VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Szeptember 6.

Kérdezéstechnika, avagy a kérdezés művészete I.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A tudományon kívül az újságírás az a terület, ahol a leginkább érvényes Voltaire frappáns megállapítása, amely szerint egy ember jobban megítélhető a kérdései, mint a feleletei alapján. Az interjú- műfaj elvi és gyakorlati problémáit tárgyaló tankönyvekben, riporteri vallomásokban nemegyszer találkozunk azzal a hangzatos megállapítással, amely szerint az interjú – a kérdezés művészete.

Gyakorló újságírók ugyanakkor pontosan tudják, a kérdezés nem az interjúkészítők privilégiuma. A hírlapi műfajok majd mindegyike (talán a publicisztika kivételével) kérdésekből, illetve a kérdésekre adott válaszokból születik. A hír alapképlete, lényege – köztudottan – a négy w-re (who, what, where, when) adott válasz. Ennek nyomán magyarul alliteráció nélkül kérdezzük ugyanezt: hogy kivel, mi, hol és mikor történt? Azután az egyszerű hír bővítése is további kérdésekkel – a hogyannal és a miérttel – bővül.

Kérdéseket fogalmaz meg, tesz fel a tudós a laboratóriumban, kérdésekkel jut közelebb a beteg sorsát, gyógyítását eldöntő diagnózishoz az orvos, kérdésekkel közelít az igazsághoz a tárgyalásvezető bíró és az oknyomozó riportra vállalkozó újságíró. De csak az interjú az írott sajtónak és a médiának az a műfaja, ahol maguk a kérdések is nyilvánosságra, közlésre kerülnek.

Célunk valójában nem különbözik a többi kérdezőétől: kérdéseivel az interjúkészítő is információt kíván, igyekszik szerezni. Információt a tényekről, megtörtént eseményekről, azok körülményeiről, indokáról, következményeiről és információt magáról a kérdezettről. Méghozzá a személyi igazolványban szereplő adatoknál bővebb és szerteágazóbb, az illető személyiségére, jellemére, múltjára és jelenére, esetleg tapasztalataira és tevékenységére is kiterjedő, következtetések levonására alkalmas tájékoztatást. Esetleg egy-egy, a kérdezett kompetenciájába tartozó ügyről, témáról, eseményről, konfliktusról szerzett tapasztalatát, arról (azokról) alkotott véleményét. A céloknak ezt a sokaságát nyilvánvalóan nem egyetlen, hanem tucatnyi jól feltett – tehát céltudatosan szerkesztett és fogalmazott – kérdéssel lehet elérni. És akkor még nem szóltunk a kapcsolatot, a bizalom megteremtését szolgáló, és az olvasói, hallgatói, nézői kíváncsiság kielégítésére hivatott kérdésekről.

A szakirodalom is, jeles pályatársaink is egybehangzóan és egyértelműen állítják: minden a kérdéseken múlik. Valójában, mint minden kategorikus sajtóismereti tétel, ez is megkérdőjelezhető: egészen más eredményt kapunk, ha ugyanazokat a kérdéseket egy színes egyéniséggel rendelkező, jól fogalmazó, kommunikatív partnernek, vagy egy dogmákban gondolkodó, zárkózott bürokratának tesszük fel. Okos kérdésre is születhet semmitmondó, a lényeget megkerülő válasz. Ennek tudatában a tankönyvírók néha hozzáfűzik: az sem mindegy, hogy a kiválasztott kérdéseket hogyan tesszük fel?

Induljunk ki tehát abból a ténynek tekinthető tételből, hogy mindkét kérdéskör origójában  indítékként az újságírói kíváncsiság szerepel. Jót és jól akkor kérdez az újságíró, ha valóban érdekli is a válasz. Lehetőleg nemcsak őt, hanem minél több olvasóját. Ám hiába feszíti folyamatosan álmatlan éjszakákon, a volán mellett az idegesítő forgalmi dugóban a hírlapíró keblét a tudni vágyás: el is kell hitetnie interjúalanyával, hogy valóban kíváncsi a válaszaira. Ez a többnyire megfogalmazatlan szerződés a garancia arra, hogy a partner hajlandó a válaszadásra, hajlandó az újságíróval való kooperációra, ami az interjú feltétele. A megállapodás – afféle lélektani gentleman aggreement – eredménye a kölcsönös bizalom, ami nélkül kár kérdezni is. A megkövetelt bizalom legfontosabb feltételei között mindenképpen említendő a megbecsülés, a szavahihetőség, az újságíró kompetenciájának és felkészültségének elismerése. De hivatkozhatnánk arra is, amit a nagytapasztalatú rádióriporter, Tóbiás Áron ötvenhatos kor- és sorstársaival folytatott, kötetbe gyűjtött beszélgetései előtt bevezetőben olyan szépen hangsúlyoz. Hogy mennyire meghatározó számára, hogy a kérdező és a kérdezett azonos hullámhosszon legyenek – lehetőleg (és ezt már én teszem hozzá) – nemcsak a beszélgetés tartamára.

Arra, hogyan kell – érdemes – feltenni interjúkészítés során a kérdéseket, nem érdemes teóriákat gyártani. Már-már közhely, ha elismételjük: feltétlenül pontosan, türelmesen tegyük fel, egyiket a másik után… Ezt az utóbbi, eléggé kézenfekvő, szakmabeli számára magától értetődőnek tűnő követelményt azonban Wacha Imre külön kiemeli és meg is indokolja: „Az interjúalanyt nem szabad terhelni egyszerre több kérdéssel, mert részben nem tudja azonnal eldönteni, melyikre is válaszoljon, melyik a legfontosabb, részben pedig – a tapasztalat ezt mutatja, választás közben vagy megfeledkezik a kérdések egy részéről, vagy olyanformán kanyarodik el a válasz, hogy nem tud visszatérni a kérdésekre, s azok megválaszolatlanok maradnak.” (A korszerű retorika alapjai, Szemimpex, 1996.)

A kérdések tempójára, ritmusára sincs külön szabály. Hiába tanítanák az újságírójelölteket arra – mint némely tankönyv –, hogy célszerű a kérdéseket lassan feltenni a partnernek, ha a dialógus résztvevői mindketten, vagy legalább egyikük, az átlagosnál gyorsabb beszédű és felfogású, és a kérdezett temperamentuma az interjú során is megköveteli az értelmét és érzékeit a megfelelő módon lekötő dinamizmust.

A tempónál természetesen fontosabb a tartalom. Kérdéseivel csak az a riporter tudja lekötni, gondolkodásra és feleletre ösztönözni partnerét, aki eléggé felkészült, és aki a beszélgetés kezdetétől képes meggyőzni a másikat a maga felkészültségéről. Ez a két követelmény összefügg egymással, ámde nem azonos. Akadnak intelligens, hozzáértő hírlapírók, akiket a gátlás, vagy valamiféle rosszul értelmezett szerénység visszatart attól, hogy érzékeltessék is saját kompetenciájukat. Még sokkal rosszabb a helyzet, ha ez a megkövetelt kompetencia, az újságíró személyisége és magatartása révén is hitelesített felkészültség eleve hiányzik. Borotvaélen táncol az az interjúkészítő, aki nem rendelkezik ugyan a feladat megkövetelte műveltséggel, tájékozottsággal, de az itt-ott sebtében felszedett információkkal, imponáló utalásokkal vagy idézetekkel, esetleg a felkészítő stáb által gyűjtött tények felvillantásával igyekszik lenyűgözni partnerét és közönséget. Ilyenkor a leleplezés veszélye önmagában is feszélyező, de különösen kínossá válik, ha az újságíró megérzi, hogy vagy a partnerét, vagy az interjú „fogyasztóit” nem sikerül becsapni.

Rendszeresen látott, nagyjából azonos szerkezeti felépítésű tévéműsorok nézői számára sokszor érzékelhető, de néha nagyon is szembetűnő a riporteri felkészültség különbsége. Nem kell hozzá külpolitikusnak lenni, hogy a néző érzékelje: Betlen János többnyire azért tud – és akkor tud – igazán jól kérdezni, mert nem is napra, hanem órára kész  információkkal rendelkezik. Belpolitikai jártasságát, kényes, egyszer-egyszer provokatív, az ellentmondásokra is rávilágító kérdéseit nem az újságíró, rendszerint túlterhelt (és ezért nem százszázalékosan megbízható) emlékezetére, hanem az adott műsorhoz és a műsorra előkészített dokumentumokra alapozza. Hasonlóképpen tapasztaltuk, hogy riportfilmjében Koltai Tamás Peter Brooknak feltett kérdéseivel eleve meggyőzte az újságírók és kritikusok által elkényeztetett partnerét – saját felkészültségéről. Ennek köszönhető, hogy a bölcs és rutinos nyilatkozó „vette a lapot” és a fáradságot is, hogy színházi gyakorlatát és hitvallását a budapesti nézők számára részletezze. Amikor Koltai kérdéséből kiderült, hogy részleteiben is pontosan emlékszik Peter Brook társulatának évekkel korábbi pesti vendégszereplésére, sőt arra is, hogy hogyan ellenőrizte a rendező stopperórával az előadás tartamát, a híres vendég elismerően bólintott, és hajlandónak mutatkozott a színpadi játék ritmusával kapcsolatos további, érdekes fejtegetésre.

Eörsi István a tanítvány tiszteletével és megalapozott szakmai felkészültséggel faggatta élete alkonyán (Vezér Erzsébettel együtt) Lukács Györgyöt akkor is, amikor már-már monografikus igénnyel, analitikus szándékkal kérdezett, és a közös munka eredményét valóban interjúban tette közzé, és akkor is, amikor ez a kérdező által ugyancsak „megélt gondolat,” már a szerző árulkodó módon Interjú címmel közreadott és bemutatott drámájának biztosított szellemi feszültséget és töltést.

Hírlapi interjúk és kötetek bizonyítják, hogy túlnyomórészt a kérdéseken, kisebb részt a kérdezés módszerén, hangulatán múlik, hogy sikerül-e az újságírónak a beszélgetés során egy-egy embert – Kepes András szóhasználatával élve – kinyitni.

 

Ami megtanulható

A jó - tehát célravezető, érdekes, frappáns – kérdések titkát az újságírók egy életen át keresik. Van akinek előbb, van akinek utóbb, vagy csak a pálya csúcsán – esetleg alkalomszerűen – sikerül megtalálni. (A végleges és végletes kudarcokról, a kérdezés kommunikációképtelen antitalentumairól ezúttal ne essék szó.)

De léteznek a kérdezésnek viszonylag könnyen elsajátítható szabályai, és a gyakorlatlan interjúkészítők eligazodását megkönnyítő tilalomfái. Kezdjük az utóbbiakkal. Idős újságíró kollégáim gyakran idézték nekünk, kezdőknek Éri-Halász Imre Ki ne mondja! szótárát. Hernádi Miklós az ő nyomdokába szegődött a maga hasonlóképpen népszerű és tanulságos Közhely-szótárával (Gondolat, 1976). A feltehetetlen, vagy feltenni nem érdemes kérdések jegyzéke tudtommal még nem készült el. Mégis azért az elvben kodifikált szabályokat – amelyek soha be nem váló, vagy agyonkoptatott kérdésekre figyelmeztetnek – nem árt megszívlelni.

A hétköznapi beszélgetések legszimplább, angolban „how do You do?” formában köszönéssé laposodott kérdése, hogy  „hogy vagy”, illetve „hogy van”? Ez az a kérdés, amire tapasztalataim szerint az emberek az utcasarkon megállva, a buszon egymás mellé préselődve sem szoktak – érdemben! – válaszolni. Előfordulhatnak ugyan helyzetek, amikor a betegnek műtét után, a munkanélkülinek elhelyezkedését követően, érdemi információra várva tesszük fel ugyanezt kérdést, de ez egyrészt ritkán esik meg, másrészt nyomatékul még ilyenkor is kiegészítjük, és ha mód van rá, konkretizáljuk. Méghozzá abban a reményben, illetve tudatban, hogy amíg a „Hogy van?” -ra legfeljebb egy szimpla „Jól”, esetleg „Köszönöm…” a válasz, a „Hogy tűri egész nap az infúziót?”, vagy „Megkönnyebbült-e most, hogy túl van az operáción?” – már valóságos, választ váró kérdések. A valódi és az álkérdések különbsége interjú-szituációban sokszorosan érvényes, hiszen a kérdezett – legyen az nemzetközi rangú karmester, vagy az MLSZ elnöke – nem tud mit kezdeni a riporteri semmitmondással. A riportalany is tudatában van annak, hogy egészségi állapota, családi élete általában nem tartozik a nyilvánosságra; szakmai, közéleti mondanivalóját pedig általánosságban semmiképpen sem óhajtja feltárni a tájékozatlanságot, illetve közönyt sejtető kérdésekre.

Áthághatatlan aranyszabály, hogy különösen híres interjúalanytól nem illik olyan tényeket tudakolni, amelyek ismerete nélkül igazából találkozót sem kérhetett volna az újságíró attól, akinek személye és tevékenysége a nyilvánosság előtt zajlik. Nem lehet megkérdezni egy országgyűlési képviselőtől, melyik párt tagja. (Civiltől, orvostól, iskolaigazgatótól viszont nem illik.) Színésztől, hogy melyik filmben, darabban játszott főszerepet. Írótól legújabb regénye címét; botrányt keltő színházi előadás rendezőjétől, hogy vajon milyen volt a fogadtatás? Összefoglalva, ne kérdezzük azt, ami a Ki kicsodában, vagy a napi, heti sajtóban egyszerűbben megtalálható.

De ne rohanjunk ajtóstól sem a házba, különösen nem feleslegesen indiszkrét kérdésekkel. Miért nincs – tízévi, kiegyensúlyozottnak mondott – házasság után gyermekük? Igaz-e, hogy nagyobbik fiukkal azért van annyi gond, mert adoptálták? Mit szól kollégája szexbotrányához?

Kerüljük az először, harmadszor, huszadszor még érdekes, századszorra viszont már feltehetetlenné koptatott kérdéseket. Először meglepett és kíváncsivá tett a riporter, amikor neves közéleti emberekről kérdezte meg, hogy „Mikor sírt Ön utoljára?” De amikor sorozatban hallottam ugyanezt a kérdést, előbb egyhangúvá, később idegesítővé vált. Valódi emberi érdeklődés, a megismerés vágya helyett a kiürült rutin bizonysága lett.

Az amerikai tankönyvekben gyakran idézik a mi sajtónkban is meghonosodott tesztkérdést: Melyik az a három könyv, amit magával vinne hajótöröttként egy lakatlan szigetre? Egy ideig szellemesnek és célravezetőnek gondoltuk ezt a kérdést. A válaszok valóban hozzájárultak a kérdezett hírességek emberi-szellemi profiljának megismeréséhez. Azután, ahogy ez a kérdés is rutin-gesztussá hűlt, úgy lettek egyre érdektelenebbek a válaszok. Vallomásértékük elhalványult és győzött a szerepjátszás, a nyilvánosság előtt való megfelelés szándéka. Idővel azután ez a riporteri teszt is bekerült (több más, hasonlóval együtt) a feltehetetlen, illetve feltenni nem érdemes kérdések közé.

 

Földes Anna [Változó Világ 28.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 28.

Az interjú

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019