VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Március 14.

Az NDK utóélete

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

„Kilenc évvel az újraegyesülés után az ország és a nemzet egyesített ugyan, de még messze nem egységes; jóllehet együtt van, mégsem vált eggyé; már nem megosztott ugyan, de továbbra is csupán megduplázódott. A megnövekedett Német Szövetségi Köztársaság még mindig történelmi »félkésztermék«.” Theo Sommer, az egyik legismertebb közíró, a Die Zeit című tekintélyes hetilap társkiadója, korábban hosszú ideig főszerkesztője írta 1999 novemberében e sorokat. (A „megduplázódás” kifejezést természetesen csak átvitt értelemben használta. Az egyesülés napján Németországban 79 millió 670 ezer ember élt; a nyugati országrészben 63 millió 560 ezer, az egykori NDK-ban 16 millió 110 ezer.)

           Mi az oka, hogy egy békés forradalommal felérő társadalmi-politikai változás után az „összenövés” még mindig távoli cél? Úgy látszik, negyven évnyi megosztottság után az ellentétek csak nehezen hidalhatók át. A négy évtized alatt kialakult kétféle német gondolkodás, életvitel, szokások, viselkedés nem könnyen hasonul egymáshoz. Helmut Kohl, aki az egyesülés után gyors változást, a volt NDK viharos fejlődését, felvirágozását ígérte, már 1993 szeptemberében, a CDU berlini kongresszusán kénytelen volt arra figyelmeztetni honfitársait, hogy „még hosszú utat kell megtenni” Németország belső egységének helyreállításáig.

A következő években a gondok inkább szaporodtak, az Ossi-k és a Wessi-k (a keletiek és a nyugatiak országszerte használt gúnynevei) közeledése helyett sokszor inkább távolodásuk volt tapasztalható. Az elégedetlenségnek a keletiek részéről azonban nem csak gazdasági okai vannak, hanem az, hogy nem tetszik nekik a társadalmi berendezkedés módja. Ulrich Mählert történész ezt írja: „Egy közvélemény-kutatás szerint a 90-es évek közepén a keletnémetek 15 százalékának az volt a véleménye, hogy az egyesült Németországban javult demokratikus jogaik érvényesítése a munkahelyeiken, az önkormányzatban és a »nagy politikában«. Minden harmadik új szövetségi állampolgár nem észlelt semmiféle változást, és 40 százalék úgy véli, hogy egyéni beleszólási lehetőségeik egyenesen romlottak.”

           Még meglepőbbek egy a neves Emid német közvélemény-kutató intézet 1999-es vizsgálatának eredményei. Az Emid a következő, szinte provokatív kérdést tette fel: „Jó tíz évvel ezelőtt dőlt le a berlini fal. Azóta mondta-e egyszer is, hogy jobb lenne, ha állna még a fal?” A válaszok százalékos megoszlása:

 

Összes

nyugatiak

keletiek

Soha

59

58

63

Olykor

26

27

25

Gyakran

13

13

9

Nem tudja

2

2

2

Pedig az egyesülés óta megtett út, a fejlődés a keleti országrészben rendkívül jelentős. Előnyösen megváltozott a volt NDK képe. A hiánygazdaság már a DM bevezetésével megszűnt. Szinte varázsszóra minden kapható volt, hihetetlen gyorsasággal nyitották meg kapuikat az új áruházak, bevásárlóközpontok, az árukínálat már régen azonos színvonalú a nyugatéval. Keleten egy idő után inkább arra panaszkodtak a fogyasztók, hogy megszokott termékeik eltűntek a polcokról, azokat a nyugatnémet konkurencia árui foglalták el, és természetesen szinte mindig a régieknél drágábban kínálták őket.

           A városok és a vidéki települések kivirultak. A házakat, a középületeket, az utakat, utcákat rendbe hozták. Mintegy 5 millió lakást felújítottak, és továbbra is mindenütt folyik az építkezés. Berlin, ahová 1999-ben Bonnból átköltözött a kormány és a Bundestag (a parlament), Németország régi-új fővárosa lett. A három és fél milliós pezsgő metropolis teljesen átépül: új városnegyedek születnek, a műemlékeket restaurálták. Az építkezés mérete és kivitelezése egész Európában egyedülálló.

Emlékezetes, hogy az NDK lakossága főleg abban érzékelte a nyugat-németekhez viszonyított elmaradottságát, hogy nagyon nehezen jutott autókhoz – Trabanthoz, Wartburghoz –, és nem utazhatott nyugatra. Az elmúlt tíz év alatt mindkét igényük teljesült, ebben is utolérték a nyugati országrészt. A személygépkocsik száma keleten megkétszereződött: 1999-ben 7 millió autó járta az utakat, minden második keleti lakosnak, akárcsak nyugati honfitársaiknak, van kocsija. A turizmus alakulásáról nincsenek megbízható adatok. Sem a hivatalos szervek, sem az utazási irodák nem tartják számon, hogy a két országrészből, illetve a különböző tartományokból mennyien és hová utaznak. Közismert azonban, hogy a keletieknek nem kell már megelégedniük egy balatoni kirándulással, hanem nagy buzgalommal hozzák be elmaradásukat: ugyanúgy járják a világot, mint a nyugatiak.

           Sok persze a panasz, de a közvélemény-kutatásokban csaknem minden második keletnémet lakos elismerte, hogy jobban él, mint az NDK időkben. Pedig a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a keletnémetek bruttó jövedelme a nyugatiakénak csak a háromnegyedét éri el. A piacgazdaság sikerét bizonyító adat, hogy 1999-ben egy millió DM-nél nagyobb jövedelem után a keleti országrészben élők közül 260 személy adózott. Az arányokat persze mutatja, hogy nyugaton ezek száma 25 ezer volt.

A legfőbb panasz, amelyet a keletiektől hallani, hogy létbizonytalanságban élnek. A rossz közérzet oka az, hogy sokan munkanélküliek, illetve tartanak attól, hogy egyik napról a másikra munkanélkülivé válhatnak. 1999. december 31-én Németországban 4 millió 47 ezer embernek nem volt munkája. Ez a munkaképes lakosság 10,3 százaléka. Csakhogy ebből az egykori NDK-ra csaknem 1,4 millió esik, míg Nyugat-Németországra, amelynek négyszer annyi lakosa van, mint a keleti országrésznek, 2,7 millió. Tehát Nyugaton 8-9, keleten 17-18 százalék a munkanélküli kvóta: itt csaknem minden ötödik embernek nincsen munkája. Mindez egy olyan országrészben, amelynek lakói hozzászoktak, hogy százszázalékos a foglalkoztatás, sőt, az NDK-vezetés állandóan a munkaerőhiányra panaszkodott. Igaz, a beavatottak tudták, hogy ez az állapot a gyáron belüli munkanélküliséggel, a technológia elmaradottságával és a munkaszervezés alacsony színvonalával magyarázható. A foglalkoztatottak azonban természetesnek tartották, hogy szükség van a munkájukra.

Leginkább a munkások és a nők a vesztesek. Az egyesülés után a keletnémet területen nagy iramban építették le az ipart, illetve azt a privatizálással nyugatnémet bankoknak, vállalatoknak szolgáltatták ki. A privatizációs hivatal, ahogyan a Die Zeit 1998. május 20-i számában írta, „hentes stratégiát” folytatott: „Nem teremtett új munkahelyeket, sem erős vállalatokat, és nem alakult ki korszerű ipari struktúra sem. A privatizációs hivatalnak nyilvánvalóan az volt a stratégiája, hogy keletnémet nagyvállalatokat német és nemzetközi konszernek függelékévé változtassa.”

Az NDK-t virágzása idején a világ 10. legfejlettebb ipari országaként tartották számon. GDP-jének 70 százalékát az ipar szolgáltatta. Feldolgozó ipara 1989-ben több mint 3 millió embernek adott munkát. Jelenleg ebben az ágazatban csupán 600 ezren dolgoznak. A nyugati országrésznek, még a hagyományosan inkább agrárgazdálkodást űző vidékein is, ma fejlettebb az ipara, mint Kelet-Németország egykori ipari centrumainak. Néhány nagyvállalatnak – mint például a Volkswagennek – van ugyan keleten is leányvállalata, de ezek nem mérhetők sem nagyságukban, sem az alkalmazott technikában és még kevésbé a foglalkoztatottak számában a nyugati üzemeikhez. Jénában a Zeiss Művek a német optikai iparág bölcsője, világszerte nagyra tartott központja volt. Az egykori óriás kombinát ma legfeljebb középüzem nagyságú. Eközben a belőle kifejlesztett Jenoptik munkahelyeinek háromnegyede nyugaton található. A fejlesztés lemaradását mutatja, hogy míg 1988-ban a Zeiss Művekben 310 találmányt jelentettek be, tíz évvel később a két utódcégnél mindössze huszonnyolcat. Németország 100 legnagyobb konszernje között nem található egyetlen keletnémet sem. Az NDK ipara rendkívül – közgazdászok véleménye szerint – egészségtelenül koncentrált volt: 1989-ben még 132 óriáskombinát uralta a terepet. Jelenleg keleten 500-nál több munkavállalót csupán 172 vállalat foglalkoztat, nyugaton – 2128.

Ami pedig a nőket, mint veszteseket illeti: az NDK-időkben a nők csaknem 90 százaléka dolgozott. Az egyesülés után őket a férfiaknál jobban érintették a leépítések. 1992 januárjában a nők között a munkanélküliségi kvóta 62 százalékos volt. 1989-ben az NDK-ban 340 ezer anya egyedül látta el és nevelte gyerekét. Az egyesülést követő második évben közülük már minden hatodiknak nem volt állása. Lényeges változás azóta sem történt.

De a nőket nem csak az anyagi veszteség sújtotta, hanem a fáradságosan megszerzett társadalmi elismertségről, az egyenjogúság elérésének lehetőségéről is kénytelenek voltak lemondani. Az üzemek leállításával párhuzamosan a szociális juttatásokat is megnyirbálták. Így aztán a racionalizálásoknak bölcsődék, óvodák is áldozatul estek. Csökkenni is kezdett a születések száma.

Az egykori NDK-ban egyébként is folyamatosan fogy a lakosság. 1998-ban 800 ezerrel kevesebben éltek a keleti országrészben, mint 1990-ben. A Statisztikai Hivatal számítása szerint 2010-ig további negyedmillióval lesznek kevesebben Kelet-Németországban. Az egyesülés következménye az is, hogy a két országrész között megindult a lakosság vándorlása. Nem csak keletről igyekeztek nyugatra, hanem nyugatról is sokan települtek át az egykori NDK-ba. Munkahelyváltozás, családi okok, jobb tanulási lehetőség és még sok minden más váltotta ki a lakóhelycserét. A viszonyok rendeződésével és annak felismerésével, hogy ott sem kolbászból fonják a kerítést, a nyugat felé menekülés csillapodóban van. Kelet-Németország gazdasági elmaradottságára jellemző, hogy az össznémet bruttó hazai termék, a GDP 10 százalékát állítják elő, holott a lakosság 20 százaléka él ezen a területen. A munka termelékenysége a nyugatinak csak 60 százaléka. A német gazdaság nemzetközi versenyképességének olyan fontos tényezőjéhez, mint az export, csak két százalékkal járulnak hozzá. Az egy főre eső adóbefizetés keleten nem egészen a fele a nyugatinak. Ez is az oka annak, hogy az államnak évről évre nagyobb összegeket kell fordítani a keleti újjáépítésre. A transzfer – ahogy ezeket az átutalásokat nevezik – 1991 és 1999 között hallatlanul nagy összeget, 1569 milliárd DM-t tett ki. A gazdasági szakértők különösen azt nehezményezik, hogy az évi segélyek nagy része – új hasznot hozó vállalkozások létesítésének felkarolása helyett – szociális kiadásokra, veszteséges vállalkozások támogatására ment el. 1998-ban például a 189 milliárd DM-ből mindössze 33 milliárd, tehát nem egészen 18 százalék jutott beruházásokra.

Kohl 1990-ben azt ígérte, hogy az egyesülés adóemelés nélkül finanszírozható. Felháborodást és ellenállást váltott ki, hogy 1995. január 1-ével a bérek után fizetendő adókat 7,5 százalékkal megemelték. Ezt szolidaritási pótléknak nevezték, amelyet a központi kormány és a szövetségi államok, a tartományok kormányai új munkahelyek teremtésére szánták. A munkavállalók keresetüknek ezt a megnyirbálását főleg a keleti segélyezéshez való kényszerű hozzájárulásként értelmezték. Ez aztán a nyugati foglalkoztatottak körében nem növelte a rokonszenvet a keletiek iránt.

De nemcsak a gazdasági szakadék mély kelet és nyugat között, hanem a szellemi, érzelmi szakadék is. Keleten a munkanélküliség és a létbizonytalanság, nyugaton a terhek növekedése – milliók így élték meg az egyesülés hétköznapjait. Keleten nem ezt várták, hanem a megszerzett szabadsághoz a „gazdasági csodának” – amelyről annyit hallottak a nyugati propagandában – őket is részesítő áldását. Nyugaton azt tartották, hogy ők teremtették meg a keletiek számára az annyira vágyott demokráciát és jobb életet, az egyesülés érdekében nincs tennivalójuk. Keleten kezdett eluralkodni az érzés, hogy a „wessik” lenézik, kihasználják és másodosztályú állampolgárokként kezelik őket. Nyugaton nem értik, hogy az „ossik” mit elégedetlenkednek, hiszen ők semmi pozitívet nem hoztak magukkal a velejéig rossz rendszerükből, nekik mindent úgy kellene elfogadniok, ahogy azt abban az államban megkapták, amely a helyes német utat járta.

A keletiek, különösen az értelmiség nem vallja magáénak azt a nyugaton eléggé elterjedt értékelést, amely az NDK négy évtizedében történteket teljes egészében rossznak, elvetendőnek minősíti. Ezzel nem a szocialista rendszert védik, hanem személyes tevékenységük értelmét és értékét. Kiváltképpen azt nem ismerik el, hogy annak az államnak, amelyben éltek, élni kényszerültek hibáiért, bűneiért nekik kell lakolniuk abban a társadalomban, amelybe nagy reményekkel léptek át.

Egy, a potsdami egyetem politológusainak a keleti, úgynevezett elit körében végzett vizsgálatukról szóló, és a Die Zeit 1997. január 10-i számában ismertetett jelentése szerint a vezető réteg csak 11,6 százalékában élt régebben is Kelet-Németországban. Főleg a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a tanulmányaikat az NDK-ban végzett szakemberek nem jutottak tudásuknak megfelelő pozícióhoz. A terepet elfoglalták a nyugatról jöttek.

A nyugati publicisztika alkotott egy gúnyos szót a keletiek nem lebecsülhető tömegei beállítottságának jellemzésére: „Ostalgie”. Ez a Nostalgie – nosztalgia – első betűjének elhagyásából képződött. Ost ugyanis németül azt jelenti, hogy kelet. Bizonyára keleten van vágyakozásféle az elmúlt iránt, bár nem mindig lehet ezt az érzést megkülönböztetni a megszokotthoz való ragaszkodástól. Mindenesetre érthető, hogy egy német vezető szociáldemokrata politikus – aki egykor Hamburg főpolgármestere, tehát tartományi miniszterelnöke volt – meglepődött egyik tapasztalatán. Klaus von Dohnányi ezt írta: „A brandenburgi tartományban, a protestáns egyház egykori fellegvárában a 13-14 évesek 10 százaléka konfirmál, de több, mint 60 százalékuk részt vesz a világi ifjúvá avatáson (Jugendweihe). Ez mutatja, hogy a Kelet társadalmában milyen mély nyomokat hagyott maga után a kommunista ideológia.”

Lothar de Maizière kereszténydemokrata politikus, aki Kelet-Németországban a CDU elnöke, az NDK utolsó miniszterelnöke, majd az egyesülés után a szövetségi kormánynak is tagja volt, a Die Presse osztrák napilap munkatársának arra a kérdésére, hogy „Van-e valami, ami Önnek az NDK-ból különösen hiányzik?”, ezt válaszolta: „Az NDK, hogy nemzetközi tekintélyét növelje, a nemzeti jövedelméhez képest hihetetlen összegeket áldozott kulturális célokra. A kultúra számos intézményét a változás után elkótyavetyélték… Azt kívánnám, hogy a kultúrának társadalmat meghatározó és alakító erejét újra jobban figyelembe vegyük.”

A keletiek tiltakozásának kifejezése a PDS sikere. Az NSZEP utódpártának népszerűsége évről évre folyamatosan nőtt és valódi néppárttá nőtte ki magát. Nyugaton az országos választásokon a szavazatok 1-2 százalékát kapta meg, de a keleti választókörzetekben a lakosság 19,8 százalékának bizalmát élvezte. Egyes területeken megszerezte a szavazatok 30 százalékát. Keleten a legutóbbi tartományi választások után néhány szövetségi állam parlamentjében felnyomult a második helyre az SPD mögé.

Egyes politológusok és újságírók ezeket az eredményeket nem a párt népszerűségének, még kevésbé programjának vagy vonzó politizálásának tudják be. Szerintük szavazataik nem nekik szóló „igen”, hanem a többi párt és a központban s a tartományokban hatalmon lévők ellen tiltakozó „nem”. Bizonyára ez a tényező is érvényesül a PDS választásakor. De mindenképpen annak kifejezése, hogy a keletiek nagy tömegei csalódtak az egyesülés megvalósulásának módjában, és demokratikus jogaik s kívánságaik érvényesülését más úton kívánják elérni.

„A keletnémet öntudat érzékeny, labilis. Erősen él a vágy, hogy elismerjék egyéni életteljesítményét. Ellentmondásokkal teli, de nem igaz az, amit egy nyugatnémet publicista ír, hogy alkalmatlan a demokráciára. A keletnémet azt akarja, hogy az NDK-t a német történelem részeként ismerjék el és a valamennyi német által alakított jövő formálásában egyenrangúként vehessen részt.”

E mondatokat Wolfgang Thierse, a Bundestag elnöke, az országnak a köztársasági elnök után legmagasabb közjogi méltósága, az SPD egyik nagy tekintélyű és tisztelt vezetője írta. Thierse az NDK-ban élt, s így nála jobban talán senki sem ismerhette, mi játszódott le a keletnémetekben az egyesüléskor, és senki sem érezheti, hogy ma milyen gondok gyötrik őket egyesült hazájukban.

 

Nemes János [Változó Világ 48.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 48.

NDK

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019