VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Június 10.

Taktika és csapatjáték a futballban I.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

1. A klasszikus WM-rendszertol a 4-2-4-ig

 

A futball 11 játékosából eredetileg mindnek megvolt a maga jól körülhatárolható funkciója, szerepköre, amelytől a korai korszakban nem is igen tértek el a pályán. A foci őskorában gyakorlatilag három vonalon helyezkedtek el az alapfelállásnál a csapatok: a kapus előtt két hátvéd tevékenykedett (angolosan a "bekkek"), előttük a fedezetek, a mai védekező középpályások ősei (a "halfok"), összesen hárman, és a legelső sorban játszott öt csatár: a jobbszélső, a jobbösszekötő, a középcsatár ("center"), a balösszekötő és a balszélső. Akkoriban a középfedezetre - azaz a "centerhalfra" - hárult a csapat irányítása, mozgatása, a védekezés és a támadás összehangolása. Egyesítette magában a későbbi söprögetőt és irányítót.   Elől a középcsatár feladatának tekintették elsősorban az ellenfél védelmének feltörését és a góllövést, amelyet a szélsők és az összekötők labdáinak köszönhetett elsősorban. Egyes országokban - mint például Olaszországban - a legutóbbi időkig 2-3-5-ben adták meg az összeállításokat, bár gyakorlatilag nem használják ezt az ősi sémát.

Ebből az alapképletből alakult ki a 20-as évek közepétől  Gúla-rendszer, majd az 1925-ös lesszabály-módosításnak köszönhetően az  úgynevezett WM-rendszer, ugyanis ebben az esetben már felbomlottak az eredeti, egyenes vonalak. A középfedezet ekkor már a két hátvéd vonalába helyezkedett, és a két összekötő hátrébb húzódott a szélsők és a center vonalától, mintegy háromszöget alkotva a középfedezettel. Erre a posztra már ekkor "kiváltságos", kitűnő technikájú,  jól helyezkedő, a pályán látó játékosok kerültek többnyire, akiknek sem a védekezés, sem a támadás nem okozott gondot. (Orth György, José Leandro Andrade, Luigi Monti). E 3-2-5-ös variáció kialakulása szorosan összefüggött az emberfogásos védekezéssel, hiszen a védőknek és fedezeteknek követniük kellett a támadók mozgását mélységben is. A poszthoz, helyhez való ragaszkodás még egyszerűbb volt, mert nemcsak a védők, hanem a támadók is lényegesen kevesebbet változtatták a helyüket, mint manapság. WM-rendszerben játszottak akkoriban az angolok, a magyarok és a kétszeres világbajnok olaszok is, és ez növelte az összekötők eredményességét. (Éppen az olyan nagy góllövő összekötők példája bizonyítja ezt, mint dr. Sárosi Györgyé, vagy Giuseppe Meazzaé).

Több csapat kísérlezett azzal is, hogy a szélsők, és az összekötők megmaradtak egy vonalban elől, és a középcsatár kissé hátravontan, a nagy darálóból kivonva magát osztogatott, majd második hullámban előretört. Ez a francia szakírók által "TM"-felállásnak nevezett szisztéma kicsit már megelölegezte az 50-es években világhódító útjára induló 4-2-4-et.

A 4-2-4 tanítómesterei a magyarok voltak, az Aranycsapat. Ennek lényege, hogy az immár középhátvédnek nevezett védelemirányító mellé az egyik fedezet hátrahúzódott biztosítani (Lóránt Gyula mellé Zakariás József), míg a másik fedezet (Bozsik József), a támadásokat szolgálta  a hátravontan játszó középcsatárral (Hidegkuti Nándor fejlesztette tökélyre ezt a posztot). Elől két-két szélpár maradt (jobboldalon Budai II. László és Kocsis Sándor, a baloldalon Puskás Ferenc és Czibor Zoltán) - két gyors, erőszakos szélsővel, és két, eltérő alkatú belsővel, akik mögött rendre érkezett a középcsatár is. E formáció abszolút offenzívnek számított, mert a két szélsőhátvéd (Buzánszky Jenő és Lantos Mihály) rendszeresen felfutott és indított. Előfordult, hogy 6-8 játékos is rohamozta az ellenfél kapuját. Természetesen viszonylag sok gólt is kapott a védelem, de a csatárok rendre többet rúgtak.

Hasonló képletre épült a kétszeres világbajnok (1958, 1962) brazil válogatott taktikája. Az aranymezesek 1954 után, éppen magyar hatásra tértek át erre, azzal a különbséggel, hogy a támadósorból nem a kimondottan középcsatár Vava vagy Pelé játszott visszavontan, hanem az eredetileg jobbösszekötő Didi. De az 1970-es vb-győzteseknél is hasonlóan működött a játék, itt Gerson került hátrébb egy sorral, akit Clodoaldo mellett hol Pelé, hol Rivelino segített ki, így menet közben átalakultak 4-3-3-má, amely a 70-es években érte virágkorát. Eltanulták a dél-amerikaiak a felfutó szélsőhátvéd taktikáját is: e szerepkörben vált óriássá Djalma Santos, később Carlos Alberto. Ezt az "átlós" taktikát már kipróbálták 1962-ben is, amikor a balszélső Zagalo rendre visszahúzódott Didiéket erősíteni.

A 4-2-4 működött a nagy Real Madridnál is, itt Hidegkuti szerepét Alfredo Di Stefano kapta meg, valamint a 60-as évek első felének kétszeres BEK-győztesénél, a Benficánál, ahol az egyik középcsatár, a hórihorgas José Torres a 16-os belülről fejelgette társai - Eusebio, Augusto, Simoes - elé a jobbnál jobb labdákat. A 4-2-4 volt a felállása az 1966-os magyar csapatnak is, de valójában Rákosi Gyula "álbalszélső" volt, Albert Flórián mélységből indult, kifejezetten elől csak Bene Ferenc és Farkas János tartózkodott. Az 1969 és 1975 között zsinórban bajnokságot nyert Újpestben a Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó négyesfogat szórta a gólokat, Göröcs és Dunai III. hathatós támogatásával.

 

2. A catenaccio és az angol 4-4-2

 

A 60-as években fordult meg a futball szemlélete a "minél több gólt lőni"-ből a "gólt nem kapni"-ra. Ennek legeklatánsabb példája a kétszeres BEK-győztes, kétszeres világkupa-győztes olasz FC Internazionale volt.  Az argentín származású mester, Helenio Herrera fejlesztette ki az olasz csapatoknál ősidők óta alkalmazott betonvédekezést a "catenacció"-t. Kőkemény védőkkel szerelte fel csapatát: Picchi, mint középhátvéd söprögetett a kapu előtt, (ekkor alakult ki a ma is használatos libero fogalma), előtte Burgnich, Bedin, Guarneri és Facchetti szűrte be területvédelemmel és könyörtelen emberfogással az ellenfél támadásait. A legfőbb emberfogó a rettegett Burgnich volt. A gyors és remekül fejelő Facchetti viszont felfutásokkal segítette az előljátszókat. De hogy az attakoknak még kevésbé legyen hatása, működött egy második szűrő is: három technikás, eredetileg csatárjátékos támadta le fedezetszerűen a riválist: Peiró, Suárez és Corso. Elől pedig két gyors ék várta a kiugratásokat: Jair és Mazzola, aki néha cserélt Corsóval. Egy vagy két gólt mindig sikerült nekik berúgniuk, és utána a többiek  megvédték az eredményt. Elég sikeresen. A gondok akkor kezdődtek, ha nem a kék-feketék lőtték az első gólt....

Ugyancsak két vérbeli csatárral játszott az 1966-os angol világbajnok gárda, de az ő 4-4-2-jük mégis aktívabb volt. Sir Alf Ramsey csapata kiiktatta a vonalszélsőket, megerősítette támadókkal a középpályát, (Hunt, Ball, B. Charlton) és két erőszakos, jól fejelő embert hagytak elől: Peters-t és Hurst-öt. Ezt a beívelésekre, visszafejelésekre, és a felfutók lövéseire bazírozó taktikát az angol csapatok a mai napig előszeretettel alkalmazzák. Közben a zseniális Bobby Moore "harmonikázott" a sziklaszilárd védelem - Cohen, J. Charlton, Stiles és Wilson - és a pálya középső harmada között.

 

3. A "totális futball" és a 4-3-3 virágkora

 

A 70-es években sem tértek vissza a gólözönök, de a játék mégis újra látványosabb lett. Köszönető ez nem kis mértékben az Ajax Amsterdamnak, amely megismertette a világgal a "totális futballt", amelyet Rinus Michels mester kezdett el, és a romániai születésű Kovács István teljesített be.

Az alapfelállás 2-5-1-2 volt ebben a csapatban. A kapus Stuy előtt kifejezetten védőfeladattal csak két játékos volt a pályán: Blankenburg, a söprögető és Hulshoff, a beállós, azaz a fő emberfogó. A két szélsőhátvéd, a kirobbanó erejű Suurbier és Krol amolyan "szélső középpályást" játszott (Krol pályafutása második felében beljebb húzódott és világklasszis irányító söprögtő vált belőle). A támadásokban csatárszerűen is résztvettek, miközben három hangyaszorgalmű robotos, Haan, Muhren és Neeskens, valósággal megszállták a pálya középső harmadát. Előttük karmesterkedett a nagy labdaművész Johann Cruyff, míg legelől Swart (később Rep) és Keizer a szélsőjátékot váltogatták az ékszereppel. Ugyanakkor a csapat minden tagjának kutyakötelessége volt védekezni és támadni is. Kiismerhetetlenségüknek éppen ez a rengeteg mozgás volt az egyik titka, és a góllövésből is szinte valamennyi játékos rendszeresen kivette a részét. Híressé vált az együttesnek a köztudatban lestaktikaként ismert harcmodora, amely igazából nem volt az. Az Ajax-játék lényege ugyanis az volt, hogy a gyors védők labdaszerzés után rögtön kapáslövéssel indították a kifutó embereket. Tehát egy alapvetően védekező felfogást módosítottak abszolút offenzívvé. Más kérdés, hogy ennek egyik következménye az volt, hogy a Blankenburg vezényszavára óramű pontossággal kilépő védők sorozatosan futtatták lesre az ellenfeleket.

A lestaktikának volt mestere a 80-as évek elején a belga válogatott: ott Meeuws adta meg a hangot, de szívesen élt ezzel a fegyverrel 10 évvel később a nagy Milan is, maestro Baresi dirigálásával. Nálunk a 80-as évek elején a győri Rába ETO alkalmazta sikerrel a lestaktikát.

Mivel Rinus Michels lett a holland válogatott szövetségi kapitánya, az 1974-es vb-ezüstérmes gárda is az Ajax-stílussal próbálkozott. Ott azonban a gépezet akadozott, mert nemcsak Ajax-osok alkották a csapatot, és a sérülés miatt kiesett Hulshoff helyére Haan volt kénytelen hátrahúzódni - és ezzel éppen az egyik fő mozgató esett ki a középpályáról.

A totális futballból merített 1975-77 táján a Dinamo Kijev is, párosítva az Ajax-féle játék elemeit a hagyományos szovjet atlétikus stílussal, valamint az erősen individualista csatár, Oleg Blohin megugrásaival.

A középpálya birtoklásának fontossága vezetett számos szakvezetőt a 4-3-3 bevezetéséhez: ők a stabil védekezés mellett abban látták a biztosítékot, hogy a középpályán erőfölénybe tud-e kerülni egy csapat vagy sem. E formáció hívei voltak az utolsók, akik még klasszikus szélsőket foglalkoztattak. A három középpályás közül egyre rendszerint védőfeladatot bíztak, egyikük "szabad emberként" irányított, a harmadik pedig kicsit a régi összekötők modorában segítette a csatárokat. Az 1974-es világbajnokságon ezzel ért el sikereket a lengyel gárda, elsősorban a karmester Deynának és a három villámcsatárnak, Latónak, Szarmach-nak és Gadochának köszönhetően; de így játszottak a svédek is, akiknél ugyancsak rettegett volt az elülső Torstensson, Edstrőm, Sandberg trió. A világbajnok NSZK együttesében annyi változás volt az alapábrához képest, hogy amikor a csapat támadásba lendült, átalakultak 3-4-3-má, sőt, néha 2-5-3-má is. A két bulldogszívósságú, emberfogó hátvéd, Vogts és Schwarzenbeck mellől ugyanis rendre előrekalandozott indítani az elegancia professzora, Beckenbauer, aki játékával a klasszikus középfedezeteket idézte, sőt, felzárkózott melléje a pályán és az életben egyaránt szertelen Breitner is. Bonhof óvta a hátsó alakzatokat, Overath dirigált, Hölzenbein pedig - gyakran helyet cserélve Hoeness-szel - a kaput rohamozta. E két utóbbi játékos váltogatta egymást a balszélen, a jobbszélen Grabowski száguldozott, míg középen ott tanyázott a par excellence középcsatár, Gerd Müller, akit semmi másért nem "tartottak", mint azért, hogy gólt lőjön. Feladatának tökéletesen megfelelt éveken át a válogatottban és a Bayern Münchenben egyaránt. Az 1980-as vb-re is találtak egy ilyen gólfelelőst, a hatalmas termetű Hrubesch-t, aki góljainak többségét úgy szerezte, hogy hamburgi és válogatottbeli csapattársa, Kaltz, a fejére varázsolta a labdát. A mezőnyben egyik játékosnak sem vették túl sok hasznát.

Az évtized második felében a kétszeres KEK-győztes Anderlecht élt a 4-3-3 hatékony fegyverével, amely támadásban 3-4-3 lett: a Haan, Vercauteren, Coeck középpálya kiegészült Van der Elsttel, aki jobboldali védő létére igen gólerős volt. 4-3-3-mal nyert világbajnokságot 1978-ban Argentína is, a Houseman, (Bertoni) Luque, Kempes csatársorral. Két vb-n, 1978-ban és 1982-ben a franciák is megtartották a háromcsatáros variációt - elvégre két olyan lendületes, agresszív szélsőjük volt, mint Rocheteau és Six - és az utóbbi tornán negyedikek lettek. Az NSZK is "papiron" még ezt játszotta 1982-ben Spanyolországban, de két szélsőjük, Littbarski és Rummennigge ugyanúgy előfordult a középpályán és centerben is, mint az oldalvonal mellett.

 

4. Modern rendszerek, mai csapatépítés

 

A labdának egyre nagyobb lett a becsülete azáltal, hogy a futballistáknál az erőnlét és a gyorsaság legalább olyan fontos tényező lett, mint a technika, a lövőkészség. A látványos, ám céltalan trükközés ideje lejárt, egyetlen játékosnak sem maradt ideje a labdaátvétellel pepecselni, mert rögtön odaléptek a védők. Éppen ezért lettek népszerűbbek olyan formációk, amelyek a labda minél biztosabb bírtoklását garantálták.

A 80-as években a 4-4-2-nek volt nagy keletje, de ezt szinte minden csapat másképpen alkalmazta. Az 1982-es vb-győztes olaszok például a négy védőn túl három védekező középpályással - Bergomival, Tardellivel és Orialival - léptek pályára a döntőn, kifejezetten a németek támadásainak töredezésének szándékával, és két gyors csatárukban, Altobelliben és Rossiban bíztak - joggal. Ugyanakkor a brazilok, akiket éppen az olaszok vertek ki, mindössze egy defenziv középpályással játszottak - Cerezóval. Ezzel szemben három társa, Falcao, Zico és Socrates a látványos támadásszövésekkel volt elfoglalva, - rendszeresen üres térbe játszották be a labdát a befutó csatárok elé - és a két szélsőhátvéd, Leandro és Junior is többet húzódott előre, mint saját kapuja elé. A csapat sajnos belehalt a szépségbe.

Az 1984-es francia Európa-bajnok gárdában a középpálya oly mértékben kapott főszerepet, hogy a gallkakasosok 14 góljából 11-et a Platini, Giresse, Tigana, Fernandez-sor szerzett! Az EB meglepetéscsapatában, a dánoknál viszont a középső harmadban ténykedő négyesfogat - Arnesen, Bergreen, Bertelsen, Lerby (J.Olsen) - főleg az ellenfél hasonló sorának felőrlését tekintette feladatnak, hogy helyet csináljanak két éküknek, a robusztus Elkjaer-Larsennek és a "penge" Michael Laudrupnek. A többszörös BEK-győztes Liverpool-nál a klasszikus angol formula vált be, Dalglish-sal és Rush-sal gólfelelősi minőségükben.

Az ékek között, a foci fokozatos keményedésével egyenes arányban, egyre több volt a törő-zúzó, magát és az ellenfelet sem kímélő csatár, a párok közül legalább az egyiknek ilyennek kellett lennie. Érthető volt olyan, elveszett labdát nem ismerő csatárok felemelkedése, mint a német Völler és Klinsmann, az olasz Vialli, és Schillaci, az orosz Belanov, a mexikói Sanchez, a spanyol Butragueno, a belga Cziernatynski, a bolgár Sztojcskov és Kosztadinov vagy a brazil Careca és Romario, és nemigen éltek már meg olyanok a védők sűrűjében, akik egyáltalán nem tudtak fejelni. Az igazi persze az volt, amikor erő, szemfülesség és technika együtt jelentkezett a csatároknál: ezért volt éveken át verhetetlen a Milanban a Gullit-Van Basten duó.

Nem kis meglepetést keltett 1984-85-ben a magyar válogatott dr. Mezey György irányításával, amely totális középpályás letámadással lépett pályára. Mezey nem kevesebb, mint 6 középpályást indított harcba (Sallai, Garaba, Kardos, Nagy, Détári, Nyilasi). Ez a gárda 1985-ben végigverte Európát, elsőként jutott be az 1986-os vb 24-es döntőjébe, és 1986 tavaszán 3-0-ra nyert a brazilok ellen. A brazilok áttértek az európai rendszerre, 1990-ben, Lazaroni szövetségi kapitány idején azonban megbuktak evvel a szisztémával.

Az 1986-os vb-n két olyan gárda is akadt, amely mindössze egy ékkel próbálkozott. A szovjeteknél az 1-4-5-1-ben a középpályások felfalták az ellenfeleket, és közben távoli lövésekkel operáltak, csupán Belanov küzdött hagyományos csatár módjára. A világbajnok argentínoknál is ez a figura dívott, de más tartalommal. Az Enrique, Giusti, Batista, Burruchaga, Maradona ötösfogatnak az volt a fő funkciója, hogy eldugja a labdát, majd a legváratlanabb pillanatokban indultak meg, vagy ugratták ki Valdanót.

A 80-as években felemelkedett afrikai foci próbálta visszahozni a soktámadós játékot. Kamerun, amely 1990-ben elkápráztatta a világot, csak azért nem jutott be a legjobb négy közé, mert az angolok elleni mérkőzésen az utolsó három percben elfeledkeztek a biztonságos védekezésről. Addig azonban az Omam Biyik-Makanaky-Milla-Ekeke kvartettől szédelegtek a riválisok. 1994 legjobb afrikai gárdája már "modernebbül" játszott: csupán a robusztus Yekini bírkózott igazi center módjára, és második hullámban érkezett három másik támadó: Finidi, Amokachi és Amunike. Az Afrika Kupákon elért sikerüket, és a vb-n a 8 közé jutást annak köszönhették, hogy a játékosság mellett már "európai" módon, fegyelmezetten, taktikusan próbáltak játszani, és ha kellett - mint például az olaszok ellen - ugyanúgy tördelték a játékot, mint azt az azzurrik szokták. Nem véletlen, hogy a fent említettek valamennyien európai csapatokban játszottak, és azóta további nigériaiak jöttek az öreg kontinensre.

Ugyanez volt a titka az 1986-os argentín, vagy az 1994-es brazil világbajnok együttesnek: anélkül, hogy teljesen elfelejtették volna a dél-amerikai szellemességet, immár rugalmasan alkalmazkodtak az európai felfogáshoz, és végülis saját fegyverükkel verték meg a kontinens csapatait. Az 1995-ös Copa Americán győztes uruguay-i válogatott pedig legfeljebb a sok apró szabálytalansággal, kakaskodással emlékeztetett egy klasszikus délamerikai együttesre.

A legnagyobb klubcsapatok internacionálissá válása gyakorlatilag kiölte ezekből a gárdákból a "nemzeti jelleget", és éppen azok tudtak a legjobbakká válni, akik különleges ötvözetet kovácsoltak a különböző nációk fiaiból. A Milan BEK, Világkupa, Szuperkupa-győztes csapatában - miközben a Rossi - Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini védelem a világ legáthatolhatatlanabb hátsó alakzata volt éveken keresztül - az eleganciát erővel vegyítette Rijkaard, Gullit és Van Basten, és mindezt három "szürke" ember, Donadoni, Evani vagy Albertini keverte. Ők alkalmazták professzori szinten a "hálócsapdát", a modern zónát, amelynek bevezetése Arrigo Sacchi, a jelenlegi olasz szövetségi kapitány nevéhez fűződik.

A Parma KEK és Szuperkupa-első 11-ében az olaszok mellett egy halvérű belga, Grun dirigálta a védelmet, egy szorgalmas, okos, kiváló rugótechnikájú svéd, Brolin adta a fazont, és egy szertelen kolumbiai, Asprilla garázdálkodott az ellenfél 16-osa körül.

Még különösebb a 90-es évek ötszörös spanyol bajnokának, a BEK-győztes Barcelonának esete. A szupertechnikás katalánok hátsó karmestere egy lomha holland, R. Koeman volt, akinek távoli lövései, szabadrúgásai aranyat értek, elől két fenegyerek szállította a gólokat: a kegyetlen Sztojcskov és a dús fantáziájú Romario. Ráadásul Bakerón kívül szinte alig volt a csapatban hagyományos értelemben vett "penge" játékos.

Külön tanulmányt érdemelne a Bundesliga 1995-ös bajnoka, a Borussia Dortmund. A sok nagy rakkoló német közé hazatért Olaszországból két igen finom játékú honfitársuk, Möller és Reuter, a védelmet egy elegáns brazil, Julio Cesar kezébe tették le, elől pedig svájci-dán ékpárostól rettegtek: Chapuisat-tól és Povlsentől. Talán éppen e sok különleges ízzel voltak többek a sárga-feketék vetélytársaiknál.

Igen kedvelt az utóbbi években az a védekezési forma, amelyben a középső hátvéd előtt két emberfogó játszik. A brazilok próbálkoztak 1990-ben a három középső védős, szélsőhátvédek nélküli játékkal, de 1994-ben már felevenítették e téren legnemesebb hagyományaikat, Cafúval és Leonardóval. A magyar válogatottnál újabban a söprögető előtt két emberfogó, előtte öt középpályás variációval kísérleteznek.

Mivel a letámadásos, kontrázó taktikák korát éljük, egészen megváltozott a kapusok szerepe. Egyre gyakoribb, hogy a hálóőr akár 30-40 méterre is kijön a kapujából, szerelni, indítani, második söprögetőt játszani. Most már nem lenne olyan kuriózum a perui Quiroga, vagy később a kolumbiai Higuita csalinkázása, a legnagyobbak, a svéd Ravellitől az olasz Pagliucáig rendre elhagyják a 16-ost, hogy aktivizálják magukat. Az abszolút sztár ilyen szempontból az osztrák Konrad és a mexikói Campos, akik időnként még az ellenfél kapuja előtt is feltűnnek góllövési, illetve fejelési szándékkal. Campos klubcsapatában még gólkirály is volt, ő ugyanis gyakran egy félidőt kapusként, egy félidőt pedig csatárként játszik!

E rendszerek fényében a csapatépítésnek kétféle útja lehet: vagy eleve formációban gondolkodik egy edző, és ahhoz keres játékosokat, vagy pedig a játékosok képére formálja a taktikát. Mindkettőnek van előnye és hátránya egyaránt.

Az elsőnél kiküszöbölődik az a veszély, amibe sok nagycsapat beleesett már, hogy - szinte gőgből - összevásároltak egy sor világklasszist, akik nem jöttek ki egymással, és a csapat megbukott. A 90-es évek első felében a Bayern München és a Real Madrid élte át ezt a kudarcot. Az azonban tény, hogy sok kiválóság közül könnyebb választani, és az sem okoz komoly gondot, ha a fél csapat megsérül. A Berlusconi-féle Milannak járható volt ez az út, más kérdés, hogy számos nagy tehetséget eltemettek megvásárlásával, mivel ha semmi nem jött közbe, rendszerint ugyanaz a 12-14 ember játszott, a többieknek csak statiszta-szerep jutott.

A második változat általában a szegényebb egyesületek vagy országok útja, a mesterek azzal főznek, ami van, és megpróbálják kitalálni azt a taktikát, amit a meglévő gárda a legjobban tud játszani. Ezt próbálta a 80-as évek első felében két magyar szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán és dr. Mezey György is, ideig-óráig sikerrel. De a Casino Salzburg, vagy az IFK Göteborg kupasikerei is alátámasztják e metódus járhatóságát.

Mindkét esetben igen fontos, hogy megfelelő legyen az összhang az edző, az elnök és a klubmenedzsment között. Az optimális eset, ha a játékosigazolásnál az elnök marad a pénzek elosztásánál, és nem akarja "szakvéleményével" önmagát megvalósítani. Persze más a helyzet, hogyha az elnök maga is neves játékos és szakember, mint például a Bayernnél Franz Beckenbauer, de egyáltalán nem irigylésre méltó Johann Cruyff, a Barcelona edzője, amikor Hector Nunez elnök még az összeállítást is fel akarja írni neki, és a játékos-edző vitákban rendszeresen a játékosnak ad igazat. Parmában Nevio Scala teljes szabadkezet kap Calisto Tanzi elnök-tulajdonostól - talán ennek is köszönhető, hogy 1995-ben már hetedik idényét kezdi a kék-sárgáknál. A gyakorlat ugyanis a mai napig a legtöbb egyesületnél az, hogy ha egy csapatnak nem megy a játék, először az edzőt teszik lapátra. Az elnököt a legritkább esetben. A Fiorentinánál például három évvel ezelőtt szupercsapatról álmodoztak, a filmmágnás elnök, Vittorio Cecchi Gori 40 milliárd lírát költött új sztárokra - és a csapat végül kiesett az első osztályból, miközben három edző próbálta a violákat megmenteni. Egészen egyedi esetnek tekinthető a német Otto Rehhagel: 11 évig edzette a Werder Brement, és távozása is saját döntése volt. Nemcsak hozzáértésének, hanem a beléje vetett bizalomnak is köszönheti Jack Charlton, hogy immár tíz éve ő az írek szövetségi kapitánya. Ennek ellentéte játszódik le évtizedek óta az angoloknál: Sir Alf Ramsey után már a vb-győzelem volt a mérce, és azóta szinte egyetlen kapitány sem kapta meg a szükséges támogatást, sem a szövetség, sem a játékosok, sem a sajtó részéről.

 

Göbölyös N. László [Változó Világ 2.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 2.

A futball

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019