai kód megfejtése, ha nem is olyan látványos sebességgel, mégis megfelelő gyorsasággal találta meg a gyakorlati felhasználás változatos formáit. Mivel magyarázható mindez?

Az okok tudományon kívül eső, politikai és gazdasági hajtóerőkben keresendők. Az atombomba megalkotását a politika kívánta meg, a géntechnológiától pedig a gazdaság várja a legnagyobb nyereséget. ám ezek a tudománytól független hatások a dolognak csak egy részét magyarázzák. Megértetik ugyan, mi az, ami a technika fejlődését sürgeti, arra a kérdésre viszont, hogy miért és mi mindent szeretnénk megvalósítani, nem adnak választ. Gazdasági és politikai érdekek az egyik, tudományos célok a másik oldalon, két, egymástól alapjaiban különböző világ. Vegyünk az antik tudományból és filozófiából néhány példát! Démokritosz atomelmélete, a végtelen sok, láthatatlan, térben közlekedő részecske tana, Platón gondolatai az ideákról vagy akár Arisztotelész tanítása a mozdulatlan mozgatóról sem politikailag, sem gazdaságilag nem hasznosíthatók. Elméletek csupán, spekulatív jellegek, azaz fogalmakkal és érvekkel bizonyítható és cáfolható teóriák. Az urán maghasadása és a genetikai kód megfejtése más, mert itt kísérletileg ellenőrizhető természeti erőkről van szó. Effajta természeti erők felfedezése és alkalmazása nemhogy közel áll emberi célokhoz, egyenesen azonos a felhasználás sémájával.

A kutató szubjektív tudásvágya éppen ezért nem számít. Amikor Hahn és Straßmann személyes fausti érdekeiket követve csak azokra az erőkre voltak kíváncsiak, "miktől együtt van a világ",1 az általuk felfedezett maghasadás mégis pontosan azokat az energiákat szabadította fel, melyeket az illetékes technológia atomfegyver vagy atomerőm formájában kihasznál. Ugyanez vonatkozik a molekulagenetikára is: függetlenül attól, hogy az alapokat vagy már a felhasználás lehetőségeit vizsgáljuk, mindkét esetben az a fontos, képesek vagyunk-e az örökítőanyag építőelemeit úgy izolálni és továbbadni, hogy az életfolyamatok közben ne szakadjanak meg. A technológiát ilyenkor minden esetben az elmélet előzi meg. Helyesebben: a kezdeti kutatások a felhasználás lehetőségének feltárását segítik elő, mely végül vagy békés vagy hadiipari, de mindenképp ipari értékesítéshez vezet.

Ez az új szituáció számos új kérdést vet fel: felelőssé tehető a kutató felfedezésének mindazon következményéért, melyeket személyesen már képtelen befolyásolni? Aki könnyíteni akar a helyzetén, védekezhet azzal, hogy senki sem felelős olyan tettekért, melyeket mások követtek el. Az érvelés helyes, de a problémát csak részben oldja meg; figyelmen kívül hagy ugyanis egy igen fontos momentumot. A tudós megteremti a szükséges feltételeket ahhoz, hogy más cselekedni tudjon, így valójában felelősséggel tartozik azért, amit tesz, főképp, ha tudatában van annak, hogy munkájával előremozdítja mások cselekedeteit. Ilyen értelemben ugyan a politikusok döntenek az atombomba bevetéséről, ám azt mérnökök készítik el, s a tudósok, akik a megfelelő terveken (például Manhattan-projekt) dolgoznak, gondoskodnak az alapismeretekről.

Ahhoz, hogy ezt a helyzetet helyesen tudjuk kezelni, ajánlatos a felelősség fogalmát újragondolni. Talán nem árt egy új szót bevezetni: felelősség-láncolat. Ennek értelmében a lánc egyetlen alkotóeleme sem köteles egyedül a teljes felelősség terhét viselni; minden egyes láncszem felelősséggel tartozik, minek mértéke a közös tetthez való hozzájárulás jelentőségétől függ.

Hahn és Straßmann is felelősségre vonhatók az atombomba miatt? Mivel megteremtették a szükséges előfeltételeket, igennel kell felelnünk. A következményeket azonban nem láthatták előre, talán nem is lettek volna képesek az összefüggéseket meglátni, így legalább szubjektív módon mentesíthetők a bnrészesség terhe alól. Amennyiben viszont átsiklottak felfedezésük hordereje felett, megjelenik a másodfokú felelősség, ami olyan intézmények alapítását írja elő, melyek feladata az elsőfokú felelősség észlelése. Ezért természetesen nem egyedül a kutatók felelősek ("a társadalom" és a politika nem szabadulhatnak ilyen könnyen a felelősségtől), de kétségkívül komoly részük van benne.

Az első problémakörrel kapcsolatban tehát a következő tanulság szrhető le: mivel a modern természettudomány a természeti erők megismerését tzi ki céljául, eredményei könnyen átültethetők a gyakorlatba is, ily módon még a legalapvetőbb kutatás is, bizonyos értelemben technikai. Olyan felfedezéseket tesz ugyanis, melyek eleve magukban hordozzák a felhasználás lehetőségeit. A tudományosan technikai civilizáció utópiája, Francis Bacon új Atlantis cím mve egy akkoriban alapjaiban új kutatóintézményt mutat be, melyet akár kutató-köztársaságnak is nevezhetnénk. Ahogyan az előszó, Az olvasóhoz találóan jelzi, "a természet értelmezésének, valamint nagy és csodás, az emberiség javát szolgáló mvek létrehozásának szenteltetett". A szerző úgy véli, hogy ez a "Salamon háza" névre keresztelt kutatótársadalom teljesen függetlenedhet a gazdaságtól és messzemenően a politikától is. Ez egy meglehetősen naiv elképzelés. Aki emberi célok szolgálatába áll, pontosan ezért hosszabb vagy rövidebb ideig azokat szolgálja, akik ezekért a célokért ex officio illetékesek, azaz részben a politikának, részben pedig a gazdaságnak dolgozik.

Ebből következik az atomkor etikájának első tétele: A természeti erők kutatása révén a tudomány - akár akarja, akár nem - tudományon kívüli célok szolgálatába áll, s így szükségszeren újfajta felelősség terheli. (Ehhez tartozik például a rizikókutatás és a rizikó-etika számos eleme, lásd Höffe 1993., 5.1. fejezet.)

 

2. Először is: elkéstünk

 

Hogyan reagálunk az atomenergia okozta pusztítás túlerejére? Az első reakció valószínleg a rémület. Ez az óriási erő közvetlenül beláthatatlan volt. Az atommaghasadás ugyan sejteni engedte a benne rejlő pusztító energiát, de akkor az még nem volt elérhető. A második reakciónak éppen ezért olyan határozathoz kellene vezetnie, mely megakadályozza a felfedezés hasznosítását, az atomenergia atombombává való alakítását. Ehhez a döntéshez a próféta szavaira lett volna szükség, arra a figyelmeztető beszédre, mely a dühödt pusztítás, a fenyegető emberirtás (valamint az állatok gyilkolásának, a flóra megsemmisítésének, a bioszféra mérgezésének...) intő jeleit az égre festette és azonnali visszavonulót követelt volna.

Akkoriban nem léteztek ilyen próféták, s a politika is másként határozott. Részben a kompetens tudósok tanácsára és határozott támogatásával beindult a Manhattan-projekt, mely magasan képzett és specializálódott fizikusok százait egyetlen célnak, a bomba megteremtésének, vetette alá. Először megszülettek a tervek, majd kifejlesztették és kísérletekben tesztelték a bombát, végül ledobták. A felelős Truman elnök lapidáris indoklása szerint: "Azért dobtuk le a bombát, mert feltaláltuk". Az eredmény: Hirosima helyi apokalipszist él át; 96.000 halott, 163.000 sebesült és eltnt személy és egy 60%-ban elpusztított város marad a támadás után; Nagasaki még 36.000 halottat, 40.000 sérültet és egy csaknem teljes egészében megsemmisített várost tudhat magáénak. Ebből következik az atomkor etikájának második tétele:Az erkölcsi aggályok túl későn jelentkeztek.

 

3. Az igazságtalan fegyver

 

A védekezés ismert: csak ily módon lehetett a makacs ellenséget gyorsan és végleg térdre kényszeríteni. Ellenérvként azonban rögtön felmerül a kérdés, vajon nem lehetett volna némi türelemmel csökkenteni a halottak és sebesültek számát és a pusztítás hallatlan mértékét?

A második és erkölcsileg jelentősebb ellenvetés: az atombomba azokat is érintette, akik az akkori nemzetközi jog szerint nem képezték háborús akciók célpontját. Az áldozatok között bőven akadtak nem katonák: gyerekek, nők, öregek, éppen ott tartózkodó turisták, vagyis ártatlan emberek. Egy erkölcsileg nem legitim tevékenység, a háború, keretein belül ellenséges katonák gyilkolása legitim, a civillakosság irtása viszont már nem; ez utóbbi egyszerűen gyilkosságnak minősül. Ehhez hozzájárul még az állatok, növények (tömeges) pusztítása és a bioszféra szennyezése.

A Manhattan-projektet kezdeményező és végrehajtó tudósok valószínleg tudták ezt, s az általuk nyújtott segítség révén maguk is bűnrészesekké lettek. Ennek ellenére a fizikus, Otto Frisch, a következő, őt személy szerint igen kínosan érintő esetről számol be Los Alamosból, a projekt központjából: Amikor a Hirosima lerombolásáról és csaknem százezer (az áldozatok számát akkoriban alábecsülték) ember haláláról szóló első hírek ismertté váltak, a technikusok és a tudósok a megdöbbenés helyett óriási lelkesedésben törtek ki. Sokan a telefonhoz rohantak, hogy a város legjobb szállodáiban az esti ünnepléshez asztalt foglaltassanak. Egy, a terv számára kulcsfontosságú fizikusról, az 1938-as év Nobel-díjának tulajdonosáról, Enrico Fermiről pedig feljegyezték, hogy Los Alamosban folytatott 'szép' fizikai tevékenységét ért minden erkölcsi támadást a leghatározottabban kikért magának.

Az eddig ismert fegyverekkel ellentétben az atomfegyver tömeggyilkos eszköz, s mivel a halált mega-dimenziókba emeli, a legmagasabb fokú megvetést érdemlik.

A tömegek szempontjánál - s erről hajlamosak vagyunk különböző viták során megfeledkezni - sokkal fontosabb a fegyver összhatása; légnyomás, hőség, radioaktív sugárzás, mely a hagyományos fegyverekkel szemben térben és időben egyáltalán nem korlátolt. A radioaktív sugarak sok-sok kilométeren és hosszú éveken át fejtik ki káros hatásukat. Ennek következtében szükségszeren ártatlan emberek, sőt, ártatlan államok polgárai is áldozatokká válhatnak. Egy esetleges tömeges öngyilkosság nagy balgaság lenne, még ha az önvédelem nevében, azaz saját életünk érdekében követnénk is el. önmagunkra kezet emelni erkölcsileg tilos, a jogerkölcs szerint azonban nem: az ember nem tartozik a másiknak azzal, hogy életben marad. Vétlenek és ártatlanok kiirtása nem egyszeren balgaság, nem csupán öngyilkosság, hanem a szó szoros értelmében gyilkosság.

A harmadik tézis: Az a fegyver, melynek célja sem térben, sem időben pontosan körül nem határolható, s így szinte szükségszeren ártatlan életek ellen is irányul, erkölcsileg megvetendő. Az pedig, aki a fegyvert egy-egy terület ellen veti be, azaz még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy katonai célpontokra korlátozza a támadást, tovább fokozza ezt a morális hibát.

 

4. Hová lesz az önvédelem joga?

 

Amint a kezdetben a képzelet szüleményének tartott pusztító erő valóságos fenyegetéssé vált, amint ez az iszonyatos rombolás látható és megtapasztalható lett, amint az apokalipszis mindenki számára felfogható és érzékelhető lett, újfent rémülettel kellett volna reagálnunk. A valódi hatás: 'me too', azaz az 'én-is stratégia' lett. Az atomfegyver a legexkluzívabb politikai klub, a nagyhatalmak társaságának belépőkártyája.

A stratégia nem teljesen logikátlan. Egy közösség legősibb érdeke és feladata a biztonság fenntartása és az ehhez szükséges feltételek megteremtése. A 'nem szabad gyengébbnek lennünk egy potenciális támadónál' alapelv szerint először is szövetségeseket kell keresni, másodszor pedig - egyedül vagy a szövetséges(ek) segítségével - gondoskodni kell a legjobb, legmodernebb fegyverekről. A megszerzett hadi felszerelés meglehetősen ambivalens: sok, eredetileg védekezésre kitalált fegyvert lehet alkalomadtán támadásra átprogramozni. Tekintettel az egyre rövidebb időre, mely egy-egy támadás elhárításánál rendelkezésre áll, a katonai vezetés sok helyütt már a preventív offenzívák gondolatával játszik. Az atomfegyverekkel járó szenvedés, pusztítás és rombolás mértéke oly lenygöző, hogy ez az 'én is stratégia', bármennyire érthető legyen is, rettenetes, felfoghatatlan helyzetet teremtett. Aki csak birtokolja a fegyvereket, anélkül, hogy egyszer is igénybe venné őket, a vele járó költségeket akár meg is szüntethetné azzal, hogy lemond róluk. Aki viszont a hitelesség kedvéért fenyegetőzik velük, növeli annak valószínségét, hogy az egyik fél valóban beváltja ígéretét.

Hogy ítéljük meg tehát az atomtechnikát? A technika magával hordozta a pusztítás szellemét. A mi kultúránkban ez a tény azóta ismert, hogy egy szántóvető paraszt legfontosabb szerszámával, a kapával, agyonütötte a testvérét. Káin és ábel története nem csak az irigység és a testvérgyilkosság bemutatása. A technikai segédeszközök átalakíthatóságának példája is: egy instrumentum, mely az emberi életet hivatott megkönnyíteni, bármikor bevethető halált osztó fegyverként is.

Az atombomba ezek szerint anélkül, hogy minőségi vagy lényegbeli változást eredményezne, mindössze határtalan mennyiségbeli fejlődést hoz? Az első alapvető különbség: a kapát földművelésre találták ki, aki gyilkolásra használja, visszaél vele; az atomfegyvert ellenben kifejezetten az öldöklés céljával fejlesztették ki.

Könnyű lenne a dolgunk, ha az effajta szerkezetek, a gyilkoló gépek előállítása eleve erkölcstelen tettnek minősülne. Akkor ugyanis valamennyi e célt szolgáló tudományt eo ipso erkölcstelennek ítélhetnénk. Egyes egyszerűbb gondolkodású moralisták valóban ezt is teszik. Még iskolaéveinkből emlékezhetünk azonban egy sereg olyan kiemelkedő kutatóra, akik e szempontok szerint nem teljesen feddhetetlenek: a fizikus, matematikus és mérnök Arkhimédész például szülővárosának készített hadigépeket. Sőt, nem kisebb személyiség, mint Leonardo da Vinci állt egy gátlástalan, erőszaktól vissza nem riadó kényúr, Cesare Borgia, szolgálatában.

Ha ez alapján a katonai szolgálat is megvetendő, akkor egyrészt nagyon messziről kezdődik az erkölcstelenség története; másrészt pedig ez a felfogás azt is mutatja, még mindig nem értettük meg teljesen az atomfegyverek különlegességét. Valamennyi fegyver általánosító elutasítása ellenkezik azzal a körülménnyel, hogy erkölcsileg minden embernek joga van az önvédelemhez. Következésképpen egyszer ítélkezés helyett kritikai képesség szükségeltetik, mégpedig a különbségtétel művészete. Ez jellemzi például a béke nagy filozófusát, Immanuel Kantot. őt idézve a háború "az értelem által a legfőbb erkölcsi törvényhozó hatalom trónjáról egyszerűen letaszíttatott" (Az örök békéről, 1795., 2.; vö. Höffe 1995.). Azt a hagyományos nézetet, mely szerint léteznek jogos, igazságos háborúk is, szigorúan visszautasította. Az általános felfogás szerint a háború mindeddig az államok közötti viszálykodás feloldására kínált lehetőséget; Kant ezt kategorikusan elveti - egyetlen kivétellel: "Egészen másképp" - mondja - alakul a helyzet ott, ahol a polgárok "magukat és hazájukat külső támadások ellen" igyekeznek megvédeni. (3. Prelimináris cikkely)

A támadó és védekező háborúk közötti különbségtétel alapján az atomfegyver tehát eo ipso elutasítandó, legtöbbje mégis támadó fegyverként született. Az 'én is stratégia' miatt ezek a fegyverek szinte mindenhol jelen vannak. A hagyományos védelmi rendszerek úgyszólván teljesen tehetetlenek velük szemben, ezért nem meglepő, hogy a kölcsönös fegyverkezés az ismert overkill és megadeath kapacitásáig fajult. Ez teszi lehetővé az 1945 augusztusi helyi apokalipszis után egy globális világvége megrendezését, minden velejáró következményével együtt, melyek a következő generációk életére és más élőlényre is hatással lesznek: például a bioszféra szennyezése, a fajok kihalása...

A negyedik tézis: Az atomfegyverek nem érvénytelenítik az önvédelem jogát.

 

5. Az apória

 

Ha a harmadik és a negyedik tézist önmagukban vizsgáljuk, egyszer morális válaszokhoz juthatunk. Ezek azonban ellentmondanak egymásnak, s ez az ellentmondás valós, nem csupán látszólagos erkölcsi apóriát rejt magában.

Egyszer szituációban az erkölcsösen cselekvő egyén meghatározott szabályokat alkalmaz egy konkrét helyzetre. Ha bonyolultabb a probléma, a másodfokú szabályokat, az elveket kell visszakövetnie. Erkölcsileg még komplikáltabb esetekben gyakran adódnak egymással vetélkedő princípiumok, melyeket mérlegelnie kell. Az atomfegyver egy szerkezetileg ennél is összetettebb problémát vet fel; a fent nevezett apória a negyedfokú nehézségi szintre utalt. Vele szemben sem egy újfajta morál, sem az erkölcsi tudatosság elmélyítése nem kielégítő. A bevezetőben említett három lehetőség közül leginkább a harmadik nyújthat valódi megoldást.

Az ötödik tétel: A morálisan megengedett önvédelem bizonyos helyzetekben nem mondhat le az atomfegyverekről; bevetésük viszont erkölcsileg elutasítandó következményekkel jár: ártatlanok legyilkolásával.

 

6. Az elvakultság veszélye

 

A megkésett reakció, mint ismeretes, nem csak az atomfegyverek esetét jellemzi. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a környezetvédelemnél is. Pontosan ezért nem szabad klasszikus magyarázatokkal megelégednünk. Itt egy alapjaiban új problémával állunk szemben, melyet az idevonatkozó eszmecserék során, érdekes módon, mindig elhanyagolt paradigma segítségével szeretnék megvilágítani. Ez a szophoklészi Antigonéról mintázott görög tragédia. A tragédiának kétségkívül vannak 'modern' vonásai; az embert egy meghatározott konfliktusban ábrázolja. Az újkori gondolkodásmód rabjaiként hajlamosak vagyunk a "heroikus" olvasatot előnyben részesíteni: az erkölcsileg feddhetetlen polgár szembeszáll gátlástalan, lelkiismeretlen uralkodójával; az Antigonét az önkényuralom és erkölcs összecsapásának drámájaként visszük színre. Ahol a tudomány a jogerkölcs legelemibb elveit semmibe veszi, - gondoljunk csak a nemzetszocializmus alatti emberkísérletekre, a szovjet pszichiátria körüli visszaélésekre vagy észak-amerikai kutatók foglyokon és feketéken végzett kísérleteire - ott valóban van értelme lelkiismeretlen kutatókról beszélni. A ma aktuális problémák számára viszont, rendszerint a benne rejlő hamis pátosz miatt, használhatatlanná válik. Szophoklész egy erkölcsileg egyszer, mégis bonyolult helyzetet teremtett. Röviden: a hajlandóság a 'kötelesség' teljesítéséhez kétségkívül megvan; a komplikáció: mindketten, Kreón ugyanúgy, mint Antigoné, olyan helyzetben találják magukat, melyet - kötelesség és hajlandóság egybeesése miatt - könnyen értelmezhetünk a kötelességek összeütközéseként és a hajlandóság ellentéteként egyaránt.

Ha egyenrangú kötelességek kolliziójáról van szó, másként érvényesül az erkölcs, mint amikor a kötelesség - ahogyan azt az újkori etika előírja - konkurens hajlandóságba ütközik. Az újkori ellentét, kötelesség a hajlammal szemben, esetében az egyik félnek erősebbnek kell lennie a másiknál; az erkölcs az önös érdekek legyőzésében nyilvánul meg. Kötelességek - vagy hajlandóság - közötti harc esetében viszont mindkét fél egyenrangú partnerként szerepel. Ezért van szükség egy szerkezetileg is új gondolkodásmódra. A vagy-vagy reláció helyett át kell térni az is-is alapelvére. Aki képes az új szabály szerint mérlegelni, annak számára bizonyítást nyer az újonnan megjelenő morális értelem, a továbbra is a vagy-vagy mellett kitartók azonban lemaradnak erről. A tragédia tehát világosan mutatja: aki rosszul, ráadásul ennyire nyilvánvalóan rosszul dönt, hogy még a mérlegelés feladatát is figyelmen kívül hagyja, az nem csupán a másik kötelezettség ellen vét, maga is áldozattá válik. A képlet itt némileg leegyszerűsödik: a tévedés ostobaságnak minősül, aki rosszul választ, saját magát bünteti.

Az egyszerűsítés miatt felmerül egy kérdés: vajon miért sérül a kötelesség, ha egyszer hajlandósággal kerül összetűzésbe? A válasz: egyetlen hajlam dominál, a morálisan helyes cselekvés meggyőződése csak tovább erősíti egyeduralmát. Az egyoldalúság pedig elvakultsággá fokozódik: Antigoné büszkén jelenti ki: "[...] meghalni szép [...] A jámbor bűn után [...]". (74-77. sor) Nem kevésbé büszke Kreón sem, amikor ezt állítja: "és azt, ki bármi jó barátot többre tart / Saját hazájánál, becsülni nem tudom." (189-190. sor)2 Egyetlen hajlamhoz makacsul ragaszkodva mindketten megkésve ismerik fel a másik lehetőséget. Ekkor már nincs mit tenni, a szerencsétlenséget nem lehet megakadályozni.

Ha az Antigoné a zsarnokság és erkölcs tragédiája lenne, a tudomány etikáját a hősi erkölcsiség - rendszerint téves - útjaira vezetné. A darab más szempontból aktuális: a mérlegelés feladatára való felkészítés miatt örök érvény. S mivel ez intellektuális feladat, könnyen nevezhetnénk a hibát erkölcs előtti hiányosságnak, ítélőképesség hiányában Kreónt szellemileg meghaladja a feladat, erkölcsileg azonban felmentést nyerhet. Az ilyen irányú értelmezés ellen szólnak a m során többször felbukkanó figyelmeztetések: Kreónt Teiresziasz, Antigonét pedig Iszméné inti; a belátás útja tehát nyitva van előttük. A helyes döntés belátáson, a helytelen pedig ennek hiányán alapszik. E belátás megléte, illetve hiánya viszont nem egy másfajta belátástól, hanem egy önmagában még nem intellektuális, az intellektualitást azonban elősegítő momentumtól függ; a Szophoklész felé tett kitérő hozzájárul a gyakran elhanyagolt morális felelősség dimenziójához: a hamisítatlan előfeltételekért és a belátás készségéért vállalandó felelősségre figyelmeztet. Csak amikor ez hiányzik, halad az emberi sors, ekkor természetesen már feltartóztathatatlanul, végzete felé.

Talán nem ártana közelebbről is meghatározni, mit is jelent a mérlegelés feladata. Szophoklész ezzel a kérdéssel nem foglalkozik túlságosan mélyrehatóan. Ezt akár mulasztásként is felróhatnánk, én azonban határozottan pozitív vonásnak látom. Van egy bizonyos tényező, mely gátolja a helyes mérlegelés képességét; mielőtt az idevonatkozó eszmecserékbe belevághatnánk, le kell küzdenünk egy mélyen gyökerező érzelmi köteléket.

Olyan problémával találjuk szemben magunkat, mely az általunk ismert etikákban, de legalábbis az Arisztotelész és Kant határolta periódus jeles filozófusainak munkáiban és a diskurzusetikában nem szerepel. A köznyelv azonban, ez egyszer a filozófiánál is találóbban, külön kifejezést használ megnevezésére. Csak azt, aki erkölcsileg értékelhető készenlétről tesz tanúbizonyságot, gátolhatja a mérlegelés szükségességének megkésett felismerése. A mérlegelésről folytatott vitáknak csak akkor lesz értelme, ha a másik oldal is nyitottan közelíti meg a kérdést. A nyitottsággal pedig nem szabad elkésni. Az atomkori etika egyik legjelentősebb feladata éppen ezért így hangzik: a pontosság kultúráját kell megteremteni, melyben a nyitottság legalább annyira fontos, mint a Hans Jonas-féle (1979., 391.) félelem heurisztikája (vö. Höffe 1993., 16. fejezet).

Az úgynevezett békemozgalom egy végeredményben egyszer morális ellentétként fogja fel a konfliktust. Részben nyíltan, részben egészen finom, rejtett célzásokkal erkölcsileg megvetendő magatartással vádolja az ellenfelet, miközben önmagát erkölcsösnek tartja; a másik fél valamennyi tagját vérszomjas ragadozókkal azonosítja, míg önmagát a béke galambjának nevezi (például Tugendhat 1987.). Ha önmagát igazolni kényszerül, kétfajta érvelési stratégia közül válogat. Az egyik Hobbesig nyúl vissza, s az erőszakos halálban látja a legnagyobb bajt, ami csak fenyegetheti az embert. Aki az atomháborút megnyeri, nem tudhat győztes csatát maga mögött, valójában vesztes marad, veszít, mert a pusztulás, amit előidézett, őt magát is utoléri.

Az ún. békemozgalom Hobbesszal ellentétben nem egy, az erőszak megfékezését szolgáló jog- és államrendért száll síkra, egy olyan rendért, mely - Hobbest meghaladva - az államok egymásmellettiségét és nem egy homogén világállamban való feloldódását tzi ki céljául, hanem sokkal inkább jogállamok kooperációja mellett foglal állást, melynek alapjait már Kantnál megtalálhatjuk (vö. Höffe 1995.).

Ettől függetlenül az első érv a szembenálló fél támadásával számol, azaz az 'inkább vörösen, mint sehogy sem' elvét gyakorolja, és - hogy csak egyetlen további aspektust emeljünk ki - így a megvesztegetésnek is könny prédájává válhat. (A békemozgalom ellen lásd Glucksmann 1983.)

Mindezekkel szemben a következő négyrészes érvsorozat vonultatható fel: először is, egy társadalomnak minden esetben joga van önmagát megvédeni; másodszor, ez a jog nem csupán a fizikai túlélésre, hanem a társadalom vallási, politikai és/vagy kulturális sajátságok jellemezte mivoltának megőrzésére is vonatkozik. Ez, harmadszor, bizonyos, a fizikai és morális lényeg között kialakuló konfliktusokhoz vezethet. Negyedszer, ezt a konfliktust nem szabad a fizikai túlélés javára feloldani.

Meggyőzőbbnek tűnik az ún. békemozgalom második stratégiája, mely harmadik tézisünkkel mutat rokon vonásokat: mivel az atomfegyverek nem tudják megakadályozni azt, ami morálisan nem megengedhető, ti. ártatlanok kivégzését, ezért bevetésük már önmagában erkölcstelen.

Nem a 'túlélni minden áron' elve a döntő ezentúl, hanem a gyilkosság kategorikus tiltása. Jogos azonban visszakérdezni: vajon ártatlanok elpusztításának veszélye semlegesíti-e a jogot, hogy magunkat, fizikai és morális értelemben, megvédjük? Ez az értékkonfliktus olyan problémát jelent, melyet ebben a formájában még sem a békemozgalom hívei, sem ellenfelei nem ismertek fel. Az alapos indokokkal rendelkező békemozgalom csak az ártatlanok legyilkolását veszi észre, az önvédelem jogáról nagyvonalúan megfeledkezik. Ellenfeleik viszont a vétlen áldozatok képét igyekeznek kiiktatni, és az önvédelmet helyezik előtérbe.

A hatodik tétel: Az atomfegyverek az emberiség 'én-is-stratégiájával' karöltve olyan értékkonfliktust eredményeznek, mely fölött tipikus elvakultságunk miatt hajlamosak vagyunk átsiklani.

 

7. Az atomjogbiztonság

 

Az értékkonfliktust képtelenség végérvényesen feloldani. önmagára nézve mindenki meghozhatja a döntést: lemondok a jogos önvédelemről, csak hogy ártatlanok ne kerülhessenek veszélybe. Ez a gesztus azonban egyedül ránk vonatkozik, nem része a jogerkölcsnek, melynek törvényeit mindannyian kötelesek vagyunk betartani. Ez a körülmény rendkívül fontos. Mivel a lemondást nem a jogerkölcs kívánja meg, nem is várhatjuk el embertársainktól. Még csak azok közé a témák közé sem tartozik, melyekről a többségi elv alapján dönthetnénk, hiszen senkinek nincs ahhoz joga, hogy másokat megfosszon az önvédelem lehetőségétől. Ugyanakkor ártatlanok legyilkolása sem engedélyezett, ezért alakulhat ki a már említett értékkonfliktus.

A probléma megoldása csak oly módon képzelhető el, ha elválasztjuk egymástól a legitim önvédelmet és a törvényekbe ütköző gyilkolást, s elutasítjuk az atomfegyverek bevetését. Az ún. békebarát megelégszik az egyoldalú elutasítással. Emlékezzünk csak néhány csoportra, Evangélikus Alapítványokra például, akik atomfegyverektől mentes zónának minősítették magukat. Az effajta nyilatkozat azonban nem véd meg az ellenfél atomtámadásától; csak a hatékony védekezésről való készséges lemondásunkat jelzi.

Mindaddig, míg a másik oldal kitart az atomfegyverek bevetése mellett, az önmagában legitim önvédelem erősen korlátozott marad. Következésképpen minden érintettnek le kell mondania róla. Aki az atomfegyverek bevetése ellen harcol, annak nehéz és végtelen hosszú tárgyalásokkal kell számolnia, közben határtalan türelmet és éberséget kell tanúsítania, hogy csak a megfelelő ellenőrző szervezetek létrejötte után tekintse a megbeszéléseket sikeresnek és lezártnak.

Ha más helyütt felelőtlenül el is hanyagoljuk a jogbiztonságot - ott, ahol erkölcsileg komoly dologról, önvédelemről és ártatlanok veszélyeztetéséről van szó, a szokásos mértéket meghaladó biztonságra van szükség. Egy jogállamban is azzal a tudattal kell élnünk, hogy bármikor rablás vagy gyilkosság áldozatai lehetünk; állítólag civilizált nagyvárosokban ilyesmi egyáltalán nem elképzelhetetlen. Az atomkori biztonságnak soha nem szabad hasonlóan magas valószínségbe belenyugodnia.

A hetedik tétel: Az atombéke felé vezető út nem hangzatos megállapodások pompás sugárútján át vezet, hanem politikai tárgyalások sziklás, meredek szorosan keresztül. A kitzött célt pedig csak akkor értük el, ha államilag garantált, jogerős szerződéseket kötöttünk.

 

8. A hagyományos háborúk is igazságtalanok

 

Nem szabad, hogy a nagy háborúktól való félelmünkben szem elől tévesszük a kevésbé nagy háborúk borzalmait. ártatlanok gyilkolásának kategorikus tiltása továbbra is érvényes. A betartását követelő érvek morálisan hitelvesztetté válnak, ha egyoldalúak vagy elfogultak. Az erkölcs egyik alapelve ugyanis az igazságosság, ez pedig pártatlanságon alapszik.

Nemzetközi mércével mérve a tilalmat a háború általános elutasításával lehet betartani. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az atomháború kitörését egyszer ugyan már sikerült megakadályozni, ám 1945 óta, az elkerült atomháború árnyékában tucatjával, összesen kb. 150 alkalommal fordultak elő háborús konfliktusok. Az eredmény több mint 20 millió halott és sebesült, nagyrészt civilek és a harmadik világ országainak lakói, akik valamennyien az ártatlanok bevonását gátló tilalom alá esnek.

Ezenfelül tudomásunk van néhány államról, melyek részben védelmi, részben viszont támadó szándékkal semmit sem szeretnének jobban, mint az eddigi hagyományos fegyverekre érvényes korlátozást megszüntetni és atomfegyverekkel felszerelkezni. Mivel az atombombák előállítása viszonylag olcsó lett, az ilyen törekvések egyre inkább megvalósíthatónak látszanak. E tendenciát látva, nem elég kizárólag az atomháború ellen védekezni.

A nyolcadik tétel: Világszerte igyekeznünk kell mindenfajta háborút elkerülni, először is, hogy általános érvényt szerezzünk a már sokszor említett tilalomnak, mely vétlenek elpusztítására vonatkozik, másodszor pedig, hogy elkerüljük a hagyományos háborúk atomháborúvá alakulását.

 

9. Kettős jubileum

 

1995-ben nem csak az atombomba Hirosimában és Nagasakiban végzett pusztításának 50 éves szomorú évfordulóját ünnepeljük majd. A tudomány világa Kant Az örök békéről cím művének 200 éves jubileumát is ekkor tartja. E véletlen egymásmellettiség alátámasztja kilencedik tételünket: A háború globális elutasításának erkölcsileg diktált formája a jogállamok közötti hasonlóan globális jelleg jogközösségből áll.

 

JEGYZETEK

1. "was die Welt im Innersten zusammenhält", Goethe: Faust. 21.o. (Ford. Jékely Zoltán és Kálnoky László)

2. Szopholész: Antigoné. (Ford. Trencséni-Waldapfel Imre)

 

A fordítás Kornsee Krisztina munkája. A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű: Otfried Höffe: Zur Ethik des Atomzeitalters: Neun Thesen, In: Michael Salewski (Szerk.): Das Zeitalter der Bombe, München, 1995., 282-298.o.

 

Otfried Höffe [Pro Philosophia Füzetek 1999./3.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 36.

A táplálkozás

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019