VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Augusztus 30.

Az EU története – Mezőgazdasági túltermelés és más válságok  (1979–1986) II.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A mezõgazdaság és a költségvetés körül dúló viták ellenére a Közösség fejlõdött is: sikerült hosszú évekig tartó huzavona után tetõ alá hozni a közös halászati politikát, a Kék Európát. Ennek alapelve, hogy a tagországok halászati vizei közösek, mindenki halászhat mindenütt; az évente kifogható halmennyiséget közösen szabályozzák kvóták útján, az értékesítést pedig szabályozott árakkal biztosítják a mezõgazdasági garanciákhoz hasonlóan a halászok kellõ jövedelme érdekében. A dolgot az bonyolította, hogy a britek hosszú ideig nem akarták beengedni a többieket saját vizeikre, s az is, hogy idõközben megszületett az ENSZ tengerjogi egyezménye, amely 200 mérföldre bõvítette az egyes országok felségvizeinek határát. El kellett ismerni valamilyen módon a szerzett „történelmi jogokat” is egyes körzetekben. Mindez végül sikerült. A közös halászati politika részeként még a flották korszerûsítésére is szántak összegeket a költségvetésbõl. A Kék Európa 1982-re született meg, és mûködõképesnek bizonyult, noha az elkövetkezõ években számos „tõkehal-háború” robbant még ki az Atlanti-óceánon halászó versenytársak között.

   Sikeresen tudta kezelni a Közösség a nyolcvanas évek elején néhány iparág nemzetközi okok elõidézte válságát is. Az energiaiparban az olajválságok hatására 90 napos kõolajkészletek felhalmozását tették kötelezõvé, amelyek közösen is felhasználhatók voltak, és egyeztették az energiatakarékossági programokat. A súlyos válságba került textilipar védelmére erõsen korlátozták a textilbehozatalt a fejlõdõ világból, s közben közösségi forrásokból is ösztönözték a leépítést, a textilüzemek korszerûsítését. Még súlyosabb volt az acélipar válsága, miután a nyugat-európai acélgyártás mûszaki színvonala elmaradt a japán és amerikai technológiák mögött. Az ipart felügyelõ belga fõbiztos után Davignon-tervnek nevezett program alapján szigorú termelési kvótákat állapítottak meg minden egyes közösségi acélüzemre, a fölös kapacitásokat le kellett építeni, elosztva egymás között a leépítésre szánt mennyiséget (a korábbi teljes gyártókapacitás mintegy 15–20 százalékát), a korszerûtlenebb üzemeket be kellett zárni, a külsõ országokkal pedig behozatali korlátozásokban állapodtak meg. 1980-ban a közösségi acélipart „válságos állapotúnak” nyilvánították, és a Bizottság jogot kapott arra, hogy megszabja a vállalatok termelési kvótáit és az árakat, elõírja a szükséges korszerûsítéseket. A Közösség itt egyértelmûen jól vizsgázott, az acélválság, ha nemzeti keretben néztek volna szembe vele a tagországok, sokkal pusztítóbb hatással járt volna. Nem sikerült azonban közösségi léptékû nyugat-európai nagyvállalatokat kialakítani ösztönzött fúziókkal, talán egyedül a polgári repülõgép-gyártó Airbus-vállalkozás kivételével, a többi ilyen kísérlet rendre kudarcot vallott. Ennek egyik oka az volt, hogy a szociális és munkafeltételek igen különbözõek voltak az egyes tagországokban. Ezek közösségi egyeztetésére jóval késõbb került csak sor.

A déliek befogadása

   A hetvenes évek végéig Dél-Európa országai kimaradtak az európai egyesülési folyamatból: Franco Spanyolországa és Salazar Portugáliája nem volt kívánatos a demokratikus országok közösségében, Görögország 1967-tõl 1974-ig az „ezredesek diktatúrája” idején szintén nem. A demokrácia helyreállítása után a görög Karamanlisz-kormány azonnal kezdeményezte a korábbi társulási viszony megújítását, majd benyújtotta országa csatlakozási kérelmét. Portugália a „szegfûs forradalom” gyõzelme után 1977-ben, Spanyolország Franco halála és a parlamenti alkotmányos monarchia visszaállítása után ugyanabban az évben tette ezt meg. Mindhárom ország hamarosan beléphetett az Európa Tanácsba, és a kilenctagú EGK elvben nem utasíthatta el többé csatlakozásukat, noha mindhárom mediterrán ország gazdasági fejlettsége tekintetében jóval elmaradottabb volt a Közösség átlagánál. Várhatók voltak persze egyéb gondok is. A franciákat és az olaszokat kissé nyugtalanította, hogy a belépni szándékozók erõs versenytársnak ígérkeztek a zöldség- és gyümölcs, a bor és az olívaolaj terén, az északi tagországokat ez inkább csábította. Az ipari köröket viszont nem aggasztotta a görög, spanyol és portugál, többnyire elmaradottabb kis- és középüzemek várható versenye, legfeljebb néhány érzékenynek számító iparágban, mint a kohászat, hajógyártás és a textilipar voltak kikötéseik. Tartottak attól is, hogy az olcsó spanyol és portugál munkaerõ, kihasználva a szabad mozgást, tömegesen vándorol majd át a gazdag északi országokba, ahol az olajválságok nyomán növekvõben volt a munkanélküliség. S az sem számított kis gondnak, hogy valószínûleg még nehézkesebb lesz a brüsszeli apparátus munkája, a döntések meghozatala, ha kilenc helyett tizenketten ülnek már az asztalnál. Mindez azonban végül is kezelhetõ nehézségnek tûnt, a jelentkezések idején legfeljebb azt vetítette elõre, hogy ezúttal is hosszas alkudozás elõzi meg a bõvítést.

   Az EGK fokozódó nehézségei miatt azonban a csatlakozási idõ igencsak megnyúlt. Még a legkevésbé Görögország számára. Athén felvételét Párizs politikai és kultúrtörténeti okokból („Platonnak köztünk a helye” – telefonálta volna a pletyka szerint Giscard francia elnök a brüsszeli Bizottságnak), Bonn gazdasági okokból (Görögország kereskedelme túlnyomó részt az NSZK-val bonyolódott) erõsen támogatta. Így, bár a Bizottság Görögország esetében elmaradottsága miatt meghatározatlan idejû „elõcsatlakozást” javasolt csak, 1976-ban csatlakozási tárgyalások megkezdését határozták el, majd három év múlva, 1979-ben Athénban aláírták a megállapodást. Ez túlságosan rövid, mindössze ötéves átmeneti idõszakot írt elõ – néhány kivétellel – a teljes vámunió és a mezõgazdasági politika átvételére, és öt év után még a drachmát is bevehetõnek ítélte a közös valutakosárba. Ez jóval késõbb valósult meg. A költségvetési hozzájárulásokat úgy alakították az átmenet idejére, hogy Görögország többet kapjon vissza, mint amennyit befizet. A görögöket egy fõbiztosi hely illette meg, 24 képviselõi hely a parlamentben, a Tanácsban pedig ugyanannyi súlyozott szavazat, mint a belgákat és hollandokat. A belépés a ratifikációk után 1981 elejétõl lépett életbe.

   Ezután majdnem ugyanaz játszódott le, mint a brit csatlakozást követõen: Andreasz Papandreu szocialista pártja (PASOK) EGK-ellenes kampánnyal megnyerte az õszi választásokat, és népszavazással fenyegetõzve rögtön új feltételeket sürgetett a Közösségtõl: több átmeneti kivételt, nagyobb összegû segítséget a felzárkózáshoz. Papandreu ügyes obstrukciós politikával mindaddig gátolta a másik két mediterrán ország belépését, amíg eleget nem tettek kéréseinek: 1985-ben az EGK kénytelen volt integrált mediterrán gazdaságfejlesztési programot elfogadni, amelynek révén Görögország évekig nemzeti összterméke mintegy 3 százalékának megfelelõ segélyben részesült a közös kasszából.

   A spanyol és portugál belépés – már a görögök okozta nehézségek miatt is, de azért is, mert szaporodtak a gondok az EGK háza táján a már ismert okokból – sokkal lassabban ment. A tárgyalások 1978 végén kezdõdtek, és csaknem hét évig eltartottak. A Bizottság eleve tíz év átmeneti idõszakot javasolt. Spanyolország a 40 milliós lakosságával nagy falatnak számított; kiszámítható volt, hogy a spanyol mezõgazdaság beléptetése egyharmadával növeli meg a Közösség mezõgazdasági termelését, és elõrevetítette jelentõs fölöslegek kialakulását borból, zöldségbõl és gyümölcsbõl; az is felmérhetõ volt, hogy a spanyol kohászat és textilipar fokozni fogja e két válságágazat gondjait. 1981-tõl, bár még a tárgyalások javában folytak, mindkét ország közösségi támogatásban részesült, hogy hamarabb alkalmazkodjék. A franciák és az olaszok a mediterrán termények várható túlkínálata, a britek és a németek a mezõgazdasági kiadások várható növekedése miatt halogatták, hogy véglegesen igent mondjanak a spanyolok belépésére. A dél-francia mezõgazdasági termelõk már jó elõre tüntetéseket szerveztek a spanyol bor és gyümölcs korlátlan beengedése ellen. Meg kellett elõbb szervezni ezek piacát a fölöslegek levezetésére. 1983-ban elfogadták a zöldség-, gyümölcs- és olívaolaj-felvásárlás és támogatás új rendjét, 1985-ben pedig ugyanezt a borra. Mindkét szabályozás ösztönözni igyekezett a termelés visszafogására. 1985-ben elfogadták a már említett integrált mediterrán programot 3 milliárd ecu értékben hétéves idõszakra (1986–1992); ebbõl a görögök, spanyolok és portugálok mellett részesültek a dél-francia és az olasz termelõk is. Végül dönteni kellett a költségvetési források bõvítésérõl is ahhoz, hogy a két ország bebocsátást nyerjen. Ez utóbbi döntés körvonalai 1984-ben a Fontainebleau-ban Mitterrand elnökletével tartott Európai Tanácson bontakoztak ki. Mindezek után 1985 júniusában Madridban és Lisszabonban aláírták a szerzõdéseket az 1986 januárjától kezdõdõ teljes jogú tagságról. A megállapodás tíz év átmenetet irányzott elõ a közösségi joganyag teljes alkalmazására. Késleltették a peseta és az escudo beszámítását az ecube; a költségvetési hozzájárulásokat úgy alakították, hogy Portugália többet kapjon vissza, mint amennyit befizet, Spanyolország befizetései és visszatérülései nagyjából egyensúlyban legyenek. Ismét át kellett alakítani a közös intézményeket: a Bizottság két spanyol és egy portugál fõbiztos belépésével 17 tagúra változott, a Tanácsban Spanyolország súlyozott szavazata többet ért, mint a kisebb országoké, de nem érte el a négy nagy súlyát, a Parlament 518 fõre bõvült 60 spanyol és 24 portugál képviselõvel. (Õk már a másodízben, 1984-ben megválasztott, sok tekintetben megújult parlamenti testülethez csatlakozhattak.) Az immár 12 tagot számláló Közösség közel 350 milliós piacot jelentett, amely egyre bonyolultabb belsõ szabályaival, bõvülõ joganyagával, egyre átláthatatlanabb brüsszeli bürokráciájával is meghatározó szerepet töltött be Európa és a világ sorsának alakításában.

A szerzõdéseket felülvizsgálják

   A nyolcvanas évek elején távozott a színtérrõl a liberális francia elnök Giscard d’Estaing és a szociáldemokrata német kancellár Helmut Schmidt, ám a Közösség meghatározó vezetõ ereje továbbra is a francia–német kettõs maradt új szereplõkkel: a szocialista Mitterrand elnök ugyanis hamarosan megfelelõ partnerre lelt a bonni kancellária élére került kereszténydemokrata Helmut Kohl személyében. Kettõjük politikai közeledését és szövetségét az alapozta meg, hogy az akkor zajló eurorakéta-vitában – a NATO, válaszul a csak Európát fenyegetõ szovjet SS–20 közepeshatótávolságú atomrakétákra, hasonló atomfegyvereket kívánt telepíteni Nyugat-Európába az ottani közvélemény egy részének tiltakozása ellenére – Mitterrand határozottan a rakétatelepítést felvállaló Kohl mellett lépett fel, s ezzel elõsegítette választási gyõzelmét. Mitterrand eleinte megpróbált teljesen új irányt adni az integráció fejlesztésének: a hazai kormányprogrammal összhangban „szociális Európát” akart, a gazdasági politika középpontjába a munkanélküliség leküzdését helyezte, erõteljesebb európai fellépést sürgetett az Egyesült Államokkal és Japánnal, a nagy versenytársakkal szemben, nagy súlyt helyezett a mûszaki fejlesztésre. A Közösség alakítson ki saját energiapolitikát, kutatási-fejlesztési politikát, környezetvédelmi, sõt, kulturális politikát – szorgalmazta. A költségvetési problémát, hogy tudniillik minderre nincs pénz a közös kasszában, úgy vélte megoldhatónak, hogy mindezt a költségvetésen kívül létrehozandó alapokból fedezzék mindazok, akik csatlakoznak az „étlapszerûen” kiválasztható programokhoz. Az egyes tagországok csak abban vennének részt, amiben érdekeltek, s így afféle „változó geometriájú” Közösség alakulna ki. Az elgondolás nem találkozott a többiek tetszésével. Párizs pedig hamarosan döntõ választás elé került: a francia frank helyzete megrendült a baloldali gazdasági intézkedések (államosítások, szociális kedvezmények) hatására, s csak úgy volt megmenthetõ, hogy Németország többször is felértékelte a márkát, magára vállalva a francia pénzügyi nehézségek egy részét, ennek áraként azonban Párizsban drasztikus gazdaságpolitikai irányváltást kellett elhatározni. A megszorító pénzpolitikával együtt lekerültek a napirendrõl a Közösség átalakítását szorgalmazó felforgató tervek is, s elõtérbe került a gondok közös megoldásának keresése.

   Ennek irányát segített kijelölni az Európai Parlament is. Ott megszavaztak egy olyan határozatot, amely egyértelmûen föderalista irányba, unióvá kívánta fejleszteni a meglévõ Európai Közösséget. Ezt a tervet egy volt olasz fõbiztos, késõbb europarlamenti képviselõ, Altiero Spinelli dolgozta ki, s a lényege az volt, hogy egyesítsék a három alapító szerzõdést, egyúttal bõvítsék új területekkel ki a közösségi hatásköröket, fokról fokra kiterjesztve a nemzetek fölötti döntések körét; a Közösséget váltsa föl egy megnövelt hatáskörû, megerõsített intézményekkel mûködõ Európai Unió. A strasbourgi testület ezt 1984-ben 237 szavazattal hagyta jóvá 31 ellenszavazattal és 43 tartózkodással szemben. A kormányok várható közönyét vagy elutasítását az euro-képviselõk azzal próbálták megkerülni, hogy egyenesen a nemzeti parlamentekhez fordultak, hagyják azok jóvá az uniós szerzõdést. Ám ez nem bizonyult jó húzásnak: a nemzeti törvényhozások inkább ellenségesen, mint megértõen fogadták a kezdeményezést (egyedül az olasz képviselõház tette azt magáévá), a kormányok pedig rámutattak: a meglévõ szerzõdések nem hatalmazzák fel alkotmányozó jogkörrel az Európai Parlamentet, annak határozata tehát nem tekinthetõ jogszerûnek. Az uniós javaslatot ezzel félretették, de annak számos megoldása, felvetése mégis közbeszéd témája maradt a Közösség különbözõ fórumain, s hozzájárult ahhoz, hogy kikerüljön a zsákutcából az integráció.

   Elõször is az 1984 júniusában Fontainebleau-ban, a francia királyok egykori kastélyában Mitterrand elnökletével megtartott csúcsértekezleten sikerült elhatározásra jutni a költségvetési források bõvítésérõl: a hozzáadottérték-adó 1 százalékos plafonját 1,4 százalékra emelték. Ez csak úgy ment, hogy további korlátozó intézkedéseket is elfogadtak a mezõgazdasági túltermelés csökkentésére (például a tejkvótát túllépõk nemcsak kisebb bevételre számíthattak azon túl, hanem már büntetésre is). Nagy-Britannia nem volt köteles annyit befizetni, mint a többiek: azontúl rendszeresen visszakapta az adóátengedés alapján fizetendõ hozzájárulása és a költségvetési kiadásokból való részesedése közötti különbözet kétharmadát. (A Vaslady ezzel megnyerte évek óta vívott csatáját.) Bonn azzal a feltétellel járult mindehhez hozzá, hogy egyúttal végleg döntenek Spanyolország beengedésérõl.

   A forrásbõvítés most már megnyitotta az utat új közös politikák kialakítása, a közösség hatáskörébe utalt területek bõvítése elõtt is. El kellett hát dönteni, milyen irányokba fejlesszék tovább az integrációt. Volt, aki új szerzõdést tartott ehhez szükségesnek, mások a meglévõ szerzõdések felülvizsgálatát. A britek szerint még ez sem szükséges, elég a becsületszó – a gentlemen’s agreements – a kormányok között, hogy mirõl döntsenek, mirõl ne. A vitát az olasz elnökség végén, 1985 júniusában Milánóban tartott csúcsértekezleten zárták végül le Bettino Craxi olasz szocialista kormányfõ erõteljes fellépése nyomán azzal, hogy felülvizsgálják és, ha lehet, egységes okmányba foglalják a meglévõ szerzõdéseket, új területeket iktatva be a közösségi hatáskörbe, s minderrõl egy kormányközi konferencia – egyfajta új „alkotmányozó fórum” – keretében hoznak döntést minden tagország egyetértésével. Craxinak azzal sikerült lezárnia a végeláthatatlannak tûnõ vitát, hogy szavazásra bocsátotta a javaslatot, noha e fórumokon, az európai csúcsértekezleteken ez nem volt addig szokásos. Az olasz elnök igenjéhez azonnal csatlakozott Kohl kancellár és a belga, holland, luxemburgi és ír kormányfõ, majd némi habozás után Mitterrand elnök is; Thatcher asszony a dán és a görög miniszterelnökkel együtt tiltakozott, de végül õk is meghajoltak a többségi döntés elõtt. Vagyis nem bojkottálták a hamarosan összeülõ kormányközi konferenciát, hanem igyekeztek befolyásolni annak döntéseit.

   Maga a konferencia néhány hónap alatt sikeresen lezajlott, s eredményeként 1986 elején – két részletben, mert meg kellett várni a jóváhagyó dán népszavazás eredményét is – aláírták az Európai Egységes Okmányt, az alapító szerzõdéseket elõször kibõvítõ és sok tekintetben módosító új jogforrást, amely új távlatokat nyitott a Közösség számára. Abban, hogy ez így alakult, döntõ szerepet játszott az Európai Bizottság élén 1985. január 1-jétõl hivatalba lépett új elnök, a francia Jacques Delors. Korábban õ volt az a szocialista politikus, aki pénzügyminiszterként a monetáris szigor irányába fordította a francia gazdaságpolitikát, majd a brüsszeli testület élére kerülve, programot tudott adni a megrekedt Közösség számára. Ez a program egyetlen szóba tömörítve így volt megfogalmazható: piacegységesítés. A hajdani Közös Piac eredeti célja – az áruk, szolgáltatások, tõkék és személyek szabad mozgása – ugyanis mindaddig csak részlegesen valósult meg. Legalábbis ezt a megállapítást tartalmazza a Bizottság által Delors ösztönzésére összeállított Fehér Könyv, amely tételesen felsorolta, milyen természetû akadályok (eltérõ szabványok, adótörvények, mûszaki, egészségügyi, hatósági és egyéb elõírások, pénzügyi korlátozások) állnak a cél megvalósításának útjában a vámok teljes felszámolása után is. A Fehér Könyv, majd az Európai Parlamentben készült úgynevezett Cecchini-jelentés számításai szerint az „Európa nemlétébõl” – tehát a valóban akadálytalan nagy piac hiányából – fakadó többletköltségek elérték az évi 55 milliárd ecut, de akár a tagállamok nemzeti össztermékének 4,3–6,4 százalékát is. A program abból állt, hogy a következõ hat-hét évben módszeresen, közösségi jogszabályok útján felszámolják ezeket az akadályokat valóban akadálytalanná téve minden mozgást – tehát nemcsak az árukét, hanem a tõkék, szolgáltatások, személyek szabad mozgását is – a 350 milliósra bõvült nagy piacon. Ez olyan célkitûzés volt, amivel mindenki egyetértett. Az intézményi változtatás pedig a program szerint arra szorítkozott, hogy ezeket a piacegységesítéshez szükséges közösségi jogszabályokat a Tanács többségi döntéssel fogadja el a jövõben. Nem általában akarta tehát a reform kiterjeszteni mindenre a többségi döntéshozatalt, mert ez óhatatlanul felélesztette volna a vég nélküli vitát a vétójogukhoz ragaszkodók és a többiek között, hanem csupán a piacegységesítéshez szükséges gazdasági döntésekre, hiszen ezt a célt senki sem vitatta.

   Ezenkívül a mûszaki fejlesztés és kutatás, valamint a környezetvédelem bizonyult két olyan területnek, ahol szintén egyetértés mutatkozott: szükség lenne közös erõforrások felhasználásával egyesült erõvel meggyorsítani a haladást. Az elõbbi téren létrejött már az Eureka program, amely laza, nyitott kormányközi együttmûködés volt a nemzeti tudományos kutatási programok párhuzamosságainak kiküszöbölésére, a szellemi erõforrások jobb kihasználására. A másik pedig önként adódott, hiszen a környezetszennyezés országhatárokat átlépõ probléma. Mindkét terület bekerült hát az okmány révén a Közösség illetékességébe, növekvõ összegeket szánhattak rájuk a közös költségvetésbõl, és többségi módon döntöttek ezekrõl. Az Európai Parlament – amelynek hatáskörét megnövelték a többségi határozatok módosítása tekintetében (azontúl indítványozhatott módosításokat) – végül támogatta a kialakult kompromisszumot, noha az elmaradt az általa szorgalmazott uniós elképzeléstõl.

   Az Európai Egységes Okmány 1992 végét tûzte ki határidõnek a piacegységesítés teljes megvalósítására. Az okmány másik sarkalatos pontja a külpolitikai egyeztetések lényegében addig kialakult kormányközi mechanizmusának a véglegesítése volt, mintegy a Közösség „második pilléreként”. A cél az volt, hogy a Közösség minél egységesebben lépjen fel a fontos nemzetközi kérdésekben, minden tagország fenntartotta azonban magának a jogot önálló állásfoglalás kialakítására, de kötelezettséget vállalt arra, hogy „figyelembe veszi a többiek álláspontját, s törekszik az egységre, nem akadályozza annak kialakulását”. Ez nem jelentett jogi kötöttséget, inkább csak a szándékot jelezte. Biztonságpolitikai kérdésekben is egyeztettek, de az okmány szövege gondosan kerülte a „közös védelem” kifejezést, amelyet a franciák szívesen beiktattak volna, ám a többiek – fõként a Közösség semleges vagy arra hajló tagországai, a dánok és görögök – elleneztek. Intézményesült, hogy a külpolitikai egyeztetéseket a soros elnökség kezdeményezi az elõzõ és a következõ elnöklõ tagország segítségével (trojka), s létesült egy titkárság is Brüsszelben a technikai lebonyolítás megkönnyítésére.

 

Magyar Péter [Változó Világ 30.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 30.

Az EU története

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019