VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Április 14.

A világ mint történés

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

1. A nagy létrejövés

Csak új van a Nap alatt. Bármit teszünk vagy hagyunk megtörténni, elsősorban a változó, befejezhetetlen világot folytatja, termékenyebben vagy kevésbé termékenyen. Az emberi létezés minden órája választás. Mindenki választ még akkor is, ha nem járul választás elé; ekkor éppen a mást választja. És minden esetben felel az eredményért. Még akkor is, amikor együtt gondolkodunk vagy kutatunk, keringenek körülöttünk a csillagok, és a végtelenség – vagy a semmi – felé lüktet bennünk a szívizmunk. Minden lépés beláthatatlan mulasztás és magvetés, kötelesség és tartozás.

A nagy Kant erkölcsi törvényt alapoz meg, mely ebbe a parancsba torkollik: tedd cselekedeted indokát érdemessé arra, hogy általános törvénymeghatározássá váljon. Mi azonban az általános törvénymeghatározás ott, ahol semmi sem ismétlődik, és két cselekvés sohasem jelenti ugyanazt? Mekkora különbség rejlik a művészetben az elsőszülött és az utánzás között? A klasszicitás, mely különös szükségből és gazdagságból formázza maradandó képét – és ama klasszicizmus között, mely az örök helyességre való törekvése közben szem elől téveszti a teremtő időt és vele együtt az igazi örökkévalóságot? Az utánzott élet mindig torzképpé válik. Aki a boldogságnak azt mondja: „még egyszer”, csalódást idéz elő. És aki a döntés pillanatában örök szabályokba kapaszkodik, annak időtlen mondatait már történelmi helyzete is értelmetlenséggé, kibúvókká, a jobbtól való menekvéssé változtatja.

Nem, nem jutunk ki a történelemből, még akkor sem, amikor kutatjuk és szétgondoljuk azt. Nem tudunk filozofálni róla; nem vonhatunk ki belőle egy világrendet, hanem csupán felépíthetjük azt. A gondolkodás csak olyan kérdéseket tehet fel újból és újból, amit egyedül a történelem teremtése válaszol meg. Mindenekelőtt a halhatatlanság kérdését. A válasz erre a kérdésre magának a történelemnek a nagy Törvénye. A halhatatlanság rejtélye nem oldható meg titkos útmutatókkal, hanem csupán tevékenyen, történésszerűen (geschehentlich) és egyedileg – és mindebben megingathatatlanul.

Látjuk az idők viharait, és a korokat (Gezeiten) éljük meg bennük, amelyek a történelem darabjában a világtörténést, a létrejövés mindenható törvényét nyilatkozzák ki. Egyetlen vihar sem csupán a tenger felszínét borzolja. Egyetlen jelen sem csupán a hullámverés tajtékának csúcsa. A történelem semmiféle tudása sem csupán a hordalékot gyűjti össze, mely a partra kerül. Csak Egyetlen Erő ér fel bennünk a végtelen alkotással: tulajdon képességünk arra, hogy alkossunk, hogy a történés legnagyobb erejét magunkba fogadjuk, és azt lankadatlanul gyarapítva beteljesítsük.
Így az egész megértése elkerülhetetlenül az ősténynél (Urtatsache) kezdődik: a világ gyarapodó és alkotó történés. Ez minden mostnak a legkiterjedtebb beteljesülését írja elő. Folyvást előre vetítő értelmet és tervet követel. S a végtelen ütközésben és az olykori szempillantásban feltárja az egyetlen belátást a halhatatlan rendbe, mely a halandó számára megadatik; egy felismerést, mely a létrejövő világot folyvást előre hajtja, a felülmúlások cáfolhatatlan egymásutánjában, amiket magába fogadott. Csak így lesz az időtől függő változás feltételen teremtéssé.

Kezdetben vala tehát az Ige: a világ létre való keletkezés (Werden zum Sein). Minden nap az összes nap kezdete és ítéletnap egyaránt. És a történelem bármely teremtő pillanata nem csupán átmenet, hanem lépés is, egyszersmind pillantás a z egészbe, mely egyetlen korban sem teljes, és minden korba mint egész sugárzik bele. Egy egész, mely nem ismer túlnanit és innenit, sem belült és kívült és azon túlmenőt. Műhelyeire és szerszámaira vonatkoztatva természetként mutatkozik. Műveit és művelőit tekintve a történelmet jeleníti meg. Céljait és végső célzását kérdezve a dolgok legátfogóbb rendjére utal. Azonban minden rápillantásban egy és ugyanazon létrejövés és létrehozás (Werden-lassen) marad.

Évmilliókig tart a történés a Földön. Évmilliók gyúrtak izzó gomolyagból egy körbepáncélozott gömböt, amelyből kivált gőzök csapadékokká sűrűsödtek, és a salakos köpenyen tengerként ülepedtek le. És a következő évmilliók alatt a létrejövés egy pillanatig sem jutott nyugovóra. A szárazföld és a tenger folyvást változtatta határait. Hegyek, magas hegyek emelkedtek ki és tűntek el.

Mozgás a kőben, az atomban. Az állat szívverése, a növényi sejt lüktetése, az elektron ritmusa. Mindenütt életanyag és életre keltés, ösztönzés és kormányzás egy végtelen létrejövésre hangolva, a világködök és a csillagok mozgása bezárva. Visszatérés nélküli e változás, történjen bár az, hogy a világanyag összezsugorodik – ha ez az anyag végtelen, akkor a halált sem halhatja meg zsugorodással –, vagy az, hogy a világanyag újból és újból létrejön. Csak a mi világkorszakunkban tömörül először a létrejövés az emberbe, benne ölti fel legtávolabbra irányuló megtartó- és célerejét.
A Föld őskorában hiányzik az élet. Az ember bizonyíthatóan csak a kvartertől kezdve létezik. Valószínűleg csupán az utolsó dilúviális jégkorszakig vezetnek vissza az árulkodó nyomok, a településmaradványok és szerszámtöredékek.1 (...)

Az élet ősereje már az élettelen gázgömbben is bennerejlik. Az élet nem hozzáadódik, hanem a létrejövésből lép ki, amikor a létrejövésnek szüksége van rá. És a létrejövés egészéért teremt újjá, megtorpan az akadályoknál, átlendül. A jégkorszakok keménysége végül2 életre kelti a leghatalmasabb lendületet, mely magába az életbe van bezárva: a teremtés legmerészebbjét és lebizonytalanabbját, a választás és az átmenet, az üdvösség és bukás végletes lehetőségeinek lényét.
Az ember a legmesszebbre szegezett pillantással táplálja és szítja a létrejövést. Lelkének rezdüléseiben a végtelent érzékeli. Minden mozgás elé repülve a vi lágra vetíti a mindenkor történőt: a világra, mely folyvást létrejön, mely nem egyéb, mint maga a végtelen létrejövés, a létrejövés létrejövetele és értelme, mely nem a végében rejlik, hanem a végtelen létrehozás fenntartó erejében és bizonyosságában. Így viszi az ember a világrendet és vele együtt – hiszen e rend sohasem engedi magát levetni – a halhatatlan létet a történésbe.

Az emberi nem immár többé nem fajtákba, hanem történelmi fajokba és szenvedélyesen változó népekbe tagodolódik. Egész nemét tekintve halandóként célirányosan kelti életre a létrejövés halhatatlan rendjét, az előre meghatározhatatlannak ezen egyetlen előre meghatározottságát. Legalábbis ez az a képesség, amiért teremtődött.

A leghosszabb törekvés egy kérészéletű, sok irányból fenyegetett élőlényre bízatott. Már az úgynevezett sinanthropus (amelynek sokat emlegetett apró maradványai Kínában maradtak fenn) felfedezi a tüzet. Hasonlóképpen az őskőkor megszakítja az érosz földhöz kötöttségét. Az ember immár nem az éves párzási időszaknak engedelmeskedik, noha természetesen továbbra is ki van szolgáltatva az ösztönélet bizonyos periodicitásának. Az ember egy döntő ponton kezd elkülönülni. Ezzel függ össze bizonyos hatalm i, érvényesülési és díszítő szükségletek és hasonlók kibontakozása. Már az őskőkorbeli, az Aurignac- és Solutré-korszak Brünn-, Grimaldi-, Crő-magnon-embere végez temetési szertartásokat. Persze, még nem ismeri és nem ismeri el a természetes halált. „A mágikus világképben a halálnak nincs természetes oka. Minden szenvedés okai a hatalmak és ellenségek, akik a halál állapotát is előidézik. A halál még nem egy természetes, elkerülhetetlen lezárása az életnek. Hiszen a változásokban bővelkedő élet mágikus halhatatalanság.”3

Az én még „diffúz”, az észlelések, képzetek, emlékek még összefolynak a külvilággal. Az időfelosztás „mágikus” homályba merül. Még a kézi, olykor már-már művészi képalkotás is elegyíti a kép és tárgy hatását. Egy állatrajznak vadállatokat kell előcsalogatnia vagy távoltartania. Az ember képi ábrázolással idéz meg, gyógyít és öl. Ember és állat, ember és környezet szorosan kötődik egymáshoz. Ily módon az eleven és holt dolgok nem válnak szét. Hiszen a térben és időben elválasztott jelen van, amint az ember elképzeli azt; tudja, hogyan idézhetők fel és kérdezhetők meg a holtak. Csak amikor a halál szembetűnően kapcsolódik a testhez, akkor válik elmaradhatatlanná – anélkül, hogy azonmód kioltaná a régi varázsokat és vigaszokat. Az élet először a fejben rejtőzik, ezért kell az ellenség fejét levágni. Azonban fokozatosan egyre átfogóbb lesz a halál okozta átalakulás. A szellemek birodalma, egy túlvilág kezd kibontakozni. A halandóság fejlődő tudata pedig a halhatatlanság egyre kifejezőbb vágyát táplálja.
Az átmeneti kőkorban felismerhetővé válik az én- és a környező világ tagolódása, mely elválasztja egymástól a képet és valóságot, míg a képmást és az igazi képet a jel és tárgy viszonyává alakítja, ami ezáltal a fogalmi beszédhez és a kezdeti gondolkodáshoz vezet. Csak most válik lehetségessé a kiragadott jelekkel történő kölcsönös megértés. Eddig nyúlnak vissza a művészet és a különféle eszközök gyökerei is, amelyekkel az őskőkor letelepedett földművesei immár munkához látnak. A történelem immár a mérhetőség fényébe kerül. És e fény több mint hat évezrede világít nekünk.

2. Történés és történelem

Így jutott el a történés a történelembe. Talán majd túl is jut rajta. Éppen ezért marad az embernek a feladata úgy felülkerekedni a történelmen, hogy semmiféle vég, mely tevékenységét lezárná, ne szüntesse meg a történelem értelmét. „We cannot escape history” – mondja Abraham Lincoln. Ám a világ sem menekül meg előle. A történelem völgyén át a létrejövés összfolyama áramlik. Ebben a történelem a lét legvégső alapjáig ér. A világmindenség minden jövendő alakulása a történelmen halad át. Ha valamikor nem lesz ember itt, akkor az egész létrejövés más alakot ölt magára, nem csupán egy ág hull le a létrejövés törzséről. Más lényeket fog hatalmába keríteni, talán továbbra is létrejövő hordozókat más csillagokon. Minden egyszeri-sajátos itt és most a nagy egész kötelékében marad – és végső felelősséggel bír.

Mindaddig, amíg a lét a mítosz bűvöletében áll, időbeli történését sokkal kevésbé észleli. A múlt számára nem egyszerűen elmúlt, a jövő pedig nem eljövendő. Sokkal inkább az élet összes formájába zárja az időt anélkül, hogy tudatába vésné azt. A meglévő természetes kiterjedéseként intézi el. Csak mint erőteljes úszó találkozik a folyammal, felszerelés és mérték nélkül.

Mégis, a mitikus létrejövés nem egyéb, mint a történelmi, noha más perspektíváknak van alárendelve. Csak a történelem tapasztalja meg az időt menekvésként, miközben elrendezi azt. A tartam bizonyossága épp oly kevéssé csúszhat ki a kezéből, mint a szellem tartása, az akarat irányítása. És a mítosz értékeire törekszik a mítoszoktól legelhagyottabb környezetben is. A mítoszt nem a hinduk vagy a pelaszgok4 őrzik. Megtaláljuk a történelemben is vagy sehol sem – aki a nagyvárosban csak technikát vagy racionalizmust lát, az még a mítosz őshazáiban is csak mint „az elefánt a porcelánboltban” fog mozogni.

A történetiség nem a lét rendjének ellentéte, nem a jelen tartamának ellentéte. Szabadsága és kötöttsége azonban növeli a történés mulandóságát és hatósugarát egyaránt. Itt egyenesen a történelmi haladás törvényét feltételezhetnénk. Vajon nem gördül egyre gyorsabban a kerék? Vajon nem válik-e maga a kultúrtörténet is egyre rövidebb életűvé, nem igazolja-e minden történelem már régóta a fajtörténet felfedezését, miszerint „sohasem volt a hominidák mozgása aktívabb és tömegesebb, bizonyos fajok és fejlődési fokok megsemmisítése gyorsabb, mint ma”5?

Eközben a történés sok utat bejár, sok lovat vált. A Föld minél állandóbb történésének talán egy annál hevesebb változás felel meg a Földön. A történelmen belül is e változékonyság uralkodik. Éppen a legküzdelmesebb korszakok, így a miénk is, gyakran a szellemtörténet legkitartóbb erőit kínálják – míg a külsőleg legbiztosítottabb folyamok, például a 19. század a legfelkavaróbb lelki, talán faji történést lobbantják lángra. Ami itt előrehaladás, az ott nyugalom lehet. Minden hanyatlás felszabadíthatja a lélegzést és az időt egy másik felemelkedéshez. Az uralom függőséget teremt, a megismerés titkot ébreszt; még a racionalizmus is mindig olyan rejtélyekhez vezetett, melyeknek rejtélyszerűségét ugyan nem akarja tudomásul venni, amelyek azonban nélküle nem jöhettek volna létre. A fölösleg belerohan az első világháborúba, a kapzsiság diadala pedig a birtoklás legmélyebb krízisébe. Minél markánsabb vonásokat ölt a létrejövés, egy öregedő emberi archoz hasonlóan, annál készebbek a megfiatalító hatalmak a változtatásra. Minél szilárdabban rendezkednek be a korok, annál dühösebben vág közbe a történelem. Aki azt szeretné, hogy túl egyszerű vagy túl könnyű dolga legyen, azt tévedhetetlenül visszaragadja a létrejövésbe, amiből kibújt. A történelem fittyet hány minden fogódzóra, a legjámborabb imára is. Nehezebbé teszi a gazdagság megt artását, mint a gazdagság megszerzését. Mert gazdagságot és fiatalságot akar maga mögött és maga előtt egyaránt, amennyit csak bír. Nem a kiegyenlítődésért és egyensúlyért küzd, hanem a kimerítetlen feszültségért. A legkegyetlenebb daccal áll ellen a kor megmerevedésének, s főleg tulajdon rendje leegyszerűsődésének. Megmaradása: gyarapodás. Célja: végnélküliség. Legbizonyosabb meghatározottsága: az előre látás, előre kiszámítás képtelensége, a rend örökké való teremtésének kényszere. Ha a 18. és 19. század haladó szellemeinek igazuk volna a maguk célmegvalósító tanaikkal, akkor a világszellem tulajdon sírját ásná meg. Egyetlen megnyilvánulás sem hasonlít a másikra, és éppen ezért ragadható meg mindegyikben maga az egész.

Éves és évszázados piac, ahol pazarlás folyik! Nagyszerű és pompás a történelem, „heroica et sine regula”.6 Sokkal inkább pszichológiai, mintsem logikai törvényeket követ. És a pszichológia a hazugság, megvesztegetés, rágalom, a megmérgezés és tömeggyilkosság törvényszerűsége is. Az egész pszichológia perspektivikus, mégpedig a létrejövés értelmében: a szellemi elrendeződések torzítása és kockára tétele a történelem érdekében. És ezáltal is törvényszerűen nyitott min den balgaság és merészség előtt. Egyébként természeti és gondolati törvényszerűségei vannak túlsúlyban. Csakhogy a legdurvább szükségszerűségek sem fejtik ki közvetlenül és egyértelműen hatásukat; beláthatatlan módon kereszteződnek, egyesülnek másokkal, terjednek tovább.

Az így létrejövő történelem minden állandóságot nélkülöz. Százezreket áldoz fel egy dologért, évről évre tűzbe veti őket, hogy közelebb érjen egy célhoz, amit végül azáltal téveszt el, hogy valahol elpattan egy ér vagy szétdurran egy kerék. Nemzedékeket hagy rohamokban a kapitólumokon elvérezni, akiket aztán ludak mentenek meg álom és ébrenlét határán. Feláldozza az erőkifejtés gazdaságosságát és fordítva, a magvak miriádjait hagyja kiszáradni, hogy az egyes apró magvak miriádnyi gyümölcsét megérlelje. Itt évtizedeket helyez egyetlen egyedbe, amott csapatostul szórja szét a legjobbakat, akár a forgácsot. Világra hozza az egyiket, mivel milliók kiáltottak utána, a másikat meg talán azért, mert valamelyik este egy vidám ember egy pohárkával többet öntött a garatra. Igen, ez a másik amaz egyik lehet. S ez nem a történelem tréfája, hanem végső komolysága – és nagyságának egy darabja. Vagy talán a létrejövésnek olykor saját magán kellene nevet nie, hogy komolyságát megfiatalítsa? Dróton nem halad a történelem, ez egészen bizonyos. Ahol ma egy vonalzót alkalmaz, ott holnap mint halálos fegyvert és holnapután mint tűzifát használhatja azt. A halált is egészen elkerülhetetlenül vagy egészen váratlanul küldi, mint egy célzó sor végső csapását vagy mint kegyetlen összefüggésnélküliséget a megelőzővel. Arra kényszerít, hogy folyton terveket kovácsoljunk, ok-okozatok után nyomozzunk, önmagunk fölött hidakat építsünk. Ám minden eredményt újabb kérdésekhez vezet el. És minden belátást és előrelátást, a szükségszerűség minden szálát törvénye szerint épp úgy meghatározott, mint előre meghatározhatatlan egésszé egyesíti.

Nincs menekvés és mégis: azt, ami a történelem, mindig jómagam is meghatározom. És felelek mindenért. Halogathatok, siethetek, és már ez is dönthet életről-halálról. Minden maradéktalanul törvényszerűen felépített helyzet meghagyja az előre meghatározhatatlan választás szabadságát széltében és mélységében. Tulajdon előnyömre cselekszem, teljességgel indokoltan, vagy a népre és hazára vetett átfogó pillantásból cselekszem, nem kevésbé indokoltan, és mégis másként. A tegnapból cselekszem a máért, törvényszerűen, vagy ugyanabban a helyzetben épp oly törvényszerűen cselekszem a legfőbb hagyományból merítve a legtávolabbi jövőért. Minden egyes ember százezer törvényszerűségnek engedelmeskedik, hatalma és szabad mozgástere elenyésző. És mégis, azt, ami a történelem, ő maga is meghatározza. És kezeskedik érte, miközben éppen a végső kötődés biztosítja legnagyobb szabadságát. Az egyedi-véges léte révén az egészhez kötődés és a felelőség – ebben áll, még egyszer, történetisége.

Minden élet esemény. Nem a külső ingerekre adott válasz, hanem az öntevékenység az organizmus legeredendőbb viszonyulása; a csecsemő első cselekvései öntevékeny mozgások. Minden organizmus a folyamatok egynsúlya; él, amennyiben az egyensúlyt keresi, és egészséges marad, amennyiben megtalálja azt. Amit struktúráknak neveznek, azok lassúbb életfolyamatok, míg a funkciók a gyorsabbak. Folyamatszerű anyagcserét minden érzékelő szerv lebonyolít, nélküle egyetlen szem sem látna, egyetlen fül sem hallana. Az idegek ingervezető folyamatai sem az önmagukban nyugvó rostok mozgásai, hanem minden valószínűség szerint ingerületkeltő és –gátló anyagok hatásai. (...)

Nem az élet alkotóelemei, folyamatai állnak ellen a legmakacsabbul a mesterséges utánzásnak. A történés hozza lét re az anyag hullámait (mozgással terhes mozgásokat), az élet organizmusait (teremtő egyesüléseket) és a tudat aktusait (célzó irányításokat egészen a felelős végtelenség-kötődésekig). Lappangó hajtóerőket hoz fel a Földből a technika révén, a lélekből, például nevelés útján. A játéklehetőség kedvéért mindig többlettel rendelkezik.

Hiszen a létrejövés mindig törekvésének beteljesítését és egyszersmind mozgató erejének és a beteljesülés lehetőségének folytatását követi. A tudatos és nem tudatos jobbára erre az egyszersmindre utal vissza. Létesül ésünk szekerét két kanca húzza, az aktualitás és a potencialitás, amelyek minduntalan meg akarják előzni egymást. Ezáltal egy végtelen felé haladást lobbantanak lángra.

A vég nélküli célirányos mozgás az élet királyi útja a halál és az ördög között: egyfelől éppen a legsúlyosabb teher sürget egy létrendet, különben fölborulna. Másfelől egyetlen valaha elért állapot sem teheti nélkülözhetővé az áttörés és felemelkedés erőit vagy semmisítheti meg a kibontakozást és a tökéletesedést. E két szikla között keresi az utat a történelem összes harcra kész hajója. A teremtés folyvást gyarapodást és rendet akar, az egyiket a másik révén: a legértékállóbb mozgatóerők legerősebbjét akarja. A mozgásnak a fennmaradásért, a fennmaradásnak a mozgásért kell hatnia.
E hullámzás egyetlen egyedet sem szolgáltat ki az értelmetlenség önkényének. Az egyedi lét fájdalmas végességét sem kábultan elfeledni, sem imbolyogva bámulni nem szabad. Minden lépés időzést és elmúlást, termést és terméketlenséget választ el. Mindegyik a legkülönösebb rögzítésre és a legmesszebbmenő egybefogásra szorul. „Az igazság az egész” – e hegeli vallomás a létrejövő világról az összesnek az egy pontból történő kihívását tanítja. Ez engedi és követeli meg újból és újból a történelmet. Ez a történelem mindenkori feltétlen biztosítéka.

Minél mélyebben kutatjuk a történelem kezdetét, félelmetességét, annál közvetlenebbül észleljük előrelátó lényegét. Folytonos vak akarat és egyszersmind látó akarat, éppúgy beteljesíthetetlen, mint beteljesülő minden lüktetésével. Emlékezete éppoly mérhetetetlen marad, mint feledőképessége. Amilyen taníthatatlan módon áll a legbölcsebb tervek elé, olyan szenvtelenül veti tűzbe az új anyagot.

Folyvást különleges értékek nemzésére köti össze szálait. Ám minden különöset csak azáltal hagy alkotóvá lenni, hogy az nem csupán önmagáért hat. És minden felhasználásánál erősebb a teremtése. Lehetőleg sok élet mindenütt: ez mindenekelőtt annyit jelent, mint lehetőleg sokféle élet. Nem olyannyira sokféle, hogy az egybefogást és ezáltal az értelmet elveszítse. Lehetőleg mozgékony, kiterjedésre és fejlődésre képes élet, a legélénkebb anyagcsere révén egyúttal a lehető legnagyobb fennmaradás! Különben a világ történésbe bomlana fel ahelyett, hogy a történés a világot létrehozná.
A történelem nem ismer olyan állandó létet (Sein), ami mozgásba lendül.7 Nem kevésbé cáfol egy időbeliséget az örökkévalóság előtt, ami utána következne. Az örökkévalóság beteljesíti az időt, magán a történelmen halad át. Ez minden teremtő pontban és dobásban pillanat, átmenet és örökkévalóság egyszerre. A történelem nem tart egyetlen cél felé, hiszen azután semmi sem következne. Minden magában lévőt (In-sich) önmaga fölöttivé (über-sich) változtat. Még akkor is, amikor szemléljük és végiggondoljuk, mozgat bennünket, és segítjük mozgását.

Minden elmúlt tény, amit valaki feljegyez vagy megszívlel, a jelen egy csöppnyi maradékát szorítja ki, és egy csöppnyi véget teremt. Még a leglemondóbb erény is mulasztásával létrehoz valamit. Ha a létrejövés megakad, akkor az egészség pusztulássá, a szépség unalommá, a boldogság kétségbeeséssé válik, és maguk a gondolatok is elmaradnak – a szellem termékeny bölcsői nem gondtalan szélcsendben leledznek. A történelem közepén át a halhatatlanság útja vezet. Ha ezt senki sem keresné, akkor a világtörténelem régen holttá merevedett volna. És már rég kiapadt volna a szellemtörténet, ha a világtörténelem nem forgatná lankadatlanul a háború és a szerencse, a gyötrelem és a szeretet kerekét.

Nincs megállás, nincs vég. Már tudunk orsófonalat üvegből, felszereléseket tejmaradványokból, gumit mészből és szénből, olajat kokszból vagy forgácsból készíteni. S megtanuljuk a tengeráramlatok irányítását és az eső előidézését is. Afrikát és Ausztráliát kertekké változtatjuk, ahová az ükonokák a hétvégére átrepülnek. Felszínre hozzuk a Föld melegét, atomhasadással még nem sejtett erőket fogunk felszabadítani. Talán átjutunk a szomszédos csillagokra is.

Maguk a vívmányok azonban új hiányt, új szükségletet, új betegségeket, új csalódásokat, elnyomásokat és hátrányos helyzeteket szülnek; úgyszintén új fájdalmat és új növekedést, új felülkerekedést. A puszta vívmányok a végállomásokat (Endschaften) jelentenék. Egy nép teljes világuralma politikai hanyatlásának legbiztosabb küszöbe lenne. Aki a cselekvő történelemben nem alkot legalább egy emberöltőnyire előre, az sírásóként munkálkodik. A politika az eljövendőért való gondoskodás, nem tulajdon jólétéért való előre gondoskodás, hanem újabb és újabb munka- és harcmezők feltárása. Minden felfedezés gyarmatosítást vagy rablógazdálkodást terem.

Csak amíg inkább feltárunk, mintsem lezárunk, cselekszünk tartósan; csak amíg létesülésünk éppúgy a már meglévő termést, mint az előtte álló feladatokat gyarapítja. Ebben a kettős teljesítményben minden alkotó ember azonos. Magasra helyezik az életet a fennmaradás érdekében, mely a kisembereknek is hasznára van. A nagy dolgok nélkül eltűnnének a mindennapiak, a merész, áldozatkész és szemlélő lelkek nélkül a mohók hamar a végüket járnák. Amit ez utóbbiak tesznek, ahhoz nem lett volna szükség az ember megszületésére. Ez azonban mindenkit kötelez. Aki nem képes nagy dolgot létrehozni, annak segítenie kell a létrehozását.

A létrejövés nem akaratlagos, hanem arató-vető átmenetekből áll. Még a tékozlások és rombolások is fiatalíthatnak. És már a fiatalodás is – így Franz Baader, romantikánk legmélyebb idő-gondolkodója – kilépés az idő szorításából, elindulás a halhatatlanság felé.

Ahol csak megérintjük e szövedéket, mindenütt az egészet ragadjuk meg. Ám nemcsak, hogy az egész fa (mint a híres kínai mondás szerint) mozdul meg, ha megrezdül egy levél; nemcsak, hogy – mint Fechner8 mondja – minden lépés megrázza az egész földet; vagy, hogy Fichtével szóljunk, egyetlen homokszem sem mozdul el anélkül, hogy „a mérhetetlen egész összes alkotóelemében valami meg ne változna”. Nem csupán erről van szó. Maga a pillanat képes az örökkévalóság időmélységét magába fogadni, a történés összmenetét előre megidézni – és képes felelni érte. A történelem és halhatatlanság akkor is összetartozik, ha az ember kihalásával, mely először is nem bizonyítható, vagy éppen egy élet nélküli világállapottal számolunk.
A halhatatlanság, mely az embert elfogadja és magába fogadja úgy, ahogy van, mely a történelem valóságain alapul, nem pedig vágyálmokon, valójában nem vigasz, nem biztosíték arra az esetre, hogy valamely nép kilép a történelemből. Ellenkezőleg, minden végtelen, feltétlen és szent rábízását követeli meg a történelem létesülő-elkülönülő teremtő hatalmaira.

Semmiféle itt és most előtörő teremtő pillanat nem jelent terjedelme szerint puszta itt-és-most-ot. És a létrejövés mindig is mérhetetlenül több, mint láncolat és egymásutániság: nem az élet szelleme és nem a szellem élete, hanem sokkal inkább a felemelkedő világ osztatlan összessége, mely önmagában éppoly kevéssé megragadható, mint amaz összélet, mely a növény- és állatvilág minden fajtájába ágazik el; amaz összesség, mely jelenleg életben és anyagban, lélekben és szellemben ténykedik, évmilliókkal ezelőtt minden valószínűség szerint szellem és lélek nélkül ténykedett, és évmilliók múlva talán élet és anyag nélkül ténykedik majd; amely eközben más és más eszközökkel folytatja önmagát, mindig egész létesülő erejével, ami ma így és így tagolódik, és amit éppen ezen tagolódásokban kell megőrizni, azaz gyarapítani.

A történelem nem építhető fel vagy bontható le egymásba illeszkedő rétegek formájában. Csak addig, amíg az erők együttlétét megőrizzük, lehet szó egyáltalán történelemről. Így a széttagolás abban áll, hogy az összpillantás minden oldalról, minden lényeges pontból újból és újból létrejön.

Nem akarjuk tehát formákba és képletekbe fogni azt, ami minden lélegzetvétellel óhatatlanul tovább terjed és újra beteljesül. Nem kutatunk semmiféle időfeletti bölcsesség után. Nem akarunk önmagunk fölé emelkedni – mily gyakran volna könnyebb ez, mint ama másik: történelmünket úgy, ahogy van, elviselni. Elkerülhetetlenül körülvesz bennünket. Többet tudunk róla, mint bármely nemzedék előttünk. Ha valamiben előtte járunk a múlt nagy gondolkodóinak, az nem a gondolatok gyűjteménye, hiszen ez ma jobban hiányzik, mint valaha; és nem is a fogalmi építőművészet vagy az eszmébe vetett hit – túl sok fogalmunk van, túlságosan is ismerjük az eszme tehetetlenségét, az azzal való visszaélést. Amivel elöljárunk, az történelmi tudatunk, a több tudás a megtörténtről és több szemlélet a történőről, mint az valaha is így együtt volt. Hiszen az eddig talán soha nem tapasztalt ismerethez társul most a tettek mozgalmassága, a változás hirtelensége és mélysége, a belefonódás a történelembe, mely párját ritkítja. Már e találkozás is előnyére válik a felismerésnek: nem csupán itt vagyunk és éppen itt, hanem mindenkiért állunk itt, aki volt és aki még jön. „A holtak sokan vannak, az élők kevesen” – mondja Buddha.
A történésszerűség (Geschehentlichkeit) sokszorosan ellensúlyoz minden olyan törvényt, amely a világot leegyszerűsíti. Éppen a folozófiai pillantásnak kell itt az erők különös sokféleségéhez folyamodnia, míg az általánosítások a célszerű életnek használnak. A történelem nem tűr meg egy olyan gondolkodót, aki elöljáróként szeretné kezelni őt, úgyszintén egy olyan történelemírót sem, aki inkább méhész vagy telekkönyvvezető lett volna. Ám nem kevésbé óv attól, hogy a nagy szabadságnak emberi önkénnyel eredjünk a nyomába. A tervtelenséget éppoly kevéssé akarja, mint a mindent tervezést. Schelling szerint „az események abszolút törvény nélküli rendje éppoly kevéssé érdemes a történelem névre, mint egy abszolút törvényszerű rend”. A történelem nem akarja azt, hogy beérjük az előnnyel és alkalommal; ám azt sem, hogy túllépések miatt hontalanokká váljunk, hogy a messzelátástól a legsajátabb szövegünket ne tudjuk elolvasni. Aki csak évezredekben gondolkodik, éppúgy tévúton jár, mint aki egyik óráról a másikra sodródik.

Mindenkinek először is amolyan jó lovagnak kell lennie; tudnia kell, hogy mikor kell kantárt ragadnia és mikor sarkantyúznia; és azt, hogy mikor irányít telivérének ösztöne ésszerűbben, mint az ő zabolázó akarata. Aki eközben a történés értelmére kíváncsi, annak a történelem egészéhez kell fordulnia. Minden történelmi részrend árulkodó, s egyáltalában az összrendhez viszonyítva rend, mely összrend semmiféle emberi célszerűségben és szabályszerűségben nem merül ki. E rend csupán a teremtő erőkben válik emberileg megragadhatóvá, amelyek a végest szintúgy áthatják, mint az egészet – amely „teremtő” erők csak a létrejövés egész szemlélete révén határozhatók meg: a véges létrejövésben a végtelenül létrejövő létet megidézve, a történelemből a halhatatlant, legalábbis a „halhatatlanság” nemes fémének anyakőzetét felépítve.

A teremtés ilyetén menete nem fér bele leképezett modatokba. A teremtő erőt (das Schöpferische) nem lehet egyszerűen helyettesíteni. Sehol sem végzett egy idejétmúlt dologi és alapvető tudás, mely mindenütt az átlag átlagához tartotta magát – mintha az átlagos volna az egészséges, az eredeti és a legmesszebbmenően feltáró –, nagyobb pusztításokat, mint itt (vessünk csak egy pillantást megannyi sápadt szociológia képére: egy olyan történelem hullájára, amiből kiűzték a létrejövést és a teremtést). Ezzel szemben a valódi ember- és világismeretnek a legátfogóbb történésbeli jellegzetességből, a népiségből és a legfélelmetesebb népi jellegzetességekből, a teremtő „mi”-ből és „én”-ből (Wir und Ich) kell kiindulnia. A történelem a népek alkotása lényegi- és sorshordozóikban. Nincsenek menetrendek, üzemelőírások egy olyan világban, mely sohasem azonos és sohasem ér véget. (...)

E világfelépítés nem nyújt kész igazságot mindenki számára, nem tanítja meg, hogy ki miként lásson munkához. Mindenkire más, és éppen ezért kizárólagos és feltétlen feladatot ró. Mindenkit a nagy egészbe rejt, feltéve, hogy mindenki itt és most azt az egyet teszi, mely egyedül rá hárul.

Létezik a történelemszemlélet megtérése a világtörvénybe és a filozófia megtérése a folyam egészébe. Itt is, ott is ama nagy fennmaradás van érvényben, ami az anyag, természet és történelem számtalan törvényszerűségének egyetlen akarata és egyetlen keletkezés- és sorstörvénye. És ez sem nem tanítható, sem nem kiötölhető, sem nem megálmodható. Azt akarja, hogy állandó felelősséggel kövessék vagy eltévesszék.
A történelem célok felé halad, s mindegyik cél kezdet lesz. A szemlélet és vakmerőség újabb és újabb örök pillanatait, a gondolat és hit újabb és újabb szempillantásait idézi elő. Állít, midőn megújít. Legyőzi a tehetetlenség törvényét. Korántsem olyan jó, mint a bölcsesség szeretné; ám olyan rossz sem, amilyennek a nehézség szellemtelensége összerakhatná. Minden gyengülésre újabb hatalomkifejtéssel, minden szükségre új gazdagsággal, minden gátlásra fokozott megfeszüléssel válaszol.

Megszámlálhatatlanok azok az erők, amivel az idő az örökkévalóságot érinti. S mindegyik előtt nyitva áll a nemzés leghatalmasabb birodalma.
Mert a halhatatlan legbelül hat. Nincs szüksége saját szentélyekre. Magában a létrejövésben lakozik, benne őrzi a halhatatlanság hajlamát és annak lehetőségét, hogy a végtelenről előre megbizonyosodjék. A teremtő énben tükröződik, minden valódi alakban és legújabb rendben, a felfedezésben és tettben mozog és valósul meg. Nem csupán csatlakozott a léterejövéshez. A létet akaró egybefogás, mely dacol a semmivel, és elmenekül előle, eredete olyan feszültség, mely szükségképpen éppoly ősrégi, mint a semmi.

A világ mint történés szellem és valóság, az igazi egyvilág (Einwelt). Sem nem transzcendentális szemüveg, sem nem kategoriális forma. Minden itt-és-mostban a mindenséget építi. Kizárja a halhatatlan lehetőségét a létrejövésen túl. Megerősíti azt a nézetet, miszerint a legátfogóbb rend végtelenül több, mint a földi, noha nem annak ellentéte, egyszersmind változékonyságának állandósága és fenn nem maradásának szüntelensége. Beleágyazva, a történelem nem csupán az emberi élet tükrét tárja fel, hanem egy nagy világszínházat is: Szent ágoston szavaival élve, Carmen universitatist sző. Minden világpillantást a világmindenség, minden visszfényt a nagy teremtő fény elé visz. Arra késztet, hogy az egybefogás a végtelen felé és a szempillantás végtelenül felfelé egymást túlszárnyalja. A világküzdelmet szolgálja, melynek történése végül a történelmet is maga mögött hagyja.

 

Jegyzetek


1 E bevezető fejezet történelem előtti tényállásai (...) szükségképpen a lehető legjobb első kézből származnak. Ezáltal sem az idézett részfelismerések nem tekinthetők minden kétséget kizárónak és végérvényesnek, sem a számtalan legújabb évszám nem bizonyítja a szemlélet rövid távú időbeli függését. Csak az birtokolja az igazságot, aki szüntelenül felülvizsgálja és továbbépíti azt. Aki azt hiszi, hogy kezében tartja, annak már kicsúszott a kezéből; tulajdonképpen mindennemű összefoglalás a tudomány tudománytalan segédeszköze. Így az itt átvett legújabb eredmények az igazság felé történő végtelen, feltétlen haladás szerint kapcsolódnak be. (H. Cysarz megj.)
2 Amit a földkutatás (L. von Buch, K. A. von Hoff, Ch. Lyell) is méltatott az „akutalitás elvének” jegyében: „Ha az anyag keletkezése az egyik nagy világcsoda, akkor az ember keletkezése a másik.” (L. Kober: Das Weltbild der Erdgeschichte. Jena, 1932., 8. o.)
3 R. R. Schmidt: Der Geist der Vorzeit. Berlin, 1934., 183.sk. o.
4 Görögország őslakosai.
5 E. von Eickstedt: Rassenkunde und Rassengeschichte der Menschheit. Stuttgart, 1934., 178. o.
6 (latin) hősies és szabályok nélküli
7 Ellenkező esetben az Adolf Stöhr által már felvetett és elutasított kérdést sürgetné, miszerint „minek létezne a világ többszörösen, egyszer mint nyugvó és sokszor töredékesen mint mozgatott”. (Gedanken über Weltdauer und Unsterblichkeit, Leipzig-Wien, 1894., 10. o.)
8 Gustav Theodor Fechner (1801-1887) német fizikus és pszichológus a szellem és az anyag azonosságát vallotta.
 

A fordítás V. Szabó László munkája. A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű: Herbert Cysarz: Das Unsterbliche. Die Gesetzlichkeiten und das Gesetz der Geschichte. Halle, Max Niemeyer, 1940., 7-9., ill. 13-25. o.

Herbert Cysarz [Beszélő 2001./3.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 21.

Amerikai politika a XX. században

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019