VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Június 15.

Tájképvázlat NATO-csatlakozás után

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

Úgy tűnik, a történelem nem hagyott túlságosan sok alkalmat sem Magyarországnak, sem magának a NATO-nak az önünneplésre vagy a mérlegkészítésre. Új szövetségi tagságunk első hetei s a felvételt véglegesítő washingtoni csúcstalálkozó tárgyalásai ehelyett egy újabb akut balkáni válság enigmáinak kibogozásával telnek. Holott épp a NATO-tagsággal valami lényeges küszöbátlépés történt a magyar politikában: Magyarország az európai centrumot tömörítő szervezetek belső körébe került, s stratégiai pozíciói radikálisan javultak.

A rendszerváltás óta a magyar politikai elit már-már gyanúsan egyhangú véleménye az volt – periferikus pártocskák és néhány elvakult értelmiségi kivételével –, hogy a demokratikus fejlődés és kibontakozás iránya a hidegháború befejeződése után állva maradt euro-atlanti intézmények felé mutat. A parlamenti pártok programjaiban legkülönfélébb formákban megfogalmazott „Vissza Európába!" jelszó alatt feltehetően senki sem tételezett egy keleti irányú elmozdulást, az összehasonlítások és a kívánatos állapotok viszonyítási oldala mindenütt a fejlett Nyugat maradt. A jóléti társadalom maradékaival, a hazaitól kihívóan magasabb egy főre jutó nemzeti jövedelmekkel – az Európai Unió átlaga 21 780 dollár/fő, míg a magyar adat 4200 dollár/fő volt a kilencvenes évek közepén –, valamint változatosságában is homogén társadalmi és politikai értékeivel s nem utolsósorban az ezeket keretek közé fogó intézményekkel. A hidegháborúban győztes Nyugat intézményeitől, illetve a hozzájuk való csatlakozástól emiatt mindenki egyfelől a gyors gazdasági fejlődést, másfelől pedig a demokratikus fejlődés irreverzibilitását remélte.

Csatlakozás előtt

Még csak kivételnek sem számítottunk: a pártállami struktúrák ledobása után egész Közép- és Kelet-Európa ebben az irányban indult el, s a friss demokráciák immár legitim vezetői évről évre elégedetten vagy épp bosszankodva regisztrálták, hogy a mérvadó nyugati intézményektől milyen osztályzatokat kapnak. Térségünk mentalitásbeli tradícióinak megfelelően az előbbre állókat irigyeltük, míg a hátrább állóknak a „megérdemlik sorsukat" típusú részvétnyilvánítások jutottak. Számtalan rangsor készült az intézményi, a jogi átalakulás, a gazdasági fejlődés, a pénzügyi stabilitás stb. összehasonlításaiból, s a „tranzitológia" csakhamar elfoglalta a nem túl dicsőséges módon kimúlt szovjetológia helyét a nyugati egyetemeken. Az egyes társadalmak véleményeit összehasonlító módon láthatóvá tévő közvélemény-kutatásokkal még alá is támasztották a nyugati irányú versenyfutás belső dimenzionáltságát, s cseppet sem okozott zavart, ha például kiderült, hogy a vizsgált intézmény (az Európa Tanácstól a NATO-ig) iránti lelkesedés épp fordítva arányos a csatlakozáshoz szükséges feltételek s a szükséges képességek meglétével. Az európai fejlődés félperifériáját (vagy talán teljesen a perifériáját?) képező Közép- és Kelet-Európa egésze a fejlett centrum irányába lódult.

Aztán széthúzódott az európai intézmények felé mozdulók serege, különösen amikor a belépési feltételekkel szembesültek. A különböző kérdőívek, országleltárok, bővítési tanulmányok kitöltése során ugyanis mind láthatóbbá vált a szándékok és a képességek közötti távolság, az európai fejlődéstörténetből egyébiránt jól nyomon követhető gazdasági, civilizációs-kulturális választóvonalak. S a szándékok szintjén egy ország vezetése célul tűzhet ki ugyan bármilyen elérendő állapotot, azonban az adott közösség képességei drasztikusan határt szabnak a kívánságoknak, és behatárolják a fejlődés sebességét. Közép- és Kelet-Európa államai a nemzeti akaratnyilvánítás és a nemzeti érdekérvényesítés dimenzióiban az európai fejlődés százados tényeinek ridegségével szembesültek. Nem tanulság nélküli tehát azt kérdezni, hogy valójában mit is jelentenek és fejeznek ki az intézményi tagságok az Európa Tanácsban, az OECD-ben, a NATO-ban vagy épp az Európai Unióban.

A válaszok zavarbaejtően sokrétűek. Általánosságban az mondható, hogy az intézményi tagság egyik oldalról az általános fejlettséggel kapcsolatos képességet fejez ki. Egy ország azon képességét, hogy teljesítse a tagsághoz – máshogyan fogalmazva: az intézmény által reprezentált fejlettségi szintre való lépéshez – szükséges feltételeket, amelyeknek különféle gazdasági, politikai és más vonatkozásai attól függően változnak, hogy épp milyen intézményről van szó. Ráadásul e képességek egy része a nagyon nehezen változtatható, illetve elérhető dimenziókhoz tartozik. Még a politikai feltételek tűnnek az egyszerűbbnek, habár itt sem pusztán kormányzati döntésekről van szó. Ha például a kisebbségekkel kapcsolatos alkotmányos és törvényi szabályozás vitáit nézzük (Magyarországon ilyennek tekinthető a kisebbségek parlamenti képviseletének az ügye, Romániában a magyar kisebbség anyanyelvi oktatásának, illetve a magyar nyelvű egyetem kérdése), akkor ezek sem könnyű esetek. Viszont például ami az OECD- tagsághoz szükséges környezetvédelmi adatszolgáltatás szintjét illeti – az egy főre jutó évi kéndioxid-kibocsátás vagy épp a hulladékkezelés nagyon is technológiafüggő mikéntje –, a szükséges berendezések hiányában néhány kelet-európai ország még az alapadatok mérését sem képes megoldani. Nyilván szó sem lehet tagságukról.

Aztán a belépés bizonyos értékválasztásra kötelez. Az elmúlt évtizedben az Európa Tanácshoz, az Európai Unióhoz, a Nyugat-európai Unióhoz és a NATO-hoz közeledni kívánók konstatálhatták, hogy az egyébként különböző területeken tevékenykedő intézmények tagsági feltételeinek első csoportjában szinte szóról szóra azonos pontok találhatók a jogállamiságról, a demokráciáról, a többpártrendszerről, a szabad választásokról, a hatalmi ágak elválasztásáról, az emberi jogokról stb. Nehéz hitelesen a demokratikus értékek választását elhitetni/bemutatni egy országban, ha például egy kormányon lévő párt nyíltan az ország köztársasági elnökének megbuktatására törekszik, s ha ezt példának okáért az elnöki palotával szemben felszerelt, az elnöki mandátumból hátralévő napokat számláló berendezéssel teszi láthatóvá.

Aztán kifejez kötelezettségvállalásokat. Nyilván elképzelhetetlen, hogy egy-egy nemzetközi szervezet teljes addigi szerződésállományát újraírja az újonnan belépő miatt. A belépőnek kötelezettséget kell vállalnia az addig keletkezett joganyag és egyéb szabályok átvételére, s a nemzeti jogrendszerbe való beillesztésére. Valószínűleg a magyar politikusok sem voltak tisztában vele a kilencvenes évek elején megfogalmazott ígéreteik megtételekor – eszerint Magyarország néhány éven belül az Európai Unió tagja lett volna –, hogy a közel húszezer oldalnyi közösségi joganyag hazai beillesztése mekkora feladatot is jelenthet.

Természetesen az intézményi tagság nem jelentéktelen előnyökkel is szolgál, különösen a kis államok esetében. A nagyhatalmak szélesebb eszközrendszerrel rendelkeznek, kezdve a gazdaságtól, a politikai, katonai képességeken át a hagyományos diplomáciáig, hogy nemzeti érdekeiket érvényesítsék, viszont a kis államok számára a leghatékonyabb, néha szinte kizárólagos csatornát a nemzetközi szervezetek jelentik. Néhány akkori szocialista ország már a helsinki folyamatban rájött, hogy a blokkszemlélet felváltása az „egy ország – egy szavazat" elvével önmagában egyfajta védelmet nyújt a tábor fegyelmét betartani kívánó nagyhatalmi nyomással szemben. (A helsinki folyamatban egyébként a szocialista táborból Románia volt a fenti elv szószólója.) Viszont a szervezeten kívül maradó országok gyakran kénytelenek nélkülük hozott döntésekhez alkalmazkodni, s ez különösen akkor fájdalmas, ha a szóban forgó döntés negatív következmények kiváltója. Tagság esetén viszont a döntést még megszületés előtt befolyásolhatják. Például a magyar diplomácia szerepe elvitathatatlan az Európa Tanácson és az EBESZ-en belül a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos állásfoglalások koncepcionális és tartalmi vonatkozásainak kidolgozásában. Az eredmény egy évtized után mindenki számára látható: gyakorlatilag nincs európai ország – a jugoszláv eset itt tragikus kivételnek tekinthető –, amely ne fogadná el, hogy a kisebbségi kérdés nem kizárólag az adott ország belügye.

Miért fontos a NATO?

A NATO egyike a Nyugat intézményeinek, s 1991 óta megújuló viták tárgya, hogy miféle NATO-ról beszélhetünk a bipoláris nemzetközi rendszer befejeződése után: a hagyományos NATO-ról, vagy valami radikálisan új szervezetről. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete eredendően a hidegháború szülötte, feladata a bipoláris nemzetközi rendszer idején a Szovjetunió vezette keleti tömb (Varsói Szerződés) ellensúlyozása s a tagállamok védelmének garantálása volt. Ehhez építette ki szervezeti struktúráját, katonai képességeit s hosszú távú stratégiáit egyaránt. A hajdani ellenfél, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés szétesése után a NATO az egyébként rendszerint lomha nemzetközi szervezetekhez képest meglepően gyorsan alkalmazkodott az új körülményekhez. Az 1991-es új stratégiájában egyfelől kezet nyújtott a korábbi ellenfeleknek, s a velük való párbeszédhez és együttműködéshez megteremtette a szervezeti kereteket is (NACC-EAPC), ugyanakkor megtartotta hagyományos, a tagállamok biztonságát garantáló funkcióit is. A körülmények radikális változása óta a NATO biztonságpolitikája három egymást kölcsönösen erősítő elemre épül: a párbeszédre, az együttműködésre és a kollektív védelem fenntartására. A fő irány a kooperációra épülő európai biztonsági rendszer létrehozása, amelyben szerep és hely kell hogy jusson valamennyi érintett államnak, s amely egyidejűleg támaszkodik valamennyi érintett szervezetre is. Különös fontosságot tulajdonítottak e folyamatban Oroszország bevonásának, amelynek konkrét formáját az 1997 májusi Állandó NATO–Orosz Tanács szolgáltatja. A NATO tehát az új évezredbe úgy vonul át, mint egy régi, de feladataiban megújult szervezet. Hagyományos funkcióiból megtartotta a tagállamok biztonságának garanciákat nyújtó feladatkörét, viszont a megvalósítás minkéntjében radikálisan új megoldásokat követ: az európai biztonságot a kontinens államai közötti együttműködésre, más nemzetközi szervezetekkel való szoros kooperációra és a biztonság kiterjesztésére alapozza.

Nagyon sok változás történt 1997 óta is mind a szövetségen belül, mind a szélesebb európai biztonsági környezetben. Ezekből számunkra a leglényegesebb a NATO 1997-es döntése a kibővítésről, amelynek keretében három közép-európai államot – Csehországot, Lengyelországot és Magyarországot – meghívták a csatlakozásra. Sok-sok részletre kiterjedő tárgyalások után a három állam 1999 márciusában vált a szervezet tagjává. Az időzítésben eredetileg szerepet játszott, hogy a szervezet 50. évi jubileumát kössék össze az első keleti kibővítéssel, s az új – XXI. századnak szóló – stratégia elfogadásával. Az ünneplésből azonban egészen másfajta, leginkább egy haditanácsra emlékeztető találkozó kerekedett. Ennek oka pedig az 1999 március végén Jugoszlávia ellen megkezdett Allied Forces hadművelet volt.

Milyen természetűek a mai kihívások és fenyegetések?

Az idevágó közhely úgy szól, hogy a bipoláris rendszer idején létezett egy mindenkit érintő totális fenyegetés, a kölcsönös nukleáris megsemmisülés kockázata, ugyanakkor egy ilyen konfliktus kitörésének valószínűsége – hála az osztályharc dacára kiépített elhárító mechanizmusoknak – ténylegesen nagyon kicsi volt. Azóta a megkötött és végrehajtott leszerelési egyezményeknek, valamint a kommunista rendszerek bukásának köszönhetően mininálisra zsugorodott a nukleáris világégés fenyegetése – teljesen természetesen nem szűnik meg mindaddig, amíg tárolnak nukleáris robbanófejeket –, s helyébe sok kisebb (lokális és regionális) válság lépett. Ez utóbbiak viszont nem elméleti fenyegetésként, hanem mindennapi valóságként – országok szétbomlása, etnikai és vallási alapú nacionalizmusok, kisebbségi konfliktusok, környezeti problémák, illegális migráció, illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelem, terrorizmus, proliferáció stb. – vonultak be a napi tapasztalatok közé. Természetesen a terjedelmük és irányultságuk szerint nagyon különböző természetű kihívások eltérő mértékben érintik az egyes országokat, azonban néhány minden nehézség nélkül kiemelhető közülük.

Az etnikailag tiszta állam elve

Van egy szerb állami politika, amely saját kisebbségét terrorizálja, s lakhelyéről egy XVIII. századi „egy nemzet – egy állam" elv nevében elűzi. Ezt a demokratikus államok közössége – miután éveken át majdnem tétlenül szemlélte a hajdani Jugoszlávia szétesésének egyre véresebb folyamatát – nem tűri tovább. A szóbeli figyelmeztetések után a fegyverek vették át a szót 1999 márciusában. Valójában pedig nem új történelmi jelenség a kisebbségek elűzése. 1917-ben másfél millió örményt mészároltak le. Az első világháború utáni görög–török háború folyamán 1,3 millió görögöt űztek el Törökországból, s közel félmillió törököt Görögországból, Németországból a második világháború előtt több mint negyedmillió zsidó menekült el, s a háború alatt sok milliót elpusztítottak. A második világháború után mintegy 12 millió németet űztek el lakóhelyéről. A boszniai háborúban volt kétmillió menekült. Ezeknek az etnikai alapú tömeggyilkosságoknak, barbárságoknak valamiképp véget kell vetni. Valószínűleg az egész világ számára hasznos lenne, ha ezt a tanulságot vonnák le legelébb a koszovói drámából.

Alkalmazható-e a Koszovó-példa másutt?

Cipruson hatalmas tiltakozás bontakozott ki, s minden politikai párt bírálta a NATO akcióját. Ok: a nyugati hatalmak kettős mércét alkalmaznak a nemzetközi viták kezelésekor. Katonai erővel akarják Jugoszláviát kényszeríteni, ugyanakkor semmit nem tesznek évek óta, hogy Törökország végrehajtsa az ENSZ Ciprusra vonatkozó határozatait. A sziget északi része 25 éve van török megszállás alatt.

További NATO-bővítés

Az 1999-es washingtoni csúcstalálkozón talán itt születtek a leginkább radikális döntések. Nemcsak azért, mert a csúcstalálkozón egy külön „tagfelvételi programot" fogadtak el, segítendő a jelöltek felkészítését. Nem is csak azért, mert a találkozó után kiadott zárónyilatkozatban konkrétan meg is nevezték a potenciális tagjelölteket. Hanem elsősorban amiatt, mert minden korábbi várakozást felülmúló módon szélesen rajzolták meg a jelöltek körét. Kilenc államot neveztek meg: Romániát, Szlovéniát – e két állam neve már elhangzott az 1997-es madridi dokumentumban is –, a balti államokat, Szlovákiát, Bulgáriát, Macedóniát és Albániát is. Ez a névsor akkor is nagy horderejű s messzemenő következtetések levonására alkalmas, ha az már Washington előtt is nyilvánvaló volt, hogy a koszovói válságban közvetlenül érintett országok számára – ha már egyszer területükön fegyvereket és katonákat állomásoztatnak – valamiféle biztonsági garanciákat kell nyújtani. Ugyanakkor a dokumentum azt is kimondja, hogy a bővítés menetrendjét és konkrét időpontját csak 2002 után kívánják konkretizálni a szövetség tagjai. További szempont e vizsgálatban, hogy a NATO láthatóan szakít a még Kissinger által megfogalmazott formulával, s amely az első bővítési körben igaznak is bizonyult, miszerint a szövetség elsősorban azon államoknak nyújt garanciákat, amelyeknek igazából nincs rá szükségük. Ez esetben viszont másként áll a helyzet, s ráadásul egy olyan térség államait jelölte meg, amelyek körül tradicionálisan feszültségek és indulatok irdatlan tömege halmozódott fel, s amelynek hosszú távú konszolidálása aligha képzelhető el nemzetközi fegyveres erők huzamos jelenléte és a térség modernizációját, gazdasági felzárkóztatását biztosító nemzetközi gazdasági program nélkül.

A vajdasági magyar kisebbség

Az éppen csak taggá vált Magyarország számára a Kis-Jugoszlávia ellen indított NATO-büntetés rendkívül kényes helyzetet teremtett. Egyik oldalról bizonyítania kell szövetségesi mivoltát, elsősorban azzal, hogy lojális partnerként vesz részt a NATO politikájának végrehajtásában. Másfelől viszont figyelembe kell vennie, hogy az 1989-ig ugyancsak autonóm státussal bíró Vajdaságban több mint háromszázezres magyar kisebbség él, amelyért az anyaország felelősséggel tartozik. Tény, hogy a Vajdaság lakosságának 11–13 százalékát kitevő magyar kisebbség helyzete szinte semmiben nem hasonlítható össze az albán kisebbséggel – történelmi tradíciók, gazdasági és kulturális fejlettség, vallás stb. –, s az is tény, hogy a magyarokkal szemben még nem indult meg az etnikai tisztogatás Horvátországból, Boszniából és immár Koszovóból ismert gépezete. De Magyarország érdeke, hogy erre ne is kerüljön sor, s ennek érdekében lehetőség szerint mindent el kell követni.

Milyen NATO lesz a XXI. században?

A washingtoni csúcstalálkozó nem olyanra sikerült, mint ahogy néhány éve elképzelték: az ünneplésből egy meglehetősen háborús hangulatú meeting kerekedett. Eredendően ugyanis e találkozót hármas céllal szervezték, először is, hogy látványos külsőségek között megemlékezzenek a szövetség ötven évvel ezelőtti megalakulásáról, aztán hogy hasonlóan ünnepélyesen befogadják a hajdani ellenfelekből szövetségessé vált három új tagállamot, végül hogy kidolgozzák a NATO új stratégiai koncepcióját. A március 24-én Kis-Jugoszlávia ellen megindított légitámadások miatt azonban először is elmaradt a megemlékezésből az ünnepélyesség, s miután jogilag Csehország, Lengyelország és Magyarország már március 12-én taggá vált, a felvételi ceremóniától is eltekinthettek. Maradt az 1991-es londoni stratégiai koncepciót felváltó új NATO-stratégia konfirmálása, valamint a mindent elborító Koszovó-vita.

Az új stratégiai koncepció egy 65 pontból álló 18 oldalas dokumentum. Első olvasásra csupa ismert, általános fogalmat látszik megismételni. Eszerint a szövetség célja továbbra is a tagállamok szabadságának és biztonságának garantálása (6. és 10. pont), az Európát és Amerikát összekötő transzatlanti kapcsolatok további erősítése (7. és 27.), küzdelem a tömegpusztító fegyverek elterjedése ellen (22.), fellépés a terrorizmus visszaszorításáért (24.), az európai védelmi identitás építése (30.), partneri kapcsolatok elmélyítése Oroszországgal és Ukrajnával (36–37.), s a további bővítés ígérete (39.). Ez azonban csak az első olvasás déjŕ vu érzése. Nézzük azonban a dokumentumot egy kicsit közelebbről, s keressük a 19 tagállam konszenzusával történt, óhatatlanul a nem- és fajfogalmak magassága felé tendáló szövegezés mögötti elemeket, s a formulák mögötti hátteret!

Koszovó ügye áll elöl, jóllehet a név elő sem fordul a dokumentumban. Azonban a balkáni háború, s a NATO légi csapásainak márciusi megkezdése a nemzetközi kapcsolatokban az állami szuverenitás szentségéhez való hozzányúlást jelenti. Nem kevesebbet, mint hogy az USA és szövetségesei, a NATO mint par excellence védelmi szervezet, egy állam belső konfliktusának elrendezésére első ízben erőszakhoz folyamodott egy szuverén állammal szemben. Az európai biztonság eddigi struktúrájában ezzel egy alapvető változás történt: a kontinens biztonságáért magát az ENSZ és az EBESZ szintjén tekinti felelősnek a NATO. Sőt, mivel a Kis-Jugoszlávia elleni akcióhoz már ki sem kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazását, s nem kívánta igénybe venni az EBESZ által nyújtható egyeztető mechanizmusokat sem, a NATO ezzel az intervencióra mandátumot nyújtani képes két szervezet elé helyezte magát. E lépéssel új szakaszba érkezett a vita, amely a második világháború utáni győztes hatalmakat döntő szereplőkké minősítő ENSZ reformjáról folyik. Az etnikai tisztogatás és a jugoszláv fegyveresek rémtettei által sokkolt nemzetközi közvélemény előtt most a NATO mutatja úgy fel magát, mint amelynek kellő eltökéltsége és ereje van – ellentétben a csak „nyet"-et mondani képes oroszokkal és az európai ügyekben alapvetően indifferens Kína Biztonsági Tanács-beli szavazataival –, hogy megállítsa a vérengzést, s fegyvernyugvást kényszerítsen ki. Elvi szempontból másodlagosnak tekinthető, hogy maga a dokumentum egyébként mindenütt az ENSZ Alapokmány vonatkozó pontjait tekinti hivatkozási alapnak.

A NATO új stratégiai koncepciója egy dokumentum száraz nyelvezetével marasztalja el a bipoláris nemzetközi szerkezethez túlságosan is jól alkalmazkodott ENSZ bénaságát, s az eredendően a kettészakított Európa két felének együttműködését formalizáltan megoldani hivatott EBESZ alkalmatlanságát. Az elmúlt évtizedben a NATO a régi struktúrából megmaradt főszereplőket – Oroszországot és Ukrajnát – már intézményesen, az EAPC-n keresztül a szövetség strukturális keretei közé vonta, s folyamatosan az együttműködés lehetőségét kínálja számukra. Bár érthető, hogy Moszkva (kisebb mértékben Kijev is) rendkívül sértődötten veszi tudomásul a korábbinál lényegesen redukáltabb szerepkört, de mindkét állam érzékeli azt is, hogy az új, kooperatív biztonsági rendszerben őket kizáró megoldásokat nem fognak hosszú távon alkalmazni. Sértődöttségükkel bevonásuk, illetve részvételük árát igyekeznek minél magasabbra srófolni.

Több szakértő véli úgy, hogy a Koszovó-válságban játszott NATO-szereppel megkezdődött a XX. századi új nemzetközi rendszer kiépülése. A hidegháború idején a konfliktusoknak volt egyfajta hierarchiájuk. Vagyis volt egy legfőbb veszély, a két szuperhatalom közötti nukleáris konfliktus kockázata. Minden más regionális vagy helyi konfliktus ennek alárendelten jelent meg. Az 1975-ös helsinki záróokmánnyal ennek egyfajta kodifikálása és finomítása történt meg, kimondva, hogy az erőszak tabu, a határok sérthetetlenek, s vannak emberi jogok is. Mára a fő veszély nagyrészt elenyészett, viszont ezzel együtt ledőlt a többi tabu is. A kérdés, hogy miféle új játékszabályokat s szankcionálható rendet dolgoznak ki.

Az új koncepció törekszik „helyre tenni" Nyugat-Európát is. A második világháború után épp amerikai támogatással (Marshall-segély) az integráció útjára lépett kontinens főként francia inspirációkra kísérelte meg a gazdaság mellett a kül- és biztonságpolitika integrálását is. Rendkívül szerény eredményekkel. A WEU évtizedekig tetszhalott intézmény volt, s az 1992-es maastrichti szerződés óta formailag létező közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) mindmáig nem tudott túllépni a puszta kormányközi együttműködés szintjén. Az angolok zsigeri viszolygása a nemzetek feletti megoldásoktól elzárta a tényleges fejlődés útját a NATO-n belül kialakítható „Európai Biztonsági és Védelmi Identitás" – ESDI – elől. Ezért is okozott hatalmas feltűnést, mikor 1998 őszén épp az angol miniszterelnök, Tony Blair vetette fel, hogy kár lenne parlagon hevertetni a meglévő Nyugat-európai Uniót és a NATO-n belül már kimunkálás alatt álló CJTF (Combined Joint Task Forces – Egyesített Összhaderőnemi Alkalmi Kötelék) koncepcióját. Ezekből ugyanis – természetesen német egyetértéssel – kialakíthatók az önálló európai kül- és biztonságpolitika látható kontúrjai. Ily módon pedig válaszolni lehetne – még ha csak formailag is – az amerikai kritikákra, amelyek ugyanis kevesellik az európai szövetségeseknek a védelemre fordított kiadásait. A washingtoni csúcstalálkozón elfogadott új stratégia emiatt tett újabb lépéseket az ESDI megerősítése irányába.

Természetesen azt is látni kell, hogy más az elvek és más a gyakorlat szintje. A NATO a belátható jövőben csak arra alapozhatja tevékenységét, hogy tudomásul veszi az USA akár nyomasztónak is tekinthető katonai túlsúlyát. Az Allied Forces művelet arányai jól tükrözik a helyzetet: a nyugat-európaiak kezéből hiányoznak a legfejlettebb technológia darabjai – cirkálórakéták, lopakodó repülőgépek, nem is említve a felderítés kérdéseit. A korszakunk technológiai háborújához szükséges fejlett eszközrendszer az amerikai hadsereg kezeiben van, s a balkáni háború ismét csak felszínre hozta a transzatlanti vita eme aspektusát. Anglia, Franciaország, Németország természetesen részese lehet a balkáni rendteremtésnek, de az USA nélkül nem sokra jutnának, miként Boszniában sem jutottak. Blair 1998 őszi javaslata a Nyugat-európai Unióról talán azt a felismerést tükrözte angol részről, hogy Nyugat-Európának ugyancsak neki kell gyürkőznie, ha egyáltalán tényező kíván maradni az európai biztonság struktúrájában.

 

Gazdag Ferenc [Európai Utas, 1999./2.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 58.

Az államhatárok

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019