VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Szeptember 12.

A megtorlás mérlege és a bosszúhadjárat vége II.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A megtorlás által érintettek körének első korlátozására 1849. december 1-jén került sor. Haynau valamennyi cs. kir. haditörvényszékhez kiadott rendeletében mentesítette a magyarországi polgári közigazgatás egykori tisztviselőit az 1848. október 8. és 1849. január 5. között tett szolgálataikért való felelősség terhe alól, „hacsak az akkori kormány által rendelt szolgálatokon kívül egyéb bűntettet nem követtek el". Egészen tisztázottnak tekintendők azok, akik a) a cs. kir. csapatok elvonulásakor ezekhez csatlakoztak; b) akiket a forradalmi kormány kitett hivatalaikból; c) akik azért maradtak meg állásukban, hogy tetemes kincstári javakat vagy becses levéltárakat mentsenek meg, amennyiben a megmentés sikerült; d) a hivatalok úgynevezett kezelői személyzete, illetve azon tisztviselők, kiknek felelőssége az elöljáróik iránt tartozott feltétlen függés által kisebbül"; e) azon tisztviselők, akik kizárólag fizetésükből éltek. A hivatalból történő elbocsátásra a hódolati nyilatkozat vagy a forradalmi kormány által követelt eskütétel nem képez elegendő alapot. Azonnal el kell viszont mozdítani azokat a tisztviselőket, 1.) akikkel kapcsolatban olyan tények fordulnak elő, amelyek „forradalmi irányra való hajlandóságukat, tehát politikailag romlott gondolkozásukat tanúsítják"; 2.) akiket a forradalmi kormány előmozdított vagy nagyobb hatáskörrel ruházott fel; 3.) azok a hivatali elöljárók és főnökök, akik olyan parancsot adtak ki alárendeltjeiknek, amelynek következtében ezek hivatalukat elveszítették vagy büntető eljárás alá kerültek; 4.) akik szolgálatukat önként ajánlották fel, s a törvényes (ti. cs. kir.) kormányzat alatti működésük miatt igazoló eljárás alá vetették magukat; 5.) akik elhagyva polgári állásukat, beléptek a honvédségbe vagy a nemzetőrségbe. A mindvégig a magyar csapatok kezén lévő területek hivatalnokai akkor igazolhatják magukat, ha a rendes szolgálaton kívül egyéb vétkük nincs. Ugyanezek az elveket kell alkalmazni a nyugalmazott vagy nyugdíjazott tisztviselők igazolásakor is. A magyar katonai közigazgatás cs. kir. tisztviselői továbbra is 1848. október 8. óta tartoznak igazolni magukat cselekedeteikért, „de ezen szelídebb rendszabályok szerint". (Ez elsősorban a budai és péterváradi főhadparancsnokság hivatalnokaira, valamint a katonai nevelőintézetek, ménesek, tartalék lovasszázadok, hadkiegészítő parancsnokságok, lőszer- és fegyvertárak tisztjeire vonatkozott.) Ha a haditörvényszék valamely tisztviselőt elmozdítandónak tart, ám az illető mellett „nyomatékos könnyítő okok szólanak", a haditörvényszék kegyelem útján indítványozhatja az illető nyugdíjban vagy nyugpénzben részesítését. Ha valamely tisztviselő ellen büntető törvényszéki eljárást rendelnek el, az illetőt hivatalától és fizetésétől azonnal fel kell függeszteni. Az igazoló eljárás alatt lévőket viszont a tárgyalás ideje alatt megilleti rendes fizetésük. A katonai személyeknél a hadügyészek, tábori papok, számvivők és orvosok politikai magaviselete a tisztviselőkével egyenlően ítélendő meg. Ezek közül azok, akiket úgy kényszerítettek a szolgálatra, s be tudják bizonyítani a forradalom leverése előtti visszatérésük lehetetlenségét, valamint hűséges érzelmeik megőrzését, igazolni lehet. Az írnokokra, porkolábokra, kovácsokra a legénységi állománynak adott amnesztia vonatkozik, ha előléptetés nélkül szolgáltak a magyar hadseregben. Azok a Komáromban és Péterváradott szolgáló katonatisztek is igazolhatók, akik az igazolási eljárásra önként jelentkeznek, „miután rájuk nézve a haditörvényszéki eljárás elengedtetett".

A kormány még 1849 októberében határozta el, hogy Magyarországon a forradalom által többé-kevésbé kompromittált személyek ügyeinek kezelésére – akárcsak Itáliában – a bel-, pénz-, had- és igazságügy-minisztérium képviselőiből bizottságot alakít. Ez a bizottság a legfelsőbb elhatározások és főparancsnoki rendeletek figyelembevételével készítette el javaslatát a folyamatban lévő, illetve bevégzett eljárásokról.

A bizottság úgy döntött, hogy a katonai személyek elleni eljárásokkal nem foglalkozik, valamint a községek és testületek elleniekkel sem. A bizottság az egyéni büntetőjoggi felelősségre kívánta helyezni az eljárást, s hiányolta az egyöntetűséget a haditörvényszékek eljárásában, amely gyakran mellőzi azokat az enyhítő rendelkezéseket, amelyeket a legfelsőbb elhatározások kilátásba helyeztek. A bizottság azt sem helyeselte, hogy az elítélteket megfosztják aktív és passzív választójoguktól. (Igaz, ezt 1861-ig a szabadlábon lévő jó érzelműeknek sem volt módjukban gyakorolni.) Végül egy olyan rendelet kibocsátását ajánlotta, amely szerint csak a következő kategóriákba tartozó személyeket kellene haditörvényszéki vizsgálat alá vonni:

- a debreceni országgyűlés azon tagjai, akik részt vettek a függetlenségi határozat meghozatalában;

– forradalmi kormánybiztosok

– a magyar kormány kül- és belföldi ügynökei

– az OHB tagjai

– a vésztörvényszékek tagjai

– valamely testület vagy község fellázításában aktív szerepet játszott lelkészek és hivatalnokok

– a forradalmat más módon előmozdító személyek.

A katonákkal és a fenti kategóriákba nem eső, bizalmat nem érdemlő hivatalnokokkal kapcsolatban a tervezet utal a már kibocsátott rendeletekre.

1850. január végén Bach belügyminiszter sürgette a magyarországi politikai perek mielőbbi befejezését, s az itáliai példára hivatkozva azt, hogy a fő tetteseket utasítsák ki az országból, a többiek ellen pedig szüntessék meg a vizsgálatot. A javaslat azonban visszhang nélkül maradt.

Haynau és a minisztertanács között már korábban voltak bizonyos feszültségek; így a Haynaunak adott teljhatalom némileg csípte Schmerling igazság- és Bach belügyminiszter szemét. Az első vita a volt honvédek és honvédtisztek besorozásával kapcsolatban bontakozott ki. Schwarzenberg és a miniszterek aggódtak emiatt, mondván, hogy ez igen rossz hatással lehet a hadsereg szellemére. Haynau azonban a magyarok nyílt jellemére, bátorságára és harci szellemére hivatkozva úgy vélte, hogy e volt honvédtisztek becsvággyal telve arra törekszenek majd, hogy jóvátegyék az uralkodó ellen elkövetett vétkeiket, s hogy képességeiket felhasználva mielőbb előléphessenek a hadseregben. Hozzátette, hogy miután századonként legfeljebb egy-egy honvédtisztet osztanak be, ezek már csak számuk miatt sem jelenthetnek különösebb problémát. Schwarzenberget azonban az okfejtés nem győzte meg. A kormány már korábban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a cs. kir. hadseregben korábban nem szolgált honvédeket az uralkodó nem kívánja büntetni, s ha be is sorozzák őket, ez rendes újoncozásnak tekintendő, s az illetőkre is érvényesek az újoncozás alóli mentesség és a megváltás szabályai. Március 12-én Ferenc József tudatta Haynauval, hogy az uralkodó úgy döntött, le kell állítani a kényszersorozásokat, a már besorozottakat pedig el kell engedni, azonban általános hadkötelezettségük továbbra is fennáll. A kormány úgy intézkedett, hogy azokat a besorozott honvédeket, akik elmúltak 38 évesek, papok, két gyermeknél többet eltartó, s földbirtokkal nem rendelkező házasok, valamint 70 éven felüli szülők egyetlen gyermekei, haza kell engedni. Aki múltja miatt a különösen bűnösök közé tartozik, azt a büntetőszázadokba kell besorozni. Egyben intézkedett valamennyi besorozott nemzetőr elbocsátásáról. A rendelet azonban nem szüntette meg a sérelmeket: a hírlapok még 1850 nyarán és őszén is tucatszámra közölték a szökevény honvédek körözéseit, s Baranyában még októberben is lőttek agyon szökevény honvédeket a zsandárok fegyveres ellenállás miatt.

Komoly feszültséget okozott az is, hogy az uralkodó március 26-án legfelsőbb paranccsal 63 magyar tisztet kegyelemben részesített. Haynau ezáltal saját kegyelmezési jogkörében érezte sértve magát, s tiltakozott a határozat ellen. A minisztertanács ezt elutasította. Haynau azonban alaposan elhúzta az amnesztia végrehajtását: csak június 14-én jelentette a tisztek szabadonbocsátását. Ezúttal 63 olyan tisztet részesítettek amnesztiában, aki 1848 előtt tiszti rangjának megtartása nélkül hagyta el a cs. kir. hadsereget. (Ebbe a kategóriába esett volna az október 6-án kivégzett Lázár Vilmos és a 25-én kivégzett Kazinczy Lajos is.) A szabadon bocsátottak többsége olyan tiszt volt, akiket a hadbíróság első fokon halálra ítélt. Köztük volt Bayer József, Görgei vezérkari főnöke, Földváry Károly, a 3. honvédzászlóalj legendás parancsnoka, Csapó Vilmos, az ozorai diadal legfőbb részese.

Április elején a minisztertanács utasította Bachot, hogy kezdjen tárgyalásokat Haynauval a perek mielőbbi befejezése érdekében a januári javasat szellemében, s nem csupán a még folyamatban lévő perek befejezése, hanem a már letárgyalt perek csöndes felülvizsgálata érdekében is. A kormány ugyanis úgy ítélte meg, hogy az időközben érvényre jutott enyhébb gyakorlattal szemben a múltban néhány túlzottan szigorú ítélet született.

Időközben Geringer is tett egy bizalmas előterjesztést, amelyben a debreceni országgyűlés néhány tagjával kapcsolatban teljes pertörlést javasolt, s általában javasolta bizonyos kategóriák felállítását. Hangsúlyozta, hogy a hivatalnokok igazolási eljárásainak elhúzódása akadályozza a hivatali állások betöltését. Almássy Móric gróf, a pénzügyi igazgatás vezetője pedig amiatt panaszkodott, hogy a haditörvényszékek tömegesen mondják ki a hivatalvesztést a kevésbé terhelt hivatalnokokra is, s azt javasolta, hogy ezek igazolását rendes fegyelmi úton intézzék. A kormány ezután utasította Haynaut és Geringert, hogy állítsanak fel Pesten egy bizottságot a politikai perek felülvizsgálatára, amely javaslatot tehet az azonnal beszüntetendő perekre; egyben megtiltotta a hadbíróságoknak a hivatalvesztés kimondását.

Bach április 16-án felszólította Haynaut, állítson össze egy listát a politikai vádakért elítéltekről és vizsgálatokról ezek megrostálása és osztályozása végett, hogy a minisztertanács ezt felterjeszthesse a császárnak. Haynau azonban elfektette a felszólítást, mire Bach június 14-én megsürgette nála a választ, majd kijelentette, itt már csak az segít, ha a császár egyik szárnysegédjét Pestre küldik Haynauhoz. Haynau egyébként sem törődött a kapott utasításokkal: a haditörvényszékek még májusban is mondtak ki hivatalvesztést, s ítéltek el olyan személyeket, akik az uralkodó 1849. augusztus 29-i rendelete alapján nem minősültek büntetendőknek. Június 28-án maga az uralkodó intézett ez ügyben kéziratot Haynauhoz. A lista ezután július 4-re elkészült. A minisztertanács azonnal tárgyalás alá vette a munkálatot, s Schwarzenberg július 5-én figyelmeztette Haynaut, nehogy az ügyben az uralkodó végső határozatát megelőző intézkedést hozzon. A figyelmeztetés azonban elkésett. Haynau a levél keltének napján halálra ítélt 34 vádlottat, köztük 23 olyan képviselőt, akik a vád szerint részt vettek az uralkodóház 1849. április 14-i trónfosztásában. Ám az ítéleteket azonnal kegyelmi záradékkal látta el, s a képviselőket szabadon bocsátotta, a többiek ítéletét pedig börtönbüntetésre enyhítette.

Ez a kegyelmezési aktus Haynau azonnal nyugalmaztatását eredményezte. A minisztertanács július 6-án határozott erről, arra a több hónapos tapasztalatra hivatkozva, „hogy a Haynau báró által elfoglalt avagy magának tulajdonított állás a közigazgatás rendezett menetével és a kormánynak az oly fontos Magyarországra vonatkozó szándékai követelményeivel összeegyeztethetetlen". A határozat indoklása szerint Haynau a kormányt többször kompromittálta, s eltávolítása „nem csupán megérdemelt büntetés, sokkal inkább adminisztratív szükségszerűség". A minisztertanács egyben úgy határozott, hogy – éppen az ilyen esetek elkerülése érdekében – Wallmoden-Gimborn altábornagynak, Haynau utódjának hatásköre a továbbiakban miben se különbözzön más hadseregparancsnokokétól. A határozatról Schwarzenberg értesítette Haynaut.

Az amnesztia miatt Haynau körül kisebbfajta legendárium is keletkezett, ami abból a voltaképpen igaz sejtésből fakadt, hogy Haynau csak a bosszú végrehajtója, de nem annak kiötlője volt. A kormány számára kínos kérdés volt, hogy érvényben hagyják-e, vagy sem a Haynau által adott megkegyelmezéseket. Bach kijelentette, hogy az uralkodónak ugyan joga van felülvizsgálat alá vonni a főparancsnok intézkedéseit, de ez politikai szempontból nem ajánlatos, mert az uralkodó szigorúbbnak tűnne fel, mint Haynau; Haynaut pedig olyan cselekedetben ismernék el bűnösnek, amiért okvetlenül hadbíróság elé kellene állítani. Noha a megkegyelmezettek között vannak veszélyes és büntetésre érdemes személyek, ezeket szigorú felügyelet alá kellene vonni, s újabb vétség esetén bebörtönözni. A minisztertanács ezt a véleményt fogadta el.

Bach a Haynau által felküldött iratok alapján a még folyamatban lévő eljárások vádlottjait kilenc kategóriába sorolta. Eszerint összesen 40 személy ellen kellett még folytatni a hadbírósági eljárást, a többiek ellen meg kellett azt szüntetni. A minisztertanács kimondta, hogy a hadbíróságok szüntessék meg a hivatalnokok elleni purifikációs eljárásokat, a hivatalból való elbocsátást csak az illető főhatóság mondhatja ki, s a már elmozdítottak indokolt esetben kegyelmi úton visszahelyezhetők.

Rövidesen a hivatalos lap elkezdte közölni a legfelsőbb elhatározásokat. Előbb 109, a forradalomban való részvételért 1–10 évi sáncmunkára vagy várfogságra ítélt személy hátralévő büntetését engedték el, majd 209 képviselő és kormánybiztos kapott kegyelmet (köztük Vörösmarty Mihály, Hunfalvy Pál, Kazinczy Gábor, Szász Károly), végül a Haynau által megkegyelmezett 28 képviselő névsora (köztük Palóczy László, Tóth Lőrinc, Bezerédy István, Pálffy János) látott napvilágot, amelyet a császár még megtoldott Kubinyi Ferenc nevével.

1850 novemberében egy hadügyminiszteri rendelet büntetlenséget biztosított azoknak a besorozottaknak, akik megszöktek, ha 1851 márciusáig jelentkeznek. Rövidesen teljesen megszüntették azok kényszerbesorozását, akik egyébként nem voltak hadkötelesek.

A császár első magyarországi körútja során, 1852 június-júliusában a lapok újabb megkegyelmezéseket tettek közzé. Összesen 243 fő büntetését törölték el, vagy csökkentették; teljes amnesztiát csak 41 fő kapott közülük.

Úgy tűnt tehát, hogy az amnesztiapolitikát egyelőre nem érintette a Mack József volt honvéd őrnagy vezette függetlenségi összeesküvés 1851–1852 fordulóján történt leleplezése; igaz, a kormányzat felhasználta az alkalmat az itthon maradt komáromi kapituláns tisztek jelentős részének őrizetbe vételére. Azonban 1852 augusztusában a hivatalos lapok újabb halálos ítéleteket publikáltak. Ekkor ítélték el Duschek Ferenc pénzügyminisztert, az 1850-ben perbefogott Vay Miklóst, Dunyov Istvánt honvéd századost és Vidats János hadbírót. Az ítéleteket hosszabb-rövidebb várfogságra változtatták (Vay négy évet kapott), de ezek is azt jelezték, hogy az 1848–1849 évi cselekmények miatt a kormányzat és az uralkodó még mindig nem hajlandó megbocsátani.

A szerteágazó, de meglehetősen amatőr módon megszervezett összeesküvés(ek) felszámolását követően több résztvevőt kivégeztek. E halálos ítéletek végrehajtását azonban már befolyásolta Libényi János 1853. február 18-i merénylete Ferenc József ellen, illetve az 1853. február 6-án kitört milánói lázadás által keltett hisztéria is. Az 1853–1854-ben kivégzettek névsorában feltűnik 1848–49 néhány szereplője: Andrásffy Károly és Hegymeghy Soma volt honvédszázados, Noszlopy Gáspár kormánybiztos, honvédőrnagy, Gasparics Kilit tábori lelkész is.

1853-ban elrendelték, hogy a haditörvényszékileg elítélt személyek vagyonával kapcsolatban az elítélt fivérei – ha a vagyon osztatlan volt –, neje vagy özvegye, ha az tartalmazta jegyajándékát, hozományát és törvényes hitbérét, kérelmet nyújthassanak be.

Az ostromállapot megszüntetése már 1852-ben szóba került, azonban Albrecht főherceg, Magyarország katonai és politikai kormányzója még 1853 januárjában is határozottan ellenezte azt, mondván, hogy csak az ostromállapot tarthatja vissza a forradalmi pártot a határozottabb fellépéstől. 1854. április 9-én az uralkodó megszüntette az országban az ostromállapotot, de a kettős, katonai és politikai közigazgatás továbbra is megmaradt. Ugyanakkor az 1849 októberében felállított katonai kerületi parancsnokságok feladataik egy részét átadták a polgári hatóságoknak.

Az ostromállapot megszüntetése megelőzte Ferenc József és Erzsébet házasságát, majd április 24-én a hivatalos lapok 240 politikai fogoly teljes megkegyelmeztetésének hírét közölték. További 96 személynek elengedték büntetése felét, 20 főnek pedig a hátralévő büntetés felét. A csupán felségsértés miatt folyamatban lévő pereket törölték, s kilátásba helyezték a várfogságra vagy sáncmunkára ítélt katonák újabb megkegyelmeztetését is. Az amnesztia azonban nem elégedettséget, inkább csalódást keltett. A közvélemény ugyanis teljes amnesztiát várt, nem részleges megkegyelmezést. Ezzel egy időben engedélyezték néhány emigráns hazatérését, így Szalay Lászlóét és Szirmay Pálét; őt azonban mindjárt hadbíróság elé is állították.

A következő nagyobb amnesztiára csak közel két év múlva, 1856. április 3-án került sor. Ekkor 63 személy további börtönbüntetését engedték el. Erzsébet királyné második szülését megelőzően külön amnesztiabizottságot küldtek ki a kegyelmezési kérvények átvizsgálására. Ennek javaslatait Albrecht főherceg és Kempen altábornagy is véleményezték, de az uralkodó néhány esetben nagylelkűbb volt, mint maga a javaslat.

1856. június 2-án a minisztertanács megtárgyalta a vagyonelkobzások ügyét. Ferenc József, tekintettel arra, hogy az említett vagyonok egy része kicsi és eladósodott, amely így a kincstárnak sem hozna különösebb hasznot, hajlandónak nyilatkozott a küszöbönálló örvendetes esemény (abban reménykedett, hogy felesége trónörököst vár) miatt véget vetni a vagyonelkobzásoknak. A pénzügyminiszter előterjesztette kimutatását e vagyonoknak a kártalanítások után megmaradt aktív tőkéjéről, ami 5,5 millió forintot tett ki Ennek legnagyobb részét Batthyány Lajos és Kázmér, Jeszenák János, Kiss Ernő, Almásy Pál és Pulszky Ferenc vagyona alkotta. Az erdélyi vagyonelkobzások aktívuma összesen 515 000 forint volt, nagyobbrészt a Haller- és Karacsay-birtokokból. Az uralkodó utasította a minisztert, hogy készítse el javaslatát a vagyonelkobzások részleges elengedéséről. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a vagyonelkobzás megszüntetése a többi büntetést nem érintheti, s az ezekkel kapcsolatos kegyelem csak a kevésbé súlyos természetű felségárulás elkövetőire vonatkozhat. A külföldre menekülteket az amnesztiából ki kell zárni, s csak ha hazabocsáttatásukat kérik, lehet ügyüket tárgyalni. Az elkobzott kisbéri birtokot katonai kezelés alatt kell hagyni. A fenti határozat alapján a miniszter 599 személy vagyonelkobzását javasolta eltörölni.

Gizella hercegnő 1856. július 12-i megszületése után megkezdődtek a tömeges amnesztiálások, ám többnyire kevésbé jelentős személyeket ért az uralkodói kegy. Ugyanakkor tették közzé annak a 631 személynek a nevét, akik visszakapták elkobzott vagyonukat. A kivégzettek közül Karol d'Abancourt és Peter Giron nevével találkozunk a listán; a fentebb említett jelentős vagyonok birtokosaira viszont végül nem terjesztették ki a vagyonelkobzás eltörlését.

Decemberben, az uralkodó trónralépésének évfordulóján újabb amnesztia következett, ám ezt csak karácsonykor hirdették ki. Ekkor nyílt meg Fornszek Sándor, Psotta Móric, Beniczky Lajos, Bónis Samu, Boczkó Dániel, Josipovich Antal, Madarász József börtönajtaja. Ugyanekkor az uralkodó megszüntette a további igazolási eljárásokat a forradalmi kormány szolgálatában állott tisztviselők ügyében.

Az uralkodó itáliai körútja során Karl Schwarzenberg erdélyi kormányzó is sürgette a politikai perek megszüntetését és a kegyelmezést, mert a perek állandóan nyugtalanságban és aggodalomban tartják a lakosság széles köreit s mindig újrakeltik a forradalom eszméjét. Más jelentések szerint az ország lakossága zokon veszi, hogy éppen a „javíthatatlan" olaszok kaptak először amnesztiát.

Amikor 1857. március 21-én a koronatanács döntött az uralkodó magyarországi körútjának előkészületeiről, ismét szóba kerültek a vagyonelkobzások, illetve az emigránsok hazatérései. Ferenc József úgy vélte: inkább lehetne visszaadni a kivégzettek vagyonát, mint azokét, akik nem akarnak külföldről hazatérni. Albrecht főherceg azt javasolta, hogy a külföldi követségeket és konzulátusokat nagyobb jogkörrel ruházzák fel a hazatérési engedélyek elbírálásában. Ugyanakkor elhatározták, hogy katonai személyek csak akkor térhessenek haza, ha vállalják, hogy haditörvényszék elé állnak. Egy Kempen által ekkor készített jegyzék szerint még 64 elkobzott vagyon volt a kincstár kezelésében, többnyire a kivégzetteké és az emigránsoké.

Ferenc József 1857. május 4-én kezdte meg újabb magyarországi körútját, ennek során, május 9-én hirdették ki az újabb amnesztiarendeletet, amely minden, a lombard-velencei királyságon kívül honos személyt (ezeken a területeken ugyanis már januárban amnesztiát hirdettek) börtönbüntetését elengedte. Josefstadtból több mint 100, Olmützből 21 fogoly térhetett haza. Visszaadták a kivégzettek lefoglalt vagyonát, az emigránsokat viszont kizárták az amnesztiából. 1857. szeptember 1-jén egy legfelsőbb elhatározás újraszabályozta az elkobzott vagyonok ügyét. Eszerint azokat az átvételkor talált állapotban, az azóta befolyt hasznokkal, járadékokkal és úrbéri kárpótlásokkal együtt a forradalmi ténykedésük miatt elítélt, s belföldön tartózkodó polgári személyeknek, valamint a még börtönben lévő katonáknak visszaadandók. Az e javakból addig befolyt, nem a vagyonállományhoz tartozó tiszta jövedelmeket az ország lakosainak javára fogják fordítani. Az elítélteket terhelő állami pénzelőlegekről – amelyek ellátásukra szolgáltak – történő elszámolást elengedik. A külföldre menekültekkel kapcsolatban utasították a követségeket, hogy hazatérési folyamodványaikat terjesszék fel legfelsőbb elhatározás alá.

Ezzel egy időben elengedtek jónéhány 1849 után kivetett bírságot; így mentesült az erdélyi székelység, egyes püspökségek és káptalanok, megyék és községek tartozásaik alól. Szintén eltörölték az 1848–49-es hadikárpótlások kiegyenlítésénél a lojalitási nyilatkozatok megtételét. Hozzáteendő, hogy mindez csak az 1848–49-es ügyeket érintette: 1856–1857-ben még tucatnyi, különböző függetlenségi szervezkedésben érintett személy ellen folytattak le bírói eljárást.

Az utolsó amnesztiálásokra 1858–1859-ben került csak sor. Csak 1858-ban szabadult az a Koffler Bódog őrnagy, akit még 1849 februárjában fogtak el Észak-Erdélyben, tehát módja sem volt arra, hogy a trónfosztás után harcoljon; valamint Bauer Lajos őrnagy, Bem vezérkari tisztje, illetve Virágh Gedeon őrnagy, aki 1848 októberében Csehországból vezette haza 180 huszárját. Utolsóként szabadult Jovich István (Stefan Jović) vezérőrnagy, Eszék egykori parancsnoka, aki már 1848. november 3-án nyugalmaztatta magát. Neki azt nem tudták megbocsátani, hogy Eszék miatta került magyar kézre.

Szólnunk kell még a Haynau által a különböző zsidó községekre kivetett hadisarc sorsáról. Ennek mértékét még a kormány is túlzásnak tartotta. November 4-én az uralkodó jóváhagyta, hogy az egész magyarországi zsidóságra – kivéve néhány közismerten császári érzelmű hitközséget – 2 300 000 forint hadisarcot vessenek ki, négy év alatt, egyenlő részletekben, s ezt a korábbi türelmi adó arányában szedjék be. A kormány elvi okokból ellenezte egy vallásfelekezet hadisarccal büntetését, s előterjesztést tett az uralkodóhoz: csak a forradalomban igazolható módon részt vett hitközségeket sújtsák e hadisarccal. E célból 1850 márciusában bizottságokat is küldtek ki. Haynau azonban ellenszegült, s tovább folytatta az összeg behajtását.

A pesti zsidó község állandó bizottsága ezután javasolta, hogy a zsidóság kész lenne 500–600 000 forintot befizetni az állami iskolaalapba, ha ezáltal megszabadulhat a hadisarcfizetés kötelezettsége alól. Végül a kormány 1850 szeptemberében utasította Geringert, hogy az 1 000 000 forintra leszállított összeget a türelmi adóval szedesse be, s azt a zsidók saját iskolai céljait szolgáló alapítványként kezelje. Így jött létre a zsidó iskola-alap, amely 1855-re már együtt volt, azonban csak 1857. október 8-án nyílt meg az első olyan mintafőiskola, amelyet ebből a pénzből finanszíroztak. Haynau szándéka tehát ezúttal ellentétébe fordult – a zsidókra kivetett hadisarcból a zsidóság oktatásának legfőbb tényezője lett.

A teljes amnesztiára csak 1867-ben, a koronázás napján került sor. Ferenc József mindenkinek lehetővé tette a hazatérést és elkobzott javaik visszaszerzését, amennyiben hajlandók letenni a hűségesküt az uralkodóra. Ezzel a lehetőséggel Kossuth Lajoson és néhány más, új hazájában már meggyökeredzett emigránson kívül majdnem mindenki élt. Az országgyűlés által az uralkodópárnak megszavazott 50 000 arany koronázási ajándékot Ferenc József és Erzsébet egy nagylelkű gesztussal a rokkant honvédek, valamint a honvédözvegyek és árvák számára ajánlotta fel. Az így létrejött Honvéd Segélyalapból többszázan jutottak némi segélyhez. 1868-tól kezdve minden volt cs. kir. tiszt, akit a szabadságharc után megfosztottak nyugdíjjogosultságától és rangjától, kegy- vagy nyugdíjat kapott, noha ez az összeg néha az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés volt. Tisza Kálmán miniszterelnöksége után a volt honvédek is nyugdíjat kaptak.

A cs. kir. hadseregben és az újjáalakuló Magyar Királyi Honvédségben tucatnyi volt honvéd fő- és törzstiszt kapott alkalmazást, s közülük többen a tábornokságig vitték. Ferenc József csupán egyhez ragaszkodott: egyetlen volt 1848–49-es tábornok sem lehetett hadseregének tagja. S az említett 50 000 forint odaajándékozásán kívül az uralkodó soha nem volt hajlandó valamifajta szimbolikus megbékélési, főleg pedig bocsánatkérési gesztusra.

A megtorlásnak az a formája, amely az egész társadalmat sújtotta, a Kossuth-bankók kárpótlás nélküli beszolgáltatása és megsemmisítése volt. S ez volt az, amiért a nemzet soha semmilyen, még részleges kárpótlást sem kapott. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a nemzet ezzel az összeggel fizette meg az átlépést a feudális társadalomból a polgári társadalomba.

 

Hermann Róbert [Változó Világ 27.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 27.

Megtorlás...

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019