VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Október 3.

Jelölési rendszerek - és az olvasás művészete I.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A jelölés fogalma elválaszthatatlan az előadásétól. Tulajdonképpen minden írás csak jelölés, és minden olvasás előadás. A költészet egy olyan művészet, amely az érzékekre hat, és egyidejűleg több érzékszervet is működésbe hoz. Az írásbeliséget nem ismerő társadalmakban a törzs tagjainak olvasniuk kellett a költemény megszólaltatását kísérő mimikából, gesztusokból, az előadó öltözékéből, a különféle rajzos és festett ábrákból, a szimbolikus tárgyakon végrehajtott műveletekből. A költészet mind a mai napig megőrizte érzéki jellegét, s azt a képességét, hogy többféle érzékszervre hasson. Az előadóművészet egyik formájában a testbeszéd helyettesíti az emberi hangot, és még aki magában olvas, az is forgatja a lapokat, mozgatja a fejét, a szemét, valamint a nyelvét és az ajkát, vagy legalábbis a nyelvgyökét, és így tovább.

A látvány, hang és beszéd közti fizikai kapcsolatnak egy belső beszéd, belső látvány és belső hangzás a tükörképe. Gondolataink mentális képek és belső monológok kombinációi. E kapcsolatteremtések révén tudunk nevet adni annak, amit látunk, és képet alkotni arról, amit hallunk. A költemény, akár halljuk, akár látjuk, a belső érzékelést stimulálja. Az angolszász harcos, aki a Beowulf előadását hallgatta egy fából ácsolt kastély félhomályos csarnokában, nemcsak arra volt képes, hogy sárkánynak lássa a tűzből felcsapó lángnyelveket. Fejében seregnyi kép rajzott, melyet a szavak idéztek fel. Mi már magunkban olvasunk, de ha még nem váltunk a gyorsolvasás rabjaivá, a belső hang bennünk is megszólal, és képeket idéz elénk. A költői "képről" rengeteget írtak - de amire utalnak vele, az voltaképp nem a papíron van, hanem az agyunkban keletkezik.

A nyugati világ e századi kultúrájában az az uralkodó tendencia, hogy az olvasás egyre sietősebb és egyre érzékietlenebb tevékenységgé válik. A kortárs költészet ugyanakkor szembeszáll ezzel a tendenciával, újra felfedezi más kultúrák olvasási módszereit, és újakat állít melléjük. Míg az emberek többsége számára az olvasás már csak az információszerzés egyik technikája, addig a költők alternatív jelölési rendszereket és újfajta előadásmódokat próbálnak létrehozni. Tanulmányomban előbb a gyarmatosítás előtti Mexikó, a késő Tang kori Kína és a Jakab kori Anglia példáján szemléltetem, hogyan olvastak költeményeket a mienkétől különböző kultúrákban, majd a kortárs költészet néhány jellegzetes jelölési rendszerével foglalkozom, illetve azzal a kérdéssel, hogy hogyan olvassuk őket.

 

 

Mexikó, 1500

A spanyol hódítást közvetlenül megelőző időkben Mexikóban sokfajta könyvet és dokumentumot használtak. A legműszészibben kidolgozottak mind közül talán a maják vallási könyvei voltak, melyekhez mára elvesztettük a kulcsot. Az aztékok kozmopolita városában, Tenocstitlánban (a mai Mexikóvárosban) számtalan fajta kézikönyvet, hivatali iratot és törvénygyűjteményt hozták létre és használtak fel. Az aztékok vallási és történelmi tárgyú könyveket is alkottak, melyeket szoros kapcsolat fűzött a költészethez. Rendszerint hosszú csíkokra hasított állati bőrből vagy fügefa háncsból készítették, s tekerccsé göngyölték vagy leporellóvá hajtogatták őket. A lapokat keményítővel kezelték, és élénk, de nem túl sokféle színű, ásványi alapú festékkel, vagy koromból nyert tussal festették meg. Az elemek egy ikonográfikus rendszerbe illeszkedtek, s az erősen stilizált képek szóban többféleképp is visszaadható fogalmakat reprezentáltak. Vagyis ez a rendszer nem szavak lejegyzésére szolgált. A jelek között ritkák a talányosak, többségük konkrét kép, nem pedig a szavak hangzására utaló elvont szimbólum.

Arról, hogy hogyan olvasták ezeket a könyveket, nem tudunk semmi bizonyosat. Magam is hosszú évekig dolgoztam egy tanulmányon, melyben választ kerestem a nyitott kérdésekre. A következőkben röviden vázolom, milyen következtetésekre jutottam. A legtöbb szakember szerint az aztékok könyvei emlékeztetőeszközök voltak, olyan dolgokra emlékeztették olvasóikat, amelyeket máskülönben elfelejtettek volna. A hivatalos dokumentumoknak tényleg lehetett ilyen funkciójuk, de a vallási és történelmi könyvekkel kapcsolatban semmi alapja sincs hasonló feltételezésnek. Az aztékok a mi fogalmaink szerinti írásbeliséget nem ismerték, és valószínűleg nem volt szükségük rá, hogy a történelmükre és a mitológiájukra emlékeztessék őket. Az írásbeliséget nem ismerő népeknek rendszerint kitűnő a memóriájuk. Minden bizonnyal többféle rendű és rangú hivatásos dalnokuk volt, egyesek a mítoszokra, mások a történelemre, megint mások a genealógiára "szakosodhattak", valahogy úgy, mint a Lord Parry által tanulmányozott jugoszláv rítusénekesek, vagy mint a nyugat-afrikai családfa-dalnokok, akikre Észak-Amerikában a Gyökerek c. filmsorozat irányította rá a közfigyelmet.

Az olvasásnak valóban az emlékezet erősítése lehetett a legfontosabb funkciója, csakhogy nem az általunk megszokott értelemben. A rendelkezésünkre álló információk arra engednek következtetni, hogy a festett könyvek és a recitálások az oktatás nélkülözhetetlen kellékei voltak. A könyvek vizualizálható formában vésték a tanulók emlékezetébe népük mítoszait és történelmét. Vagyis nem az volt a céljuk, hogy olyasmire emlékeztessék olvasóikat, amit máskülönben elfelejtettek volna, hanem hogy bizonyos dolgokat felejthetetlenné varázsoljanak. A bennszülöttek stílusának jellegzetességei - az egyszerű és ragyogó színek, a határozott fekete keretek, az azonnal felismerhető képek, a mellérendelés elvére épülő, vibrálóan színes kompozíciók - tökéletesen megfeleltek ennek a feladatnak. A tanulók fejében a versbe szedett mítoszok, mesék, eredettörténetek, imák a könyvben látott képekkel együtt raktározódtak el. Szó és kép nem feltétlenül magyarázta, kommentálta, inkább árnyalta, kiegészítette, kiterjesztette egymást; mindegyik olyasmit nyújtott, amire a másik nem volt alkalmas. A képek és a hangok felbukkantak a tanulók álmaiban, színezték képzeletüket, formálták világszemléletüket, és hatást gyakoroltak egész további életükre. Tezeatlipoka képe nem azért szerepelt a könyvekben, hogy az olvasók tudomást szerezzenek az istenségről - mindnyájan tökéletesen bizonyosak voltak jelenvalóságában - hanem azért, hogy egy konkrét képet társítsanak hozzá, amely azután a vele kapcsolatos mitológiákba és liturgiába is beleszövődött.

Több forrásból is tudjuk, hogy különféle szertartások alkalmával falakon tették közszemlére a szétteregetett könyveket. Képzeljük el, amint az olvasók a könyvek előtt állva az ifjúkorukban tanult verseket mormolják, és felfrissítik az emlékezetükben élő képeket. Mintha csak egy mai performansz, mondjuk Jackson MacLow Gathájának előadóit látnánk magunk előtt: a performerek minden idegszálukkal a képekre és az általuk kiejtett hangokra koncentrálnak, és ezáltal a közösségérzés is felerősödik bennük.

A történelemkönyveket az eposzénekesek használhatták. A néhány főnyi közönség körülülte az énekest, aki a könyvet önmaga és a hallgatósága közé helyezte, kinyitotta, és énekelni kezdett. Az énekes csak minimális mértékben támaszkodott a partitúrára. A könyvnek az volt a fő rendeltetése, hogy a dalnok hallgatósága megszemlélhesse (és az agyába véshesse) a dal képi mását. Nyilván nemcsak csoportosan olvastak. A magányos olvasás azonban nem néma olvasást jelentett: az olvasó valószínűleg elszavalta a különféle témájú verseket. Bizonyos, főként vallási tárgyú könyvek esetében az olvasás a jóga egy neme volt. Vallási könyveket a tibeti buddhistáékhoz hasonló vizualizációs gyakorlatokhoz is igénybe vehettek, e gyakorlatok pedig fontos szerepet játszhattak az aztékok vallásában oly lényeges isten-megtestesítésekben. A Codex Borgia középső részét talán mandala-sorozatnak tekintették. A vallási könyvek listákat, táblázatokat és naptárakat is tartalmaztak, melyek segítségével jósolhattak és rituális ünnepeket szervezhettek. Nyilván másképp olvasták őket, mint a kevésbé szigorú szerkezetű könyveket, s talán új ismereteket is szereztek belőlük. De az olvasó még akkor is szertartásosan viselkedett, amikor csak egy naptári adatot akart ellenőrizni, és kántálva olvasott.

A leporelló formátum az említett olvasásmódok mindegyikével összhangban volt. Az eposzénekes annyi oldalt teríthetett ki a közönsége elé, amennyit csak akart. A szertartások során az egész könyvet be lehetett mutatni. S ha az olvasó a kezébe vett egy könyvet, a lapokat szétnyitva-összecsukva különféle sorozatokhoz, együttállásokhoz juthatott. Ha például az első és a hatodik oldal akarta egymás mellé helyezni, akkor egész egyszerűen összecsukta a köztük lévő lapokat.

Ez különösen a rituális naptárak esetében lehetett hasznos, mert módot adott a táblázatok, diagrammok és naptárak összehasonlítására és egybekapcsolására. De a történelem megértését is megkönnyíthette: Mexikó őslakossága a történelmet ciklikus folyamatnak tartotta, és a leporelló formátum módot adott a ciklusok összehasonlítására.

A történelemkönyvek egyik érdekes tulajdonsága, hogy alkalmasak arra is, amit futólagos, és arra is, amit alapos olvasásnak nevezhetnénk. A futólagos olvasás során az olvasó beérte az ábrák felismerésével és funkciójuk megértésével. Az alapos olvasás ennél sokkal többet jelentett: az olvasó hosszú részeket recitált olyan, a képekhez társítható versekből, melyeket a könyv talán nem is tartalmazott. Mondjuk az egyik oldal egy istenalakkal kezdődött: az olvasó először az istenséghez fohászkodott, felsorolta a képességeit és a tulajdonságait, majd elmesélte a hozzá kapcsolódó mítoszokat, végül elmondott egy imát. A következő kép egy embert ábrázolt: az olvasó elszavalta a családfáját, az életrajzát, a neki tulajdonított szállóigéket stb.

E futólagos olvasásnál alaposabbat csak az a szóbeli kontextus tett lehetővé, melybe a könyv eredetileg illeszkedett. Egy oldal gyors végigolvasása néhány percet vehetett igénybe, az alapos olvasás órákig tarthatott. Az olvasással töltött idő nem annyira az adott oldalon lévő információ mennyiségétől függött, mint inkább attól, hogy mennyi interakcióra volt hajlandó az olvasó.

Képzeljünk el egy tenocstitláni kalmekakont (egyetemet) úgy 1500 táján. Számos olvasó tartózkodik az épületben, aki mind a maga módján olvas. Az egyik csak rövid időre ugrott be, hogy ellenőrizze egy almanachban, összeillik-e két házasulandó a születési adata alapján. A másik azt akarja megtudni egy hasonló könyvből, hogy melyik napon fog a Vénusz bolygó állása káros hatást gyakorolni valamelyik katonai rend tagjaira. A harmadik egy történelemkönyvet lapozgat; futó pillantást óhajt vetni egy fontos személyiség családfájára. Az iskola egyik szegletében egy eposzénekest ül körül néhány tanuló, s miközben a hős képeit tanulmányozzák, a hallottakat is elraktározzák emlékezetükben. Egy másik csoport egy tudóst vesz körül, aki az idő mechanizmusáról, a csillagok akaratáról vagy a halucinogének és egyéb szent növények rituális használatáról tart előadást. Egy harmadik csoport történelmi kérdéseket vitat meg egy szétteregetett, vagy új módon összehajtogatott könyv segítségével. Az egyik cella mélyén egy tanuló, miután szigorú böjtöt tartott, sanyargatta magát, és előírásszerűen pszilocibint vagy meszkalint vett magához, egy mantrát ismételget kitartóan. Egész lényével annak az istenségnek a képére koncentrál, akit most, a könyv élő lapjává válva, ő maga személyesít meg. Egy leendő könyvillusztrátor ábrákat rajzol a porba, s közben igéket mormol a szimbolikus jelentésű egyenesekről és görbékről. Egy főpap a dolgozószobájában ül, s azon tűnődik, hogy az előjelek alapján mikorra hirdesse ki egy hamarosan esedékes vallási ünnep kezdetét. Lehet, hogy nincs is könyv előtte - számításaiban korábbi olvasmányaira támaszkodik.

Az aztékok világa tele volt emberi és isteni hangokkal. Az élet normális rendjéhez tartozott megtanulni a hangok jelentését, a madárhangokét éppúgy, mint a növényekét. Az első dolog, amit egy újszülött azték csecsemő hallott, a bábaasszony buzdító versikéje volt. Élete imák, versbe szedett előírások és varázsigék körül forgott, s halálakor verseket szavaltak. Az aztékok nem arra használták elsősorban a könyveket, hogy ismereteket szerezzenek, hanem hogy mélyebb tudást szerezzenek arról, amit már tudtak. A könyvek a kultusz lényegéhez tartoztak. A kimondott szó és a lefestett kép közti kölcsönhatásnak mágikus funkciója volt. A szájhagyomány által megőrzött, s a hódítás után európai írásjelekkel rögzített verseik ilyen sorokat tartalmaznak: "Úgy élünk mi itt, mintha festett képek lennénk a könyveitekben"; "a szíve talán egy festett könyv"; "ő (az életadó) festi meg a lelkedet"; "úgy kopunk ki a világból, mint egy festett könyv". Az aztékok nem ismerték a fonetikus írást, s nem voltak képesek szavakat, szócsoportokat rögzíteni. A könyv nem egy jelkészlet volt, amely eligazítja az olvasót, hogy mit mondjon, hanem egy segítőeszköz, amely lehetővé teszi a számára, hogy lássa is, amit hallott. A könyvek és a szavalatok közti bonyolult kölcsönhatások az olvasó-dalnokot olyan nagyfokú fizikai és szellemi aktivitásra késztették, amilyenre a betűírásos könyvek világában nincs lehetőség.

 

 

Kína, 810

Az évszázadok során a kínaiak sokféle felületre írtak - a változatok száma még nagyobb, mint a gyarmatosítás előtti Mexikóban. Ismerték és használták az összes fontosabb könyvformátumot: a tekercset, a leporellót, a mappát és a különböző típusú gerinckötéseket. Szinte a kínai írás kezdeteiig visszavezethető az a hagyományuk, hogy házak falára és sziklák oldalára festettek vagy véstek verseket. Az utóbbi gyakorlatot, mely az olvasást a tájban való gyönyörködéssel kapcsolta össze, a kínaiak kifinomult művészetté fejlesztették. A kínai irodalom tele van olyan emberekről szóló történetekkel, akik hosszú utazásra vállalkoztak, hogy elolvashassanak egy sziklába vagy templomfalba vésett feliratot. E feliratok olykor nagyon nagy méretűek voltak: több olyan példáról is tudunk, ahol a jelek magassága meghaladta a tíz lábat. A politikai szlogenekkel teleírt óriásplakátok vagy a pekingi "demokrácia fala" nem maóista találmányok. Az olvasók gyakran másolatot készítettek a feliratokról. Nedves papírt borítottak rájuk, melyet belenyomkodtak a vájatokba, és faszénnel vagy tintával dörzsöltek át. A dörzsölt másolatokat felgöngyölték, összehajtogatták vagy könyvbe kötötték, s valószínűleg ez a gyakorlat vezetett a nyomtatás művészetének kifejlődéséhez. Egyes kínai egyetemeken a hivatalos szövegeket kődobokba vésték, és a tanulók úgy állították elő tankönyveiket, hogy dörzsölt másolatokat készítettek róluk. Ez a módszer nemcsak a korlátlan másolást tette lehetővé, hanem a szövegek standardizálását, a szövegváltozatok kiiktatását is - jóllehet az utóbbi eredményt a reneszánsz Európának szokták tulajdonítani.

Az írásfelületnek nem kellett laposnak vagy statikusnak lennie. Tuan Cseng-si a kilencedik század közepén beszámol egy munkásnőről, akinek egész testét Po Csü-ji versek borították.

A kínai versírás elképzelhetetlen kalligráfia nélkül, a kalligráfiát pedig szoros kapcsolat fűzi a festészethez. E három művészeti ág között - melyeket Kínában "a három tudásnak" neveztek - nincs éles határ. Ideális esetben a kalligráfia ugyanolyan magas művészi színvonalú, mint a benne megtestesülő vers. A kínai írás, jellegénél fogva, ösztönzőbben hat a szépírás művészeire, mint az - egyébként szintén gyönyörűséges - latin ábécé. A nagy számú és bonyolult kínai jel még a legjobb formaérzékű kalligráfus tudását is próbára teszi, ugyanakkor az önkifejezési lehetőségek valóságos tárházát biztosítja számára. A folyóírás tovább bővíti a potenciális változatok körét: a kalligráfus - intuitív alapon, a szöveg egészéről alkotott elképzelése szerint -, absztraktabbá tehet, leegyszerűsíthet vagy akár ki is hagyhat egyes jeleket. A kézírásokat még a hozzáértők is nehezen olvassák, ami különös fontosságot kölcsönöz a kalligráfus művészetének. A versek gyakran képek kíséretében kerülnek nyilvánosságra, és az egyik művészeti ágban elért eredmények a másikra is hatást gyakorolnak. Voltak korszakok, amikor a tájképeket, madarakat és egyéb témákat kalligrafikus stílusban festették meg, máskor pedig a jelek festőiségét hangsúlyozták.

A művészetek közti határok elmosódása azzal is magyarázható, hogy a festő és a kalligráfus ugyanazokat az alapeszközöket használja: bambusz nyelű, szőrből készített ecsetet, valamint koromból nyert tust. Ez a fajta ecset széles mozgáslehetőséget biztosít a festő-kalligráfus számára: egyeneseket éppúgy lehet vele rajzolni, mint éles szögeket, lágy íveket; vastag vonalakat éppúgy, mint hajszálvékonyakat, és az ecset külső szőrszálai segítségével finom mintázat rajzolható a fő ecsetvonások köré. A kalligráfus azonban egyetlen vonást sem hagyhat félbe, hogy pihentesse a kezét, mert nyomban pacát ejtene a művére. A művésznek gyorsan kell dolgoznia, és ez egyszerre ösztönzi spontaneitásra, valamint arra, hogy mielőtt a tusba mártaná ecsetjét, elképzelje, amit festeni akar. A kalligráfus művészete a vésnök és a fametszet-készítő mesterségével is érintkezett. A kilencedik században már gyakran előfordult, hogy a jeleket mester-kalligráfusok festették rá a kő vagy fa felületére, és a szakmájukban jártas vésnökök képesek voltak pontosan reprodukálni a lágy íveket, az éles szögeket és a külső szőrszálak nyomát. Sok kődörzsöléses, illetve fadúcok felhasználásával nyert nyomat ugyanolyan spontánnak hat, mint az eredeti festmény.

A három tudás közti kölcsönösség egy másik oka a kínai írás természetében rejlik. Lényegében négy alapvető jelfajta vagy jel-összetevő létezik: 1. a piktogram, azaz a dolgok absztrakt képén alapuló jel = ember, és úgy néz ki, mint egy pálcikaember; 2. a "gesztogram", amely nem a dolgot, hanem annak valamely megnyilvánulását ábrázolja; 3. a fonogram, azaz a hangot reprezentáló, képi hasonlóság nélküli szimbólum; 4. az ideogram, mely gyakorta a három említett jelfajta kombinációja: úgy jelez egy fogalmat, hogy annak mind képi, mint fonetikai ábrázolása csupán részleges. Arthur Cooper ezt a rendszert etimologikusnak nevezte - ennek az írásfajtásnak ugyanis talán az a legfontosabb jellegzetessége, hogy minden jelnek külön története van. Az írástudó kínai aligha törődik a történelmi előzményekkel, amikor szokványos dokumentumokat, iratokat, leveleket vagy újságcikkeket olvas - ezekben az esetekben a jelek csak szavak szimbólumai. Amikor azonban verset ír vagy olvas, ráhangolódik a hangzás, a látvány, a jel és a fogalom közti megfelelésekre. A komponensek kölcsönhatásai hangsúlyosabbá teszik a folytonosságot és a változékonyságot is. A művelt olvasó, akinek már van gyakorlata az egymásba szőtt piktogramok, gesztogrammok, fonogramok és ideogramok tanulmányozásában, élvezni tudja a látvány, a hang, a gesztus és a jelentés közti összhangot.

A kínaiak úgy vélték, hogy a hangzás fontos szerepet játszik a költészetben, ugyanolyan fontosat, mint a három tudás. A kilencedik században a verseket általában kántálták vagy énekelték, s az ideális költő nemcsak jó énekes, hanem gyakorlott lantjátékos is volt. Kung fu-ce Lun jü-je szerint "egy művelt ember csak rendkívüli helyzetekben válik meg a lantjától". A beszélt kínai nyelvek, amelyekben fontos szerepe van a hangmagasság-változatoknak, arra ösztönzik a költőt, hogy zenei alakzatokat építsen a verseibe. Talán ez az a tulajdonsága a kínai költészetnek, amelyet a legnehezebb elérhetővé tenni a nyugati olvasó számára. Nem tudok egyetlen olyan fordítóról sem, aki megpróbálta volna a kínai vers lexikális jelentésével együtt a zenéjét is visszaadni. A vizuális formák reprodukálására több nyugati költő is kísérletet tett, de a versek melódiája elveszett - talán egy hangköltő vagy egy zeneszerző vállalkozása több sikerrel kecsegtetne.

810-ben már nyomtatott verseskötetek is léteztek, de a legtöbb költeményt kéziratos formában terjesztették. Ha egy kilencedik századi kínai költő kéziratot kapott a barátjától, először is szertartásos mozdulatokkal szétgöngyölte vagy maga elé terítette. Azután nyilván szemrevételezte a papírt vagy a selymet, amire a vers íródott, megtapogatta az anyagot, közben arra is figyelt, hogy milyen neszeket ad ki, talán még meg is szagolta. A kéziratnak előbb az absztrakt formáját vette szemügyre, majd hozzálátott a kalligráfia részleteinek tanulmányozásához - egyelőre ezeket is absztrakt formákként kezelve. Csak most fogott hozzá az olvasáshoz. A vers valószínűleg kézírással lett lejegyezve, úgyhogy helyesebb volna silabizálásról beszélni. Feltehetőleg már volt valami előzetes elképzelése barátja kézírás-technikájáról a kézirat absztrakt formája alapján. Most azt figyelte meg, hogy hogyan tükröződik a forma által sugallt hangulat vagy lelkiállapot az egyes jelekben.

Miután alapos ismeretséget kötött a verssel, s a kalligráfia egyéni vonásairól is képet alkotott, meghatározta a vers formáját. A kínai költemények modern kiadásai néha egy pöttyel, vagy más módon jelzik a sorvégeket, a hagyományos kínai költészetben azonban nem léteztek hasonló konvenciók. Az olvasó a vers belső sajátosságai - a szünetek, a szintaxis, a párhuzamok stb. - alapján döntött. A leggyakoribbak az öt és hét jelből álló, közvetlenül a közepük előtt sormetszettel ellátott sorok voltak, s a mi olvasónk ennek tudatában igyekezett megállapítani a sorok hosszát. A párhuzamok és az ellentétek központi szerepet játszottak a kor költészetében. Olvasónk valószínűleg velük kezdte az ismerkedést, s csak utána olvasta végig a verset. A kínai nyelvben nincs igeidő és nyelvtani szám, s alig van benne olyan kötő- és viszonyító elem mint amilyen a névmás, a prepozíció vagy a névelő a nyugati nyelvekben. A kínai költők gyakran ki is hangsúlyozták a kétértelműségeket, s rendszert vittek a lappangó tendenciába. Olvasónk e kétértelműségeket nyilván feloldotta valahogy, de az alternatív lehetőségekről sem feledkezett meg, miközben a vers körvonalai lassacskán kirajzolódtak előtte. A korabeli költészet tele volt célzásokkal, amelyek a fogékony olvasóban reminiszcenciákat keltettek. Olvasónk az előtte fekvő verset számtalan más szöveggel is kapcsolatba hozta, melyeket különböző helyzetekben hallott énekelni vagy szavalni. Mikor már eleget tűnődött a versszakokon, és sikerült megragadnia az értelmüket, kipróbálta a költemény hétköznapi beszéden túli hangzáslehetőségeit.

A sorszerkezetek és sormetszetek keltette ritmusérzet, az intonáció keltette dallamérzet kulcsot adott a költemény elénekléséhez vagy elkántálásához. Sok verset ismert dallamra írtak, s ha olvasónk elég figyelmes volt, a megfelelő dallamon kezdte énekelni a verset, s újabb párhuzamokat fedezhetett fel. Majd lantjáért nyúlt, és kísérni kezdte önnön énekét, vagy őrölt egy kis festéket, s maga is festett vagy írt valamit válaszképpen. S ha tetszett neki a költemény, elraktározta az emlékezetébe.

Ez a fajta olvasás persze meglehetősen időigényes, cserébe viszont az olvasó majd' minden érzékét megmozgatja és kielégíti. Kontinuitást teremt a vizuális szöveg és az elszavalt költemény között, melyek kölcsönhatásba lépnek egymással, új élményekkel gazdagítva s különféle tevékenységekre ösztönözve az olvasót.

A kínaiak, akárcsak az aztékok, úgy gondolták, hogy az írásnak mágikus hatalma van - a kínai éttermek falára kifüggesztett feliratos szalagok gyakran a tulajdonost védő talizmánok. Sok olyan mítoszt ismerünk, amely a könyvek és az írás isteni és misztikus eredetéről szól, s az írásjelek még mindig őrzik hasonlóságukat a Ji King hexagramjaihoz, melyekhez etimológiai kapcsolat fűzi őket. A kilencedik században élt Po Csü-ji azt remélte, hogy profán versei buddhista szutrákként fognak újjászületni - ő pedig szerzetesként fog feltámadni, és képes lesz olvasni transzfigurációikat.

Fordította Koppány Márton

 

Karl Young [in: Idegen az ajtóban; szerk.: Koppány Márton; Artpool-Balassi Kiadó, 1999.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 55.

Az EU és az oktatás

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019