VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Április 13.

Az interjúkészítés etikája

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

Általában nem az újságíró, hanem az interjúalany dönti el: igényt tart-e az elkészült kézirat (előzetes) elolvasására. Rendszerint a beszélgetés záróakkordja az a sokszor hallott udvarias kérés, vagy határozott elvárás: a nyilatkozó, mielőtt nyomdába kerül az anyag, látni kívánja az interjút!

Ezt a kérést – hazai sajtóviszonyaink között – az újságíró parancsnak kell, hogy tekintse. Az érvényes hazai Sajtótörvény 11. paragrafusa (1) bekezdés d pontja kimondja, hogy az újságíró hivatása gyakorlása során „köteles a nyilvános közlésre készített nyilatkozatot a nyilatkozatadó személynek – kérelmére – bemutatni, azt nem közölheti, ha ehhez a nyilatkozatadó személy azért nem járul hozzá, mert nyilatkozatát az újságíró megváltoztatta”. De erre kötelezi az újságírót a szerkesztőségi hagyomány, a gyakorlat, a célszerűség, és a MÚOSZ etikai kódexe is. Ez utóbbi – az újságíró társadalom írott alkotmánya – a magatartási szabályok megsértését taglaló, harmadik paragrafusában mondja ki: visszaél a nyilatkozattal, interjúval, riporttal az újságíró, „ha a nyilatkozatot kérés ellenére nem mutatja be a nyilatkozónak, illetve visszavonását figyelmen kívül hagyja”. (4/f pont)

Ez a rendelkezés – amely egyébként nyilvánvalóan a nyilatkozó védelmét szolgálja – erkölcsi kiindulópontjában nem, következményeiben azonban eléggé vitatható. A nemzetközi gyakorlat ezen a téren korántsem egységes. Amerikai kollégák például értetlenül fogadják: miért kell nekünk – magyar újságíróknak – önként vállalni a riportalany cenzúráját? Miért kell utólagos korrekcióval kockáztatni a már felderített, kimondott igazság nyilvánosságra hozatalát? Hiszen aki interjút ad, tudja és vállalja is saját gondolatait, szavait, illetve azok közlését. Miért védelmezi az etikai kódex a kimondott szavát utólag visszavonó riportalany határozatlanságát, következetlenségét, az igazság előtti meghátrálást?

Érdekes példázattal támasztja alá az amerikai újságírók vonakodását a Médiaetika: „Amikor az egyik államban néhány évvel ezelőtt választások voltak, egy fiatal riporter olyan feladatot kapott, hogy írjon egy cikket a győztes főállamügyész-jelölt életútjáról. Az újságírónak sikerült egy igen jó interjút készítenie. Az államügyész közlékeny volt, és sokat beszélt arról, miként volt hosszú időn át az a „majdnem ember”: akit majdnem megválasztottak a középiskola diáktanácsának elnökévé, majdnem megválasztották az egyetem diákszövetségének elnökévé, a jogi egyetemen évfolyamának második legjobbja volt. Rendkívül örült a választás eredményének: végre elsőként végzett. Az interjú végén ezt mondta: »Természetesen lehetővé teszi számomra, hogy mielőtt leközli, elolvassam a cikkét? «

Nem ismerve az elfogadott újságírói gyakorlatot, a fiatal riporter azt mondta: »Természetesen.«

A riporter büszke volt a cikkére, és megmutatta a főügyésznek. A történetet úgy építette fel, hogy az követte egy „majdnem ember” életútját, a sok-sok vereségen át a végső győzelemig. A főügyész elismerte, hogy minden pontos volt a cikkben, mégsem tetszett neki. »Ha a választók ezt olvassák ki a cikkéből – mondta –, azt fogják gondolni, másodrendű embert választottak meg.« „Noha a riporter nem egyezett bele, hogy megváltoztassa, amit írt, az alternatíva világos volt. Megváltoztatta. Az eredmény egy rutin sztori lett, messze nem olyan érdekes, egységes és igaz, mint az eredeti változat.”

A könyv írója a történetből azt a konklúziót vonja le, hogy a riporter két hibát követett el. Az elsőt, amikor közlés előtt bemutatta az elkészült cikket. A másodikat viszont azzal, hogy bár a cikkben nem voltak tévedések, pontatlanságok – tehát nem kellett volna végrehajtani a kívánt változtatásokat –, mégis megtette. A hírlapíró kudarca segít megérteni, miért ellenzik annyira az amerikai újságírók írásaik (előzetes) kontrollját.

Aki elég régóta van a hazai pályán, tudja, hogy az amerikai kollégák aggodalma nem alaptalan. Legtöbbünkkel előfordult már, hogy egy-egy riportalany utólag megijedt saját mondataitól, és bár nem vitatta, hogy a leírtak megfelelnek az általa elmondottaknak, nem járult hozzá a közléshez. Ilyenkor nem segít sem a magnó, sem a jegyzet, az újságírónak fejet kell hajtania a nyilatkozó akarata előtt.

Legfeljebb egyezkedni próbálhat: hátha egy-egy élesebb mondat, vagy bántó jelző elhagyása árán még menthető maga a nyilatkozat. Hátha meg lehet győzni a nyilatkozót, hogy az általa elmondottak közlése használ az ügynek, használ neki magának.

A vita a hazai sajtóban ma is tart. A személyiségi jogok védelmét a szakma nem kérdőjelezheti meg. Senkinek sincs joga a nyilatkozó által nem vállalt nézeteket, tényeket nyilvánosságra hozni. Az interjúalany által foganatosított ellenőrzés az esetek túlnyomó részében közös érdek: pontosítja a megfogalmazást, csökkenti, vagy a minimumra szorítja a hibalehetőségeket. Az újságíró önvédelmi reflexe is azt kívánja: vállalja és korrigálja is a nyilatkozó a maga szövegét.

De mi van akkor, ha a nyilatkozó (politikus) érdemben változtat, ha a korrekcióval utólag visszájára fordítja az elmondottakat? Kis magyar cenzúra című cikkében Boros István arra hívja fel a figyelmet, hogy a változtatás „mértéke, stílusa, a kihúzott szavak, bekezdések, az azok helyére illesztett passzusok merítik ki végül is a cenzúra fogalmát. Nemegyszer megesett, hogy a nyilatkozó még a neki nem tetsző kérdéseket is átírta, vagy egyszerűen a válasszal együtt elhagyta, elhagyatta a szerzővel. De megesett az is, hogy az elkészített beszélgetés közléséhez nem járult hozzá az interjúalany – »nem jönne jól most politikailag« –: úgy viselkedett, akként döntött, mintha ő lenne a lap szerkesztője, mintha egy-két nap alatt lényegesen megváltoztak volna a körülmények.”

A cikk a továbbiakban példákkal bizonyítja, hogy alakulhat át a miniszter pesszimizmust sugárzó panaszáradata kincstári optimizmussá, az utólagos korrekció következtében. Hogyan értékeli át a nyilatkozó – aktuálpolitikai meggondolásból, vagy saját politikai bátorságától megrettenve – a helyzetet és saját véleményét. Holott a világ más tájain másféle szabályok és szokások vannak érvényben. „Alig hihető – én még nem hallottam róla –, hogy Clinton előzetesen bekéretné a New York Timestól a vele készített interjú szövegét, majd átírná, átíratná azt. Egy ilyen lépés egyenesen vezetne politikai halálához, elnöki bukásához. Ott – és Nyugat-Európában – a profi politikus tudja, mit és miért mond, az újságíró pedig a hitelesség szabályai szerint köteles dolgozni.” (Magyar Nemzet, 1995. XI. 27.)

De ne higgyük, hogy ilyenfajta utólagos, manipulatív beavatkozás csak politikai meggondolásból történhet. Máig bosszant a magam kudarca, amikor az éppen regnáló miniszterelnök kedves és közvetlen, korántsem tehetségtelen festőművésznő felesége, akivel interjút készítettem, először elragadtatva nyugtázta a vele készült interjú ellenőrzésre küldött szövegét, majd – legnagyobb meglepetésemre – meghúzva elszürkítve, protokoll nyilatkozattá herélve küldte vissza a kéziratot. Kérdő tiltakozásomra azután bevallotta: amit leírtam, pontosan megfelelt az általa elmondottaknak, és neki speciel nagyon is tetszett, ámde férjének kabinetirodája – meglehet, mert túlságosan közvetlennek, emberinek találta - nem fogadta el a szöveget. Mert ugyan mit szólna a nagy baráti állam diplomáciai testülete, ha kiderül, hogy a talpig festékes művész néha nem lelkesedésből, hanem kötelességből ölt estélyi ruhát, amikor munka közben rátelefonálnak, hogy fogadásra várják... Igaz, az eset még a pártállam idején történt, tanulsága mégsem intézhető el azzal, hogy mindez történelem. Mert kínálkoznak jelen idejű példák is. Még csak magas protokolláris rang sem kell hozzá, hogy egy-egy meginterjúvolt pedagógus – az igazgatótól tartva – megmásítsa, vagy visszavonja az előző nap készségesen adott interjút. Akad ápolónő, aki utólag megpróbálja letagadni, meg nem történtté tenni könnyek közt előadott panaszát, és azt, hogy korábban bíráló szóval merészelte illetni a nagyhatalmú Főorvost.

Ilyenkor hiába érvel az újságíró a tényekkel, a sajtó- és a véleményszabadság sérthetetlenségével. Be kell látnia, hogy nem ő, hanem a beosztott viszi a vásárra a bőrét, ő viseli, vagy legalábbis: viselheti a következményeket.

Csak a valódi demokrácia, a félelemnélküliség légköre és a nagyon gondos, pontos újságírói munka biztosíthatja, hogy a kérdező és a kérdezett között zajlott beszélgetés (tartalmi szempontból) híven, hitelesen kerüljön a nyomtatott sajtóba, a nyilvánosság elé.

A bizalom és a közös cél érdekében is kívánatos együttműködés sem zárja ki azonban, hogy az interjúalany javítani szeretne saját szövegén. Egy félmondatos pótlás, vagy húzás, némi stilizálás semmiképpen nem ejt foltot az újságíró szakmai becsületén. Van, aki az interjúalany ellenőrzési jogának érvényesítését bizalmatlanságnak, sértésnek érzi. Pedig az is előfordul, hogy partnerünk nem bennünk, hanem önmagában kételkedik: vajon valóban minden lényegeset elmondott-e, sikerült- e kérdéseinkre kapásból a legtalálóbb választ adni, a számára legkedvezőbb formában nyilatkozni. Hiszen minden interjúalany tudja, hogy a nyomtatásban megjelenő dialógus – nyilvános szereplés. A nyilatkozók hiúságát tehát csak az nem bocsátja meg, aki maga soha nem leledzett effajta emberi gyengeségben. Még azon sem érdemes felháborodni, ha partnerünk aggályoskodik és korábbi, rossz tapasztalatokra hivatkozik. Annál kevésbé, mert még az is meglehet, hogy igaza van.

A munkának az utolsó, ellenőrző fázisában kétségtelenül érhetik – főként a kezdő újságírót – kellemetlen szakmai meglepetések. Kákán is csomót kereső interjúalanyok, akik a nyilvános szereplés lehetőségétől megrészegülve, gátlásaik szorításában, vagy puszta fontoskodásból átírják, átstilizálják, átszerkesztik az interjút, és megpróbálják bebizonyítani, hogy újságírónak is jobbak, mint az, aki a kérdéseket feltette. Azután akadnak „lépcsőházi gondolkodók” is, akik, mivel másnap visszahőkölnek saját kimondott véleményüktől, utólag, „stilisztikai” korrekciókkal igyekeznek kozmetikázni a szöveget. Ilyenkor csak az okos újságírói tapintat, a megfelelő diplomáciai érzék segít. Ne feledjük: a kompromisszum is jobb, mint a kenyértörés!

  

Nihil obstat – faxon

 

A kézirat utólagos ellenőrzése és jóváhagyása napjainkban leggyakrabban faxon történik. Van újságíró, aki jogaihoz ragaszkodva, csak a partner által mondottakat küldi el jóváhagyásra; a címet, a leadet, a kommentárt – nem. Védhető, sőt esetenként helyeselhető is ez az álláspont, hogy ha egy riportban, interjúban többen szólalnak meg és mindenki csak a saját szövegét kapja meg. (Ezáltal sok felesleges vitának elejét veheti a szerző.) Itt sem árt azonban az óvatosság: az ördög ugyanis nem csak a részletekben, de az összefüggésekben is lakik. Az újságíró korrektségén múlik, hogy ne akarja kijátszani – esetleg egymás ellen – a megszólaltatottakat. Ne hamisítsa meg a nyilatkozat tartalmát, szellemét veszélyeztető címmel, alcímmel, utólagosan feltett kérdésekkel az elhangzottakat. Ez már nem is szakmai, hanem etikai kérdés.

Az utólagos viták elkerülése végett célszerű – manapság már: általános gyakorlat – az elfaxolt és változatlanul, avagy kisebb változtatásokkal jóváhagyott szöveg szignálása. A legóvatosabb, vagy talán a legtapasztaltabb újságírók mostanában nem érik be még az interjú aláírásával sem, hanem oldalanként kérik a jóváhagyó szignót. Úgy hírlik, ez a munkamódszere a HVG remek portréit készítő szerzőpárosnak is. Ezzel védik ki előre a megszólaltatottak utólagos tiltakozását. Senki sem érvelhet azzal, hogy sajnos az aláírt szövegből éppen az inkriminált passzus hiányzott.

Mellesleg: az elmondottak ellenére nem célszerű a kérdező és a kérdezett kapcsolatát eleve dramatizálni. Az esetek többségében az interjúalany elégedetten rábólint saját szövegére. Van, hogy élvezi is: a szerkesztett változat alapján győződik meg saját mondanivalója súlyáról, fontosságáról. A legritkább esetben fordul elő, hogy valaki megérezze saját (pontosan idézett) mondatainak ürességét, banalitását. A riportalany naivitásával, elfogultságával, elvakultságával azonban, különösen, ha a média világában járatlan, egyszerű emberről van szó, nem illik visszaélni. Csak kivételes szituációkban fordulhat elő, hogy az újságíró tudván-tudva, a nyilatkozó lejáratására hagyja benn a szövegben kommentár nélkül, vagy akár egy csipet iróniával fűszerezve, a legotrombább és legnagyképűbb megállapításokat.

A nyilatkozó által végrehajtott – illetve végrehajtásra javasolt – korrekciók átvezetése kötelező. Védekezni, vitatkozni megint csak lehet, de az utolsó szó mindenképpen azé, akinek a neve, esetleg arcképe fémjelzi az elmondottakat. Soha nem bízhat az interjúkészítő abban, hogy partnere nyomtatásban majd elsiklik a végre nem hajtott korrekciók fölött: akármilyen felületesen olvas az illető, saját véleményére, az általa javasolt korrekciók végrehajtására mindig odafigyel.

Az interjút készítő és elszenvedő partnerek kapcsolatának utóbb legfontosabb mércéje a nyilatkozó megőrzött szívélyessége. A hajlandóság, hogy az illető politikus másodszor, sokadszor is ugyanarra a hírlapíróra bízza nyilvánosságnak szánt gondolatait. Az újratalálkozástól, a megkezdett beszélgetés folytatásától való húzódozás a legszigorúbb kritika: valahol, valamit elrontott az újságíró. Eljátszotta a kapcsolat sikeréhez nélkülözhetetlen bizalmi tőkét.

  

Földes Anna [Változó Világ 28.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 28.

Az interjú

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019