VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Augusztus 26.

A magyarországi romák története II.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A történeti munkák vallás nélkülieknek határozzák meg a cigányokat és hiedelmeikről sem számolnak be. A vallás hiányát bizonyítja, hogy az összeírások szerint a cigányok mindig olyan vallásúak, mint a környezetük. Hiedelemvilágukról szórványadataink is alig vannak, legfeljebb az ördög megkülönböztetett szerepe igazolható. Arra a kérdésre, hogy mekkora lehetett a Magyarországon élő cigányok lélekszáma korszakunkban – vagy legalábbis annak bizonyos időmetszeteiben –, gyakorlatilag lehetetlen válaszolni. A lélekszám megállapítását elvileg is szinte lehetetlenné teszi, hogy a XVIII. század második feléig nem voltak népszámlálások, csak adóösszeírások – ezekből pedig a cigányok könnyen kimaradhattak, hiszen az adók alapja a föld és a termelés volt. Ami a népszámlálás-jellegű, 1768-tól megszaporodó összeírásokat illeti, ezeknek csupán töredékét dolgozták fel. Durva becsléssel mindenesetre 75 000 és 100 000 közé teszi a szakirodalom a XVIII. és XIX. század fordulóján a Magyarországon és Erdélyben élő cigányok számát.

 A cigányok attól kezdődően, hogy az európai nemzetek látókörébe – és következésképpen az általuk létrehozott forrásokba – bekerültek, vándorló életmódot folytattak. Nem véletlen, hogy az életmód bizonyos elemei összefüggésbe hozhatók a gyűjtögetéssel. Ilyen az elhullott állatok hasznosítása: a dögevéstől rendeletek hosszú sora tiltja a cigányokat, akik azonban nemcsak a húst hasznosították, hanem például a bőrt is, mégpedig olyan sikeresen, hogy egyes törvényhatóságok statútumokkal tiltották el ettől őket a tímárok érdekeinek a védelmében. Az egyik hagyományosnak mondott cigány foglalkozás, az aranymosás a szó szoros értelmében gyűjtögetés – ezt az igazán nehéz fizikai munkát a XVIII. század második felében Erdélyben csaknem kétezer család végezte. Ebben a helyzetben kézenfekvő stratégia ellenszolgáltatást nyújtani a megszerzendő javakért, és tulajdonképpen ebben áll a hagyományos cigány mesterségek létrejötte. Ezek közül a vándorló életmóddal leginkább a lótartás és a lovakkal való kereskedés áll kapcsolatban: erre bizonyság, hogy a letelepedett magyar cigányok fel is hagytak vele, s csak az újabb vándorló csoport, az oláh cigányoké élesztette újra.

A másik hagyományos mesterségről, a kovácsolásról is megállapíthatjuk, hogy termelő munkának minősítette a kovácsolást a korabeli köztudat: ezért is kerülhetett be, mint elismert foglalkozás az összeírásokba.

Ugyancsak termelő foglalkozásnak minősült a faeszköz-készítés: nem véletlen, hogy forrásaink egyértelmű bizonysága szerint az e mesterséget űzőket a földesúr és a falu is egyaránt megvédte még a hatóság törvény által előírt intézkedéseivel szemben is. Valódi kereslet a cigányok zenei szolgáltatása, azaz a muzsikus cigányok iránt mutatkozott. Ez a tény nemcsak számuk állandó növekedésében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy életmódjuk határozottan megváltozott, presztízsük a környezet szemében folyamatosan nőtt. Bizonyítsuk ezt egy korabeli utazó szavaival. Jacob Glatz írja a XVIII. század végén: „....A miskolci cigányokat hallottam néhányszor játszani, s megvallhatom, a zenéjük rászolgál a megbecsülésre. Bár nem játszanak mindnyájan kottából, ennek ellenére mégis oly jól, hogy elfejti az ember: tanulatlan zenészeket hallgat. ...a miskolci cigányok minden táncmulatságban és minden olyan ünnepségen játszanak, amely  a városban tartatik, s igen jól megfizetik őket, sőt tülekednek értük: innét a büszkeség, melyet náluk tapasztalunk, s mely kiderül öltözködésükből, étkezési és italozási szokásaikból, beszédmódjukból, járásukból, és a másokkal szemben való egész viselkedésükből...Sokan már olyannyira ki is  művelődtek, hogy zavarban vagyunk: vajon valódi cigányokkal van-e dolgunk? Még fekete színük is észrevehetően megváltozott”.  Ezek a szavak talán a muzsikus cigányok ma tapasztalható különállására is magyarázatl szolgálhatnak.

Ugyancsak szolgáltatásnak kell minősítenünk a cigányasszonyok jellegzetes foglalkozását, a jóslást és varázslást – ráadásul valódi foglalkozásnak, mivel gyakorlóik rendelkeztek azokkal az eszközökkel, ide értve a pszichológiai eszközöket is, amelyek lehetővé tették az effajta szolgáltatásokat.

Összefoglalásképpen tehát megállapíthatjuk, hogy a hagyományos cigány mesterségek genezisét a vándorló, életmódban kell keresnünk.

 

Az 1893. évi cigány összeírás

 

 A magyarországi cigányok történetének egyik legfontosabb dokumentuma szerint 1893. január 31-én kereken 280 ezer cigány élt az országban. Az összeírt cigányok száma 274 940 volt (és ezt a számot szokták idézni), de kimaradt az összeírásból Budapest, ahol a cigányok száma valószínűleg félezer felett volt és „az összeírás nem talált letelepedett cigányokat" jó néhány városban. Megállapítja továbbá a kiadvány: „kimaradtak az összeírásból olyanok, kiknek cigány volta nem tudatik... Mind e mellőzötteket összevéve, a magyarországi cigányok összes létszáma bizton tehető kerekszámban legalább 280 000-re". Az összeírás eredményeit bemutató kötet járási bontásban közli a cigányok létszámát. Mivel a trianoni béke sok helyen átvágta a megyék és járások határait, és mivel 1893 óta többször is átalakították a közigazgatás területi beosztását és átrajzolták a megyék és járások határait, csak hozzávetőleges pontossággal becsülhető meg, hogy mekkora volt akkor az ország mai területén élő cigányok száma. Becslésünk szerint 1893-ban 65 ezer cigány élt az ország mai területén (Ugyanerre az eredményre jutott Mészáros Árpád–dr. Fóti János: A cigány népesség jellemzői Magyarországon. Statisztikai Szemle 1996/11. sz. 909-910. l. Pomogyi László kb. 65-66 ezres nagyságrenddel számol. Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, Bp. 1995. 11. l.) A Romániához csatolt területeken kb. 160 ezer, a mai Szlovákiához csatolt területeken kb. 40-42 ezer, a Jugoszláviához csatolt területeken kb. 8-10 ezer cigány élt az összeírás időpontjában.

A 65 ezer főből kereken 23 ezer élt a Dunántúlon, kereken 18 ezer a Duna-Tisza közén (Bács-Bodrog vármegye nélkül, de Baja várossal és a bajai járással együtt és ideértve Heves megyét is), kereken 10 ezer fő a mai országterület északi részén, közelebbről Borsod megyében, illetőleg Esztergom, Nógrád, Abaúj és Zemplén vármegyének el nem csatolt részein, és mintegy 14 ezer a mai ország keleti részén, közelebbről Békés, Hajdú és Szabolcs megyében, illetőleg Szatmár vármegye el nem csatolt részein.

Magát az összeírást Hieronymi Károly belügyminiszter rendelte el, aki 1892. november 19-én vette át hivatalát, és pár hét múlva megbízta a Statisztikai Hivatalt az összeírás elvégzésével. A kiadvány előszavából tudjuk, hogy a miniszter célja „a csavargási ügynek országos rendezése és ezzel kapcsolatban a kóbor cigányok letelepítése" volt, de a felvétel nem szorítkozott a vándor cigányokra, hanem kiterjedt azokra a cigányokra is, akik „már teljesen beleolvadtak a polgári és polgárosult társadalomba, a többi lakosságtól immár nem különböznek sem élet-, sem keresetmódra, sem műveltségre, sem szokásokra, legfeljebb némi antropológiai árnyalatra nézve". Kiterjedt továbbá a felvétel a lakásviszonyokra, a családi állapotra, a vallási megoszlásra, az írni-olvasni tudásra, a foglalkozásra, a megélhetés módjára, és nem utolsósorban az anyanyelvi csoportokra és a nyelvismeretre.

Az összegyűjtött adatok tudományos feldolgozásával és az általános jelentés elkészítésével a Statisztikai Hivatal akkori elnöke Hermann Antalt, „a cigány-tanulmányairól ismert etnológust" bízta meg. Az eredmények több ponton okoztak meglepetést. Hermann Antal mindenekelőtt a cigányok nagy számát mondja meglepőnek. Hivatkozik a belügyminiszteri rendeletre végrehajtott 1873. évi „cigányszámlálásra", amely „meglehetősen határozatlan alapon" 214 000 cigányt számolt össze, de hivatkozhatott volna korábbi adatokra is. Az 1850. évi népszámlálás szerint a „jogi népességben" a cigányok száma kereken 140 ezer. Az 1857. évi népszámlálás szerint a „honos népességben" a cigányok száma kereken 143 ezer volt.

Ötvenhárom év alatt a cigányok létszáma kétszeresére emelkedett, arányszámuk pedig 1,16 százalékról 1,8 százalékra. Márpedig ebben az időszakban a cigányok természetes szaporodása nem lehetett nagyobb, mint a többi lakosé. Erre mutat, hogy a 14 éven aluli gyerekek aránya a cigányoknál 37 százalék, az egész országban viszont 1890-ben 36,6%. Az ország lakossága ebben a fél évszázadban 30 százalékkal, a cigányoké 100 százalékkal nőtt. A különbség a bevándorlásnak tulajdonítható, elsősorban Romániából, abból az országból, amelyben a legnagyobb volt a cigányok aránya. A bevándorlás hatását mutatja, hogy a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén 0,8 százalék, Erdélyben majdnem 5 százalék volt a cigányok aránya, a mai országterület keleti megyéi közül Békésben 1 százalék, Hajdúban 1,5, Biharban 1,8, Szabolcsban 2,6 százalék. (Északnyugat felé mutatja a vándorlás irányát az Abaúj megyei 2,4 százalék, a borsodi és zempléni 1,9 százalék.) Az Erdélyből való továbbvándorlás tényét és irányát mutatja, hogy az 1850-es népszámlálás idején 140 092 cigányból 78 906, vagyis 53 százalék élt Erdélyben, az 1893. évi 280 ezer cigányból pedig 105 ezer, vagyis 37,5 százalék.

 

A század elejétől 1945-ig

 

A Hieronymi Károly belügyminiszter által elrendelt s a Herman Antal néprajzprofesszor szakmai irányításával végrehajtott 1893-as cigányösszeíráskor 275 000 cigányt írtak össze az országban. Közülük a nagy többség már „állandóan letelepedettnek” számított, „huzamosabban egy helyben tartózkodónak”, hivatali szóhasználattal „félvándornak” mintegy húszezer, vándorcigánynak – vagy ahogy akkoriban mondták: „kóborcigánynak” – pedig alig kilencezer volt tekinthető.

Az effajta kategorizálás létjogosultságát indokolja, hogy a századvég cigánysága korántsem volt homogén. Ez főleg abban mutatkozott meg, hogy a szociológiai mutatókat tekintve majd minden kategóriában a letelepedett cigányok mutatták a legjobb, s a kóborcigányok a legrosszabb jellemzőket. Igaz ez az átlagéletkorra, a gyerekszámra, természetesen a lakáshelyzetre, de még az írni-olvasni tudásra is (ámbár itt volt a legkisebb a különbség, lévén az egész magyarországi cigánylakosság 96 százaléka analfabéta). Hasonló eltéréseket mutattak az egyes csoportok foglalkozási viszonyai: egyrészt a kóborlók között négyszer annyian voltak munkanélküliek, mint a letelepedetteknél (s körülbelül tizenötször annyian, mint az országban átlagosan), másrészt – az arányokat tekintve – a vándorcigányok közül sokkal többen éltek a vándor háziiparból és az ipari szolgáltatásokból, mint azok, akik már állandó otthont választottak maguknak.

Ez utóbbi ténynek abban volt az igazi jelentősége, hogy a dualista korszakban a cigányok vándorlását, kóborlását tekintették a cigánykérdés fő okának. Ebben lelték magyarázatát a cigányok és az állam többi polgárai közti sorozatos konfliktusoknak, a cigányok deviáns magatartásának. Nyilvánvaló, hogy a kérdés rendezését megkísérlő állami szervek e kóborló életmód megnehezítésében-megszüntetésében látták a siker zálogát. (S noha szembetűnő a kapcsolat a foglalkozási viszonyok és a kóborló életvitel között, a kortársak közül csak nagyon kevesen ismerték ezt fel.)

A forrásokból úgy tűnik, a cigánylakosság hármas tagozódása a Horthy-korszakra megszűnt. Abból az időből ugyanis a hatósági iratok már nem említenek külön vándorló vagy letelepedett cigányokat, hanem csak általában cigányokat. Nyilvánvalóan azért, mert a cigánykérdés tartalma is módosult: ekkor már nem az elsősorban a vándorcigányokra jellemző kóborló életvitelben, hanem általában a cigányok – a marginális helyzetből eredő – sajátos életmódjában és devianciájában látták a bajok gyökerét.

Ami ez utóbbit illeti: a magyarországi cigánylakosság bűnözése magasabb volt ugyan az országos átlagnál, de nem volt magasabb, mint a hasonló helyzetben lévő más társadalmi csoportok kriminalitása. A századelőn például a magyar anyanyelvűek bűnözési rátája (a 100 000 vétőképes, tehát 12. életévét betöltött személyre jutó jogerősen elítéltek száma) valahol 500 és 700 között mozgott, a cigány anyanyelvűeké 1400 és 1700 között. Ez az adat önmagában sokkoló ugyan, csakhogy ide kívánkozik egy másik szám is: a jó nevű kriminológus, Hacker Ervin a sanyarú sorsú hazai napszámosok kriminalitását kutató 1934-es vizsgálódásakor 3001-es mutatót kapott eredményül.

A cigányság bűnözésén belül az élet és testi épség elleni bűncselekmények aránya – némely éveket leszámítva és a latens bűnözést figyelmen kívül hagyva – alacsonyabb volt, mint a magyar ajkúaknál, megdöntve ezzel a cigánylakosság agresszivitásáról keringő legendákat. Ezzel szemben a tulajdon sérelmére jóval nagyobb arányban követtek el deliktumokat, mint a magyar anyanyelvűek. (A cigányul beszélő elítéltek 56 százalékát például lopás miatt büntették meg, a magyar ajkúaknál ez a szám csak 32 százalék volt.) Az pedig könnyen belátható, hogy a népcsoport helyzete és bűnözése, illetve bűnözésének struktúrája között szoros kapcsolat van. Lévén a cigánykérdés súlyos társadalmi probléma a polgári korszakban (is), köztestületek ülésein és magánszemélyek íróasztalán számtalan idevágó rendezési javaslat született. Sőt vagy féltucatszor maga a Képviselőház is foglalkozott a kérdéssel, sohasem jutva azonban messzebb, mint hogy az ügyet ­– úgymond előkészítés végett – áttolták valamelyik országgyűlési bizottság asztalára. S mivel ennél a pontnál mindig meg is akadt a törvényi szintű rendezés folyamata, a kérdéskör adminisztratív üggyé degradálódott, amelynek kezelésében a minisztériumok – elsősorban a belügy – játszottak vezető szerepet.

Ami az alkalmazott módszereket illeti, a hatóságok - különösen a dualista korszakban – előszeretettel próbálkoztak a kóborláson ért cigánycsaládok rámenős, néhol erőszakos letelepítésével, illetve a letelepedés siettetésével. Ennek érdekében például sűrűn megtiltották a cigányoknak, hogy ők a megyék (vagy akár országok) között kóboroljanak („csavarogjanak”), egyenlőségjelet téve ezzel a cigányok és a csavargók közé. Ugyancsak a letelepedést volt hivatva meggyorsítani az, hogy némelykor a családfenntartó cigányok, máskor a családtagok nem kaphattak útiokmányokat. Húsbavágóbb volt ennél a lótartás megtiltása, amely a generális tiltáson túl a lójárlatok kiadásának megtagadását, az igavonók elkobzását vagy akár kényszerértékesítését is jelenthette. Végül megemlíthetők az 1928-ban rendszeresített (257000/1928. B.M. sz. rendelet) közrendészeti- és cigányrazziák is, amelyek félévenkénti rendszerességgel a kóborló cigányok összegyűjtését célozták, de hatásfokuk minden más eszközét alulmúlták.

E módszerek nem vezettek eredményre, a kormányzati szervek ugyanis megfeledkeztek két nagyon fontos szempontról. Egyrészt arról, hogy a tartózkodási helyüket sűrűn váltogató cigányok nem feltétlenül akartak letelepedni, főként akkor nem, ha megélhetésüket a vándorló életmódhoz tapadó vándor háziipar vagy az ipari szolgáltatások valamelyik ága biztosította. Másrészt arról, hogy a letelepítés szóba jöhető színterei, a községek ellenérdekű felek voltak a folyamatban. Letelepedésre ugyanis illetőségi községében volt „kötelezhető” bárki is, jogilag azonban még itt is felettébb támadható módon, hiszen a lakhelyválasztás szabadságát elismerte a polgári állam. A községi illetőség jogintézményét az 1870. évi XLII. törvénycikk vezette be, nem kapcsolván a címhez gyakorlatilag semmilyen többletjogosítványt, hozzátapasztva viszont azt a községekre nézve rendkívül terhes kötelezettséget, hogy saját lakója után a település volt kénytelen kifizetni minden olyan számlát, amelyet a kebelébe tartozó polgár – szorult anyagi helyzeténél fogva – nem tudott. E passzus törvényi szintre emelésének következményei kiszámíthatók lettek volna: a községek minden lehetséges módon menekülni igyekeztek saját – kórházi ápolásra, ingyengyógyszerre szorult - szegényeiktől, magatehetetlen betegeiktől, csavargóiktól, koldusaiktól. Akár úgy, hogy az illetőségi kapcsolatot nem ismerték el, akár pedig úgy, hogy néhány krajcár kifizetése kapcsán évekig tartó, mindenkihez méltatlan vitákat provokáltak.

A letelepítési próbálkozások között feltétlenül szót kell ejtenünk az I. világháborús kísérletről. A Sándor János belügyminiszter által kibocsátott 15000/1916. B.M. eln. rendelet előírta, hogy adott időpontban vegyék őrizetbe a kóborláson ért cigányokat, kísérjék őket a szolgabírók által kijelölt tartózkodási községekbe, onnét – hovatartozásuk kiderítése után – illetőségi községükbe, ahol aztán „kezdetét veszi majd polgárosításuk”. Az inkább naiv, mint szép elképzelésekből persze nem lett semmi. A cigányok nagy részét ugyan valóban összefogdosták 1916 júniusában, de már a tartózkodási községek kijelölése is késett, nem is beszélve az illetőségi kapcsolatok elismeréséről. Ám más szervezési hiányosságok is akadtak: nem voltak megfelelő helyiségek az időnként felette népes kumpániák őrzésére, őrszemélyzet sem nagyon került, hiszen az akció félig-meddig egybeesett az aratási munkákkal, munkaalkalom meg végképp nem, pedig talán az is segített volna egy helyben marasztalni őket. Az akcióval tehát tulajdonképpen semmi nem változott: a világháború vége felé már ugyanannyit panaszkodtak a hatóságok a kóborló cigányokra, mint a 1916-os kísérlet előtt.

Az állami szakigazgatási ágak – mint például a kereskedelemügyi, az oktatásügyi, a honvédelmi igazgatás - áttételesen szintén a letelepedést, integrálódást voltak hivatva szolgálni. Ennek érdekében például cigányoknak sokszor és sok helyütt nem adtak iparengedélyt, kitiltották a megyén kívülről jötteket a vásárokból, vagy például egy 1931-es kereskedelemügyi miniszteri rendelet megtiltotta, hogy a cigányok illetőségi megyéjük határain kívül űzzék iparukat, illetve azt, hogy foglalkozásuk gyakorlása közben lovasszekeret használjanak. Az oktatásügy terén a letelepítés szándéka iskolaépületeket is emelt (Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota nevét említik a múlt századi források), igaz, a beiskoláztatással már sok baj volt (a községi jegyzők sem nagyon erőltették ugyanis), így aztán csak minden ötödik-hatodik gyerek járt iskolába.

A cigányokkal kapcsolatos egészségügyi igazgatás gyakorlatilag nem volt más, mint a fertőző betegségek terjedésének megakadályozása tárgyában hozott intézkedések sora. Ennek ellenére a múlt század utolsó évtizedében kolera és himlőjárvány, a mostani század húszas, illetve harmincas éveiben pedig kétszer is évekig tartó kiütéses tífusz járvány terjesztését tulajdonították a népcsoportnak. Sajátos kettősség volt tapasztalható a cigányokkal kapcsolatos szociálpolitikában. Míg ugyanis egyfelől tiltották számukra (is) a koldulást, a gyakorlatban nem csak megtűrték ezt, hanem egyenesen intézményesítették: a hét különböző napjain más-más utcába mehettek kéregetni. A tárgya szerint ide kapcsolódó gyermekvédelem szintén mutatott fel hasonló furcsaságot. Itt 1901 után a jogilag elhagyott, tehát olyan gyereket, akinek nem volt tartásra kötelezhető eltartója, lelencházba utalták. A 60000/1907. B.M. sz. rendelet, amely elhagyottá minősítette azt is, aki addigi környezetében erkölcsi romlásnak volt kitéve vagy züllésnek indult, gyökeresen új helyzetet eredményezett. A hatóságok ugyanis az erkölcsi romlásra hivatkozva sok olyan cigány gyereket is menhelybe utaltak, akik családjuk körében éltek. Mint utóbb kiderült, a hatóságok ekként látták megoldhatónak a cigánykérdést: intézkedéseiktől azt várták ugyanis, hogy a fenyegetett cigányok tömegesen menekülnek ki az országból.

 

Kemény István [Változó Világ 31.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 31.

A magyarországi romák

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019