VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Szeptember 8.

Kérdezéstechnika, avagy a kérdezés művészete III.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

Kérdések – receptre

Móra Ferenc varázslatos tárcában bizonyította be, hogy semmilyen mesterséget nem űznek annyian az ő falujában, mint az orvosét. Mert aki bármilyen nyavalyával végigjárja az utat, az alvégtől a felvégig mindenkitől kap egy-egy jó tanácsot, mit kell tenni a fájdalom ellen.

Az interjúkészítő sem panaszkodhat: valahány szerző tollára vette a műfajt, mind megpróbálkozott saját kérdésrecepturájának propagálásával. Barbara Walters, amerikai tévésztár például Hogyan beszélgessünk (gyakorlatilag) bárkivel (gyakorlatilag) bármiről? című könyvében garantált, bombabiztos kérdések arzenálját ajánlja a pályakezdőknek. Íme néhány válogatott ötlet – természetesen a teljesség igénye nélkül – kezdő, vagy kíváncsi interjúkészítők számára, Barbara Walters riporteri fegyvertárából:

– Ha kórházba kerülne, kit szeretne a maga melletti ágyban látni? (családtagok kizárva)

– Mi volt élete első állása?

– Ki volt az első személy, akit őszintén szeretett?

– Ha kirúgnák jelenlegi állásából, milyen munkát végezne legszívesebben?

– A történelem melyik korszakában szeretne élni?

– Mire, kire költené, ha történetesen nyerne egymillió dollárt?

És így tovább, a kitaposott riporteri úton és a maga vágta ösvényen. Amihez hasonlót még jó néhányat bejárhatunk. A New York Post sztárriportere példatárában többek között olyasfajta kérdések szerepelnek: Ki (mi) volt életében a legnagyobb hatással beszélgetőpartnerére? Mi volt életében a legnagyobb kínálkozó (vagy elmulasztott) lehetőség? Mivel relaxál? Hisz-e abban, hogy az emberek megváltoztathatók?

A fenti, csokoládét és fokhagymát (együtt) kínáló étlap sok mindenre alkalmas, csak interjú-receptnek nem. Tanulságos azért, mert bizonyítja, vagy legalább is illusztrálja, mennyire nem érvényesek szakmánkban a sablonok, milyen értéktelenek és alkalmatlanok az előre gyártott sémák. De persze akad köztük színes, csillogó is, és olvasás közben minden gyakorló újságírónak eszébe jut: egyiket, másikat talán ki lehetne próbálni.

Érdekes a tankönyvekben kínált receptura azért is, mert világossá teszi: a mindenkor, mindenkinek feltehető kérdéseken ritkán van áldás. Azt a kérdést, amelyet – éppen szólított interjúalanyunkon kívül – mindenki másnak is fel lehet tenni, valójában nem is nagyon érdemes feltenni. Bár a mindenkihez szóló típuskérdések kizárják a melléfogás lehetőségét és az egyszavas választ is, viszont alkalmatlanok a kapcsolatteremtésre, és szinte kiszolgáltatják a riportert partnere pszichikai alkatának. Szerencsés esetben semmitmondó kérdés is elindíthatja a válaszlavinát, és az újságírónak csak jegyeznie kell. Jóval nagyobb azonban a valószínűsége annak, hogy a mindenkihez szóló, személytelen kérdés – például, hogy hogy tetszik külföldi vendégünknek Magyarország? –, személytelen választ is eredményez, udvarias általánosságokra csábít, és módot ad a lényeges kérdések, vélemények és konfliktusok kikerülésére.

Vannak persze sztereotip helyzetek és ezekhez kapcsolódó kérdések is. Mindenkinek voltak szülei, van társa, lehetnek gyerekei és hobbyja is. Akivel interjú készül, annak általában van (vagy lehet) mondanivalója az addig megtett útról, gyermekkoráról, karrierjéről, pozíciójáról, vagy mostanában egyre inkább a businessről is. Az interjúnak azonban nem lehet célja felmondatni a kérdezettel a Ki kicsoda? róla szóló passzusát. Ehelyett éppen a protokoll-szövegből kihagyott érdekességekre érdemes rákérdezni, – akár a tankönyvekben ajánlott kérdésekkel is. (Például: Mi volt élete legfontosabb elhatározása? Mi volt pályája során a legsúlyosabb hiba, amit valaha elkövetett? Hajlandó lenne-e valamit feláldozni a karrierjéből is annak érdekében, hogy több időt tölthessen otthon szeretteivel? Elképzelése szerint hol lesz, milyen munkát fog végezni tíz év múlva? Mit tenne másképp, ha újra kezdhetné az életét?)

Aki úgy érzi, hogy a fenti csokorból érdemes válogatni, hogy a receptura egyes elemei alkalmazhatók, az jól teszi, ha használat előtt nem felrázza, hanem szétválogatja a kérdéseket, és csak azt és ott teszi fel, ahol a kérdés valóban illik az interjúalany személyéhez és a helyzethez, amelyben a találkozásra sor kerül. Ha a feltett kérdésekkel és a kapott feleletekkel valóban lapja olvasóinak speciális érdeklődését elégítheti ki. Ebből a szempontból is példamutató a HVG portrérovata. Az interjúalany rendszerint valóban „a hét embere”, akitől azt kérdezik a riporterek – Lindner András és Horváth Zoltán –, amit a HVG gazdasági és politikai problémákra fogékony olvasója éppen akkor tudni szeretne.

Az amerikai ízű, általánosan alkalmazható sémák és politikai aktualitások helyett – példakeresőben - ezúttal egyetlen magyar kulturális riporter kérdéscsokrában tallóztam. Az itt következő kérdéseket nem az interjúkészítő, Vinkó József gyűjtötte össze a mesterség tanoncai számára, hanem magam válogattam össze a szerző Az ember harmadik bőre című kötetéből (Pátria Könyvek, 1989). Ezekre a nagyon is különböző témájú és hangvételű kérdésekre is jellemző – és ez a közös bennük! –, hogy mindenkor címre és névre szólóak. Annyira személyesek, amennyire egy az interjú alanyával általában először találkozó külföldi tévériporter kérdései személyesek lehetnek, de annyira konkrétek, amennyire ez egy beszélgetőpartneréből jelesre készült, eminens riporter tudása alapján lehetséges.

Arrabaltól például, aki egy sakkparti keretében (és szigorúan annak időtartamába szorítva) vállalta, hogy nyilatkozik, Vinkó azt kérdezte: miért olyan fontos a sakk, és kik a legjobban sakkozó francia drámaírók? Belmondónak nekiszegezte: sokan árulónak tartják, mert kommerszfilmek hőseként elárulta az újhullámot. Vajon nem fél, hogy ennyi tömegeknek szánt film után az ő színészi tehetsége is fogyasztási cikké válik? Brassaitól először azt kérdezte: lefényképezheti-e? Azután felvetette: ha olyan sokra tartja, miért akar folyamatosan megszabadulni a fotográfiától? A világszerte olvasott francia írónőt, Marguerite Duras-t azzal ejtette zavarba, hogy megkérdezte: miért olyan fontos számára a szerelem? Lehet, hogy csak a test öregszik, a vágy nem? Vinkó, minden képernyős kedvessége ellenére sem lehetett igazán „kellemes” riporter, hiszen Juliette Grecót az interjú során szembesítette a róla és Sartre-ról keringő pletykákkal, Dürrenmatt-tól megkérdezte, szokott-e néha Dürrenmattot olvasni, Hundertwassertől pedig, hogy művész létére vajon miért vállalkozott arra, hogy Hundertwasser stílusban átépíti és kifesti a Spittelau-i szemétégetőt? Csakhogy a kérdező ezekben a megírt (méghozzá: jól megírt) tévériportokban nem az interjúalanyoknak, hanem a tévénézőknek, az olvasóknak kívánt meglepetést, eredeti információt és tartalmas perceket szerezni. Ily módon az egymástól nagyon is különböző, nehezen nyilatkozatra bírható világsztárokkal folytatott tévébeszélgetésekben tanulságos mustrát kínált a maga kérdezőművészetéből is.

Sztárok lelkét, titkát persze nyilvánvalóan más kulcs nyitja, mint a sarki gesztenyesütő néniét, vagy a Nobel díjas tudósét. A Heller Ágnessel készített interjúk például – Kőbányai János már említett interjúregényén kívül – a filozófus gondolkodásába, eszmevilágába próbálnak kérdéseikkel behatolni. De ez nem könnyű, mivel a filozófia, az etika élőbeszédben nem igazán megközelíthető téma. Ezért aztán a hangsúly a műről többnyire a tudósra, személyes tapasztalataira tolódik át. Domokos Mátyás pályatársként, a kritikus felkészültségével és az irodalomtörténész áttekintésével kérdezte a hozzá legközelebb álló írókat, költőket (A pályatárs szemével, Magvető, 1982), és az eredmény – tucatnyi párbeszédes esszé vagy pályakép. Számomra Örkény Istvánt, Karinthy Ferencet, Kolozsvári Grandpierre Emilt  faggatni azért is volt a legnagyobb riporteri élvezet, mert frappáns, kihegyezett válaszaikkal szinte elébe mentek a kérdezőnek.

 

A dialógus dramaturgiája

Még aki nem fogalmazza meg előre, s nem veti papírra a kérdéseket, az sem mulaszthatja el a lefolytatandó beszélgetés tartalmának, tehát a kérdésekkel együtt az elvárható válasz anyagának előzetes átgondolását. Aki kizárólag partnerében és az Úristenben, a pillanat ihletében bízik – hogy „majd csak lesz valami” –, ahhoz az olajkutatóhoz hasonlít, aki minden előzetes elemzés és vizsgálat nélkül kezdi fúrni a földet, hátha olajra bukkan. Előfordulhat, hogy vállalkozását ily módon is siker kíséri. De ennek valószínűsége jóval kisebb, mintha előzetes talajminták vétele, geológiai kutatások és mérések alapján indítja el a várható olajlelőhelyen a munkát.

Ám jobbnál jobb kérdésekkel a tarsolyában az újságíró még mindig nem tud választ adni a legfontosabb kérdésre: mikor (és hogyan) lesz az eltervezett érdekes, ötletes kérdésekből értékes és szerves interjú?

Ha az előre eltökélt sorrendben valamennyit felteszi?

Ha a helyzet hangulatában és önmagában bízva, a spontaneitás jegyében sodortatja magát kérdésről kérdésre?

Avagy, akkor van igazán esélye a sikerre, ha tervszerű előkészítő munkával teremti meg az improvizáció látszatát? Vannak, akik a tervszerűség jegyében szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy a kérdező kész (írott) kérdéslistával érkezzen meg az interjú színhelyére. Azzal érvelnek, hogy az előre kialakított program – a beszélgetés viszonylag részletes vázlata – megóvja az interjúkészítőt a véletlen és ötletszerű, vagy éppen mellékes kérdésektől, megkíméli a pillanatnyi rövidzárlat kínjától és a váratlan csendektől. Biztosítja, hogy minden lényeges témára sor kerüljön és a találkozás értékes perceit valóban tartalommal, munkával töltse ki a riporter.

Csakhogy a valóság, két ember együttes, vagy párhuzamos gondolkodása, kapcsolata nem tűri a kalodát. Hiába rendezte a hírlapíró világos logikai rendbe a maga tizenkét kérdését, bármikor előfordulhat, hogy partnere – aki a harmadik téma után az ötödikbe, a tizedik után a másodikba kap – könnyen felboríthatja a kérdések logikai alapon felépített kártyavárát. Ilyenkor az újságíró megtehetné - de szerencsére nem igen teszi meg –, hogy az eredeti elképzeléshez ragaszkodva, visszarángatja partnerét a vázlathoz. A gyakorlatban azonban szerencsére ez ritkán következik be: az újságíró többnyire megfelelő empátiával magáévá teszi és elfogadja a válaszadó logikáját, és azt követve folytatja az interjút.

Ha ennek nyomán viszont kusza és logikátlan vagy nehezen követhető lesz az interjú, az újságíró hajlamos arra, hogy maga helyett partnerében keresse a hibát. Csakhogy a dialógus dramaturgiája, felépítése – a kérdező felelőssége. Neki kell vállalnia, hogy a válaszokra reagálva, a vázlatot sutba dobva előre szalad, vagy visszakanyarodik, közbevet, visszakérdez, de közben az élő dialógus által megteremti a beszélgetés új kompozícióját. Mert a lényeg soha nem a riporteri „tervfegyelem,” hanem a jó interjú nyersanyagát kínáló, eleven beszélgetés.

A kérdések számát és sorrendjét illetően is megoszlanak a vélemények. Van, aki azt vallja: általában tíz kérdés alkotja a riporter munkahipotézisét, ennyi a kiindulópont, ennyit kell előre végiggondolni, mielőtt a beszélgetésbe fognánk. Más, maximalista pályatársaink ezzel szemben semmilyen korlátot nem állítanak képzeletük útjába. Azt vallják, hogy minél több a kérdés, annál izgalmasabb, teljesebb lesz a beszélgetés.

Külön vitatéma lehetne a tervezett kérdéssor felépítése. Mi a célszerűbb: in medias res kezdeni, és a továbbiakban lassan, kényelmesen végigporoszkálni a kérdések útján, vagy a téma pereméről, felületéről indulva, egyre mélyebbre ereszkedni a problémák kútjába. Nem hiszem, hogy gyakorló újságírók e téren valódi választás elé kerülnek: általában a téma, a helyzet diktálja a tennivalókat. Feltéve, hogy az újságírónak füle is van, és főként érzéke a dialógus dramaturgiájához. Mert az újságíró és a választott partnere között dialógusnak – akár egy színpadi jelenetnek – megvan a maga optimális dramaturgiája. Ennek szabályai közé tartozik, hogy a nehezen oldódó interjúalanynak illik megkönnyíteni a beszélgetést. Először a lehető legegyszerűbb, konvencionális kérdésekkel, saját, a témához csak lazábban kapcsolódó élményeinkkel közelítjük meg, s csak ezután vágunk a dolgok közepébe. A tárgyilagos, csak a tényeket becsülő interjúalanyt viszont nem kényszeríthetjük hosszú elbeszélésre, és kár untatni saját fecsegésünkkel is. Építsük a cikket az ő precíz és tömör, célratörő közléseire, valószínűleg jól járunk. Aki viszont szívesen mesél és már a bevezető kérdésre elénk tárja mindazt, amiért jöttünk, azt hallgassuk meg türelemmel, s csak annyira avatkozzunk be előadásába, amennyire az elkerülhetetlen. A ránk zúduló szózuhatag megzabolázását – a vállalkozás veszélyének tudatában – minél tapintatosabban kell elvégezni, mindvégig szem előtt tartva partnerünk érzékenységét.

Jó újságíró tartózkodik az indiszkréciótól, a nyilvánosságra nem tartozó, nem közérdekű dolgok firtatásától, riportalanya érzékenységének megsértésétől, de nem hátrál, amikor a közérdekről, a közvéleményre tartozó problémáról van szó. És ne felejtsük el, hogy a következetesség és rámenősség között az újságírói cél húzza meg a választóvonalat.

A kérdéseket tartalmazó notesz akkor is biztonságot ad, ha a beszélgetés során bele sem néz a kérdező. De még ha így történik is, ha az interjú látszólag „spontán” párbeszédből alakul, akkor sem árt a beszélgetés befejezése előtt belepillantani az előre elkészített vázlatba: gyakran előfordul, hogy a riporter ilyenkor – búcsúzóban – teszi fel az utolsó, legfontosabb kérdést. Akár úgy, hogy jelzi, túlságosan elkanyarodtak a témától, vagy bevallja: a kötetlen beszélgetés során elfeledkezett valamiről, amire pedig a lap olvasói, az adás nézői igényt tartanak. A kérdezett megnyerésére és megnyugtatására is alkalmas, bevált módszer, hogy elmenőben a riporter még felajánlja: ha van olyan lényeges kérdés, probléma, amire nem került sor, a beszélgetésben még itt az utolsó, alkalmas pillanat! A riporter készséggel felteszi azt az utolsó kérdést, amit a válaszadó fogalmazott meg, és amit voltaképpen helyette szegez a partnernek. Az esetek többségében a partnerek nem élnek ezzel a felkínált lehetőséggel, inkább még meg is nyugtatják az újságírót, hogy minden fontosat megkérdezett. De ahol sor kerül a pótlásra, ott ez általában az írás javára válik. Mindenesetre a riporternek számolnia kell azzal a kockázattal, hogy esetleg a búcsút követően még hosszú percekig, negyedórákig folytatódik (a válaszadó szája íze szerint) a beszélgetés.

Mostanáig - a cél érdekében – a feltett és a feltehető kérdésekről beszéltünk. Hiszen a közhit szerint ezek alkotják, jellemzik az interjút.

A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Minden újságíró, és nagyon sok újságolvasó is tudja, hogy számtalan esetben a fel nem tett kérdések minősítik az interjút. Bűnügyi históriákban a félben maradt képernyős beszélgetések mentsége a nyomozati titok. A néző kénytelen elhinni, hogy a riporter nem mehetett tovább még a maga-feltárta nyomon sem, mert ezzel esetleg veszélyeztetné a nyomozás sikerét.

Más témáknál, más alkalmakkor viszont ingerli és dühíti a nézőt, az olvasót, ha a riport ott ér véget, ahol kezdődnie kellene. Ha az interjúkészítő – felületességből, óvatosságból vagy érzéketlenségből – nem teszi fel azt a kérdését, ami mindenki másban megfogalmazódik.

A közelmúltban drámai riportban tudósított az RTL televízió egy brutális családban éheztetett, agyonvert négyéves kisgyerek tragikus haláláról. A riporter (helyesen) megszólaltatta az érdekelteken kívül a tanúkat, a szomszédokat, akik a szörnyűségekről szóló beszámolót erős érzelmi felindulásban adták elő. Volt, aki arról beszélt, hogy a szülők bezárva tartották a gyereket, egy másik látta, amikor a kisfiú a pocsolyából oltotta szomját, egy harmadik közölte, hogy ha ő a bűntett után találkozik a brutális apával, biztosan agyonveri. Csak azt nem kérdezte meg a riporter a felháborodott szomszédságtól: miért tűrték, miért nem szóltak az elvált apának, az önkormányzatnak, az orvosnak? Miért várták meg, amíg a tragédia beteljesedik?

Ilyen és hasonló példákkal naponta találkozunk. Mentség és magyarázat mindig kínálkozik. A legkézenfekvőbb az, hogy az adott helyzetben az érdekeltek – felelősök, gyanúsítottak, sértettek - nyilván nem is nyilatkoztak volna. Hogy az interjúalany, ha rájön, hogy kérdéseinkkel az életrajzában felfedezett lyukakat kívánjuk föltárni, biztosan bezárul, elhallgat, esetleg megharagszik, tehát a kényes kérdés végül többet árt, mint használ.

Csakhogy ez koránt sincs így. A kérdezőnek reális kockázatokat vállalva fel kell tennie minden, a témához tartozó fontos kérdést, akkor is, ha az válasz nélkül marad. Példaértékű volt ebből a szempontból (is) Mester Ákos Tocsik Mártával készített interjúja a 168 Órában. (Kudarcdíj, Tocsik Mártával beszélget Mester Ákos, l999. április 8. 14.) Ezúttal az első perctől világos volt, hogy bizonyos – lényeges, sőt perdöntő – kérdésekre a jogásznő nem fog válaszolni. Mester Ákos azonban nem játszotta meg a forró kását kerülgető naiv beszélgetőpartnert, hanem sorra feltette ezeket, vállalva a választ megtagadó reakciót is. Tette ezt anélkül, hogy feldühítette vagy megalázta volna partnerét. Ellenkezőleg: tárgyilagosan, sőt megértően tudomásul vette, hogy ami számára kínos, amire Tocsik Márta a vádlottak padján is megtagadta a választ, azt egy interjúban biztosan nem fogja kifecsegni. Tocsik Márta jogászként eléggé tudatos és dörzsölt volt ahhoz, hogy a riporter nem is próbálkozott a megválaszolatlan kérdések átfogalmazásával. (Más riportalanyok ugyanis némi stilisztikai módosítással becsalhatók a riporter csapdájába). Az ő esetében maradt a csendek súlya, hitelessége. Hiszen tudjuk: a felelet megtagadása is lehet fontos, sokatmondó válasz.

A kérdező és a kérdezett közös érdeke, hogy a beszélgetés ne haraggal, hanem kölcsönös megelégedéssel záruljon. Ilyenkor szokta az újságíró írásban udvariasan megköszönni a beszélgetést. Szóban ehhez rendszerint még a kérdezett „viszontköszönete” járul. A konvenciók olyan erősek, hogy nem ritkán a kérdező és a válaszadó egyszerre köszönik meg egymásnak a beszélgetést. Ez végül is nem rossz, és nem is indok nélkül való: utóvégre a riportalany tette lehetővé az újságírónak az interjút, és ugyanakkor a meginterjúvolt jazz-énekes vagy taxisofőr, adószakértő vagy miniszteriális illetékes számára sem volt közömbös a megszólalás lehetősége, az újságíró képviselte nyilvánosság. Csakhogy, amíg az élet számtalan változatot kínál a fenti köszönet-váltásra, nyomtatásban túlságosan is gyakori az uniformizált búcsú, a „Köszönöm a beszélgetést.” Nyelvtanilag korrekt, tartalmilag elfogadható, bevált záróakkordja ez a születendő írásnak. Csak éppen frázissá kopott, és ennek következtében, mint a búcsú legsematikusabb formája, mára már olyan, mintha ott se lenne, untatja az olvasót. Formális udvariassága nem pótolja a valóságos emberi gesztust, a találkozás tartalmi lezárását. Mennyivel tartalmasabb és eredetibb Aragon és Dominique Arban kötetnyi párbeszédének záróakkordja, ahol a riporter felkínálja az írónak a számvetést, és amikor megkérdezi: Vannak-e olyan megközelíthetetlen területek, amelyekről partnere soha nem fog beszélni? Az őszinte igen pedig további kérdésre ösztönzi: Fontosak? Mire Aragon, a tőle elvárható eleganciával, kérdéssel válaszol: „Ha nem lennének fontosak, miért is lennének megközelíthetetlenek?" (Aragon beszélget, Európa Könyvkiadó, Modern Könyvtár é. n.)

Ugyanez az aktus Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum között, az Esterházy kalauz születésekor a következőképpen zajlott:

„EP: Vége?

MDB: Ilyenkor meg szokták köszönni az interjút. Köszönöm.

EP: Na igen, de tényleg ezt akarja címnek, hogy kalauz?

MDB: Tényleg. De ha akarja, lehet kalauznő.

EP: Akarom” (Magvető, 1991)

A búcsú után már igazán semmi dolga a riporternek: „csak” meg kell írnia – pontosan, hitelesen, hűségesen, tömören és élvezetesen – a lezajlott beszélgetést. Utóvégre nem saját szórakozására, épülésére, hanem az olvasók, a hallgatók, a nézők nevében és az ő kedvükért beszélgetett. Ez a megkerülhetetlen munkafolyamat is megérdemli a tüzetesebb vizsgálatot.

 

Földes Anna [Változó Világ 28.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 28.

Az interjú

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019