VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

Október 23.

Olimpiák egy háborús világban I.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

VI. Olimpiai játékok. Berlin, 1916.

 

És beköszönt 1914. Az év rosszul kezdődött olimpiai szempontból, mivel januárban egyes francia lapok elterjesztették, hogy Coubertin “egészségi okok miatt” lemond NOB-elnöki tisztségéről. Elég közismert volt sportberkekben, hogy Coubertin bárónak vannak személyes ellenségei és az olimpiák sikereit is irigylik a NOB-tól a kevésbé intelligens és féltékeny francia sportági szervezetek. Coubertin rögvest megcáfolta a híreszteléseket és kihasználta a NOB 20. évfordulóját arra, hogy a Sorbonne-on rendezett ünnepségen megvédje az olimpiai eszmét. Ez sikerült neki. Most már senki nem merte idealista különcnek csúfolni, különösen, amikor a jubileumon a köztársasági elnök magas kitüntetésben részesítette. Öt napra rá, hogy a Sorbonne dísztermében befejeződött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ünnepi ülésszaka – ahol többek között 21:11 arányban Budapestnek ítélték az 1920-as olimpiát! – Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és ezzel kezdetét vette az első világháború...

A németek olimpiájából csupán egy adat lett: VI. Olimpiai játékok. Berlin, 1916. Az I. világháború miatt elmaradt.

 

VII. Olimpiai játékok. Antwerpen, 1920. április 20. – szeptember 12.

 

 Gavrilo Princip szerb terrorista golyója nemcsak gyilkolt, és egy háború ürügyéül szolgált, hanem – képletesen szólva – “megsebesítette” az olimpia eszméjét is. Így írt erről az egykori krónikás: “Néhány hét múlva párolgó vértenger választotta el az emberiség egyik felét a másiktól, a lángba borult világ öt aranykarikája darabokra törve, katonafalanxok dübörgő léptei alatt mélyen tipródott be a nagy háború terhét nyögő anyaföldbe.”

Az olimpia fája csak békében virágzik. Az antik görög versenyek idején megszűnt a városállamok között minden viszálykodás, és az olimpiát rendező Élisz területére – mint tudjuk – nem volt szabad fegyverrel belépni. Hogyan lehetett volna hát – ennek az ősi olimpiai eszmének a megsértése nélkül – olimpiát rendezni a talpig fegyverben álló Németországban? A világ ifjúsága a lövészárkokban küzdött, és a leendő olimpikonok nevét jeltelen sírok, falusi és városi első világháborús emlékművek őrzik. A történelem jegyezte fel a “rekordokat”: mikor hányan estek el egy-egy ütközetben, mikor volt az első gáztámadás és az utolsó lövés, nem a sportpályán a céltáblára, hanem élő emberre. Szomorú lista ez.

A háború tehát kitört, pedig Pierre de Coubertin mindent elkövetett, hogy megóvja a játékokat a pusztulástól. Végül őt is bevonultatták a francia hadseregbe, és csak a frontról írhatta üzenetét: “Évszázados intézményt létesítettünk, s bármilyen elrettentőek is a mai körülmények, a történelem folyását megakadályozni nem lehet, mert az olimpizmus már befutott a történelembe.”

Valóban, az olimpiák folytatódtak. A NOB 1917-ben körlevelet adott ki, melyben kérte a nemzeti szövetségeket, támogassák továbbra is az olimpiát: “Az 1916. év eltelt anélkül, hogy a VI. olimpiára sor került volna abban az országban, amely azt magára vállalta. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezt a tényt tudomásul veszi, és emlékeztet arra, hogy: „egy olimpiát lehet meg nem tartani, de nem lehet elhalasztani.” Az elmaradt olimpiát egy szimpla hatos szám jelzi a sporttörténelemben. És megkezdődött a VII. olimpiai játékok szervezése.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1919-ben Lausanne-ban rendezett kongresszusán Budapest helyett Antwerpenre bízta az 1920. évi olimpia rendezését. Fájó döntés volt ez nekünk. De ezzel nem ért véget a számunkra hátrányos döntések sora. Rövidesen az is kiderült, hogy egyáltalán nem vehetünk részt az antwerpeni olimpián. A háború által szított gyűlölet nehezen akart elülni. A belgák nem hívták meg a vesztes központi hatalmakat – Németországot, Ausztriát, Magyarországot, Bulgáriát, Törökországot – és természetesen a fiatal Szovjet-Oroszországot sem. A sors íróniája, hogy éppen ezen a békétlen, “csonka” olimpián húzták fel először a stadion árbocára a békés egységet jelző ötkarikás olimpiai zászlót.

1920. augusztus 14-én Albert belga király megnyitó szavát 28 nemzet képviselői hallgatták. Ezek az ünnepélyesre csiszolt szavak most valahogy üresen kongtak, mint ahogy a lelátók is többnyire foghíjasak maradtak a versenyek alatt. A 25000 férőhelyes olimpiai stadion csupán egyszer telt meg: a labdarúgótorna döntőjén.

A másik sajátossága ennek az olimpiának az volt, hogy itt tettek amatőresküt először a sportolók. Mercier bíboros áldása után hangzott el a “tiszta amatőrség himnusza”, de – ahogy a korabeli sajtó írta – “valahogy olyan fülsértően kongott az érces szó, és a lélekemelő fogadalomnak mintha nem támadt volna visszhangja”, hiszen “világszerte hangos jajszóval keresték az orvosszert az álamatőrség pusztító mérge ellen”, de – tegyük hozzá – nem sok sikerrel.

Az antwerpeni olimpián egyébként a rendezés is “csonka” volt. A szervezetlenség miatt sok bántó műhiba történt, az elhelyezés osztályon aluli, az eredmények egy része szintén minősíthetetlen. A szervező bizottság végig kapkodott, mégis voltak sportágak, amelyek versenye hónapokig is elhúzódott. Az antwerpeni stadion arénája gyakran vált a sovinizmus, a gőgös nacionalizmus, a viszálykodás küzdőterévé. Sok kizárás volt, és számtalan óvást nyújtottak be egymás ellen még az egyébként “fegyverbaráti” viszonyban álló felek is. Nagy volt a részrehajlás, amit az is jól bizonyít, hogy a művészeti versenyeken kiadott három aranyéremből kettőt belga pályázónak adtak. A hazai közönség, bár kis létszámú volt, de annál elvakultabb: verekedéseket provokált, csúfolta a más nemzetiségű sportolókat (pl. a vízilabda-döntőn az angolokat, mert 3:2-re nyertek a belgák ellen). Botrányba fulladt a belga-cseh labdarúgódöntő is, a bíró – megfélemlítve a közönségtől – már az első percekben 11-est ítélt a csehek ellen, majd kiállította Steinert, a csehek egyik legjobb játékosát, mire a csehszlovákok levonultak a pályáról, a versenybíróság pedig elvonult tárgyalni és “rögtönítélő” módon kizárták a szomszédokat a további versenyből.

A sötét felhők közül azonban időnként kisütött a napsugár is, és megvilágította a sport szebbik oldalát. Voltak a VII. olimpiának felejthetetlen versenyei, a döntők egy része komoly sportértékeket hozott létre, és új tehetségek kerültek felszínre. Egy adat az értékek illusztrálására: 9 világcsúcs és 18 olimpiai rekord született Antwerpenben. És egy példa az új tehetségekre: Paavo Nurmi. Itt indult ugyanis először komolyabb versenyen minden idők egyik legnagyobb futóatlétája. Ki is volt ez a Nurmi? Mai fiatalok, ha hallják a nevét, vagy látják a szobrát – mondjuk, egy Helsinkibe szervezett turistaút prospektusán –, talán már nem is tudják pontosan, hogy miről is híres ez a sportoló. Nurmi már gyermekkorában elhatározta – Kolehmainen stockholmi olimpiai sikereinek hatására –, hogy a világ legjobb hosszútávfutója lesz. Sokan kinevették ezért a viszonylag kis termetű, rövid lábú fiút, de ő nem zavartatta magát: futott télen-nyáron, órákon keresztül, teljesen magányosan. A fanatikus futó különleges tudására csak a katonaságnál derült fény, ahol közel fél órával a többiek előtt ért célba a 15 kilométeres verseny során. Rögtön benevezték az olimpiára. Meg is hálálta Nurmi a bizalmat: egy híján tíz olimpiai aranyérmet nyert Finnországnak. Az elsőt – illetve rögtön hármat – itt szerezte Antwerpenben. Rosszul sikerült pedig a “rajtja”: az 5000 méteres síkfutásban – óriási hajrában – kikapott egy francia hadirokkanttól, Guillemottól, aki gázmérgezést szenvedett a háborúban, és sokan azt hitték, hogy tüdeje végképpen tönkrement a híres futónak. A tízezer métert valóban nem bírta már Guillemot, itt Paavo Nurmi győzött fölényesen, mint ahogy megnyerte a 8000 méteres futást, és tagja volt a mezei futás csapatversenyében diadalmaskodó finn hármasnak is. A finn atléták egyébként is jól szerepeltek ezen az olimpián: megnyerték a hármasugrást, a diszkoszvetést, a súlylökést, és szinte természetes, hogy a gerelyhajítást is. Ugyanannyi aranyérmet szereztek, mint az amerikaiak, akik viszont az úszásban vigasztalódtak: az összes női versenyszámban győztek, a férfiaknál pedig a mellúszást kivéve mindenütt az első helyen végeztek. Az amerikai sportolók tehát jól “megúszták” Antwerpent, nem úgy, mint vezetőik, akik ellen többször is fellázadtak az olimpiai csapat tagjai, mivel a rossz ellátásért, a mostoha körülményekért őket tették felelőssé.

Vívásban – a magyarok távollétében – a nagy rivális Olaszország mindenkit “kardélre hányt”. Nedo Nadi egymaga öt aranyéremmel tért vissza Itáliába. Végül egy derűsebb történet erről a borús olimpiáról. John Kelly, aki egyszerű angol munkásszülők gyermeke volt, igencsak megtanult evezni a Temzén. Jelentkezett is az előkelő, arisztokratikus regattáknál, hogy szeretné tudását kamatoztatni, de bizony eltanácsolták. Egy angol “club”-ban nemcsak evezni, de “származni” is tudni kell... Kelly elkeseredésében Amerikáig meg sem állt, és itt “beevezett” a siker kikötőjébe. Nem is tért vissza Európába, csak az olimpiák idején, és két olimpián három aranyérmet akasztottak a nyakába, mint amerikai evezősnek. Az eredményhirdetésnél a második vagy a harmadik helyen John Kelly többnyire az angol zászlót – régi hazája színeit – láthatta felkúszni az árbocra. Végül egy “sztori” rólunk is. Igen rólunk, mert ugyan kitiltották Magyarországot, de azért egy magyarnak sikerült befutnia magát az 1500 méteres síkfutás döntőjébe. Vörös Vincének hívták és az MTE futójaként sokszoros országos bajnok volt a tizes években. Még 1919 márciusában is megnyerte az “Üllői úti Vámnál elterülő ruganyos gyepen” rendezett nyílt mezei futóbajnokságot. Nyáron pedig “Lungó” – magas növése miatt ez volt a beceneve – kiváló idővel sokadszorra győzött az 5000 méteres síkfutás magyar bajnokságán. Egy esztendő múlva viszont – nevet és hazát cserélve – ott láthatjuk a nyurga fiút az antwerpeni olimpia 1500-as döntőjében. Vohlarik Vencel néven csehszlovák színekben futott be negyediknek, tizedmásodperccel lemaradva a dobogóról.

 

VIII. Olimpiai játékok. Párizs, 1924. május 4. – július 27.

 

Párizst sokszor úgy emlegetik, mint a világ fővárosát. Ez az elnevezés talán leginkább 1924 nyarán illett rá a városra, ekkor ugyanis a világ sportolóinak találkozóhelye lett. Soha nem látott tömeg – 44 ország több mint 3000 versenyzője, több ezer vezető, újságíró és megszámlálhatatlan turista – szállta meg Párizst. Ritkaság – és csak valamilyen különleges ok miatt fordulhat elő –, hogy egy város kétszer rendezzen olimpiát. Párizs esetében ez azért történt, mert Pierre de Coubertin megkérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, hogy a modern olimpiai eszme feltámasztásának 30. évfordulóját olyan olimpiai játékokkal ünnepeljék meg, melyet az a város rendez, ahol az ókori játékok újraszervezése megkezdődött. Az elnök kérését a NOB 1921 júniusában tárgyalta és elfogadta, így lett Coubertin szülővárosa ismét házigazdája az olimpiának. Ezen a NOB ülésen a Francia Olimpiai Bizottság javaslatot tett, hogy vezessenek be egy, a nemzetek számára kiírt pontversenyt, oly módon, hogy a győztes 10, a második 5, a harmadik helyezett pedig 4 pontot kapjon. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban elvetette ezt az ötletet. Közismert, hogy az olimpia – eredeti kiírása szerint – egyének, és nem országok versenye. Ettől függetlenül azóta is készítenek sokféle kimutatást az egyes nemzetek szerepléséről, úgynevezett “nem hivatalos pontverseny” címmel, ami azonban – úgy tűnik – nagyon is hivatalos...

A párizsi olimpiát Gaston Doumergue köztársasági elnök nyitotta meg, díszlövés, galambok röpülése és tömeges éneklés kísérletében. Ünnepélyesen felhúzták az olimpiai zászlót, amely most végre tényleg az öt világrész békés versengését szimbolizálta. Ezen az olimpián ugyanis részt vehettek a háborúban vesztes hatalmak. Németország ugyan – a Ruhr-vidéki feszült helyzet miatt – még nem volt jelen, de mi, magyarok, már képviseltük nemzetünk színeit. A magyar sportküldöttség – a mostoha anyagi viszonyok ellenére – elég népes volt, és a körülményekhez képest megállta helyét a pályákon és az egyes sportágak zsűrijében is. Némi aggódással tekintettünk ez elé az olimpia elé, mivel a néhány évvel ezelőtti háborús ellenfél – sőt ellenség – volt a rendező nemzet. Így írt erről a korabeli tudósító: “Féltünk, hogy a francia nép és annak hivatalos körei, különösen a Francia Olimpiai Bizottság részéről nem lesz-e ellenséges a hangulat, legalábbis bizalmatlansággal és kellemetlenül fogadnak bennünket. Megérkezésünk után azonnal megállapíthattuk, hogy ez az aggodalom teljesen alaptalan volt. Ugyanis semmiféle fogadtatásban nem volt részünk.” Ez a közömbösség azonban nem a magyaroknak szólt, a franciák minden más nemzetbeli küldöttséget hasonlóan hidegen – bár udvariasan – fogadtak, és magára hagyták. A magyar vezetők jól feltalálták magukat, és a gyakori ügyfelei voltak a Grammont-beli hatalmas olimpiai irodának, ahol készségesen megkaptak mindent. Még ingyenjegyet is. Ahogy az egyik szakvezető írta: “A pénztáraknál összesen két magyar váltott jegyet, aki hazulról ment oda, mert mindenkinek tudtunk valami olyan funkciót juttatni, ami feljogosította őt a tiszteletbeli belépésre.” Régi szép idők...

A rendezés itt már jónak mondható. Nem úgy, mint az első párizsi olimpián, amely a “zűrzavarok olimpiája” – nem túl megtisztelő – jelzőt kapta. Szerencsére 1924-ben nem volt Párizsban világkiállítás, és ekkorra felépült a colombes-i stadion is, ahol a legfontosabb sportágak versenyeit már egy helyen tudták lebonyolítani.

 Mint minden olimpiának, a párizsinak is megvoltak a kiemelkedő alakjai. Első helyen kell említenünk Paavo Nurmi nevét, aki most egymaga öt aranyérmet nyert, és ezzel valóban a világ legnagyobb futója lett, ahogy azt gyermekkorában eltervezte. Pedig a körülmények nem kedveztek “a repülő finn”-nek. Az 1500 és az 5000 méteres síkfutás döntője között mindössze 60 perc pihenőideje maradt, a 10.000 méteres mezei verseny pedig igen rossz talajú pályán és 40 fokos hőségben zajlott. De az aszkétaéletet élő, a szauna melegéhez és a jeges fürdőhöz szokott Nurmi vasszervezete mindent kibírt: semmitől sem zavartatva rótta a köröket, karján az elmaradhatatlan stopperórával. A 10.000 méteres mezei futás 40 indulójának több mint a felét vöröskeresztes állomásokon és a mentőknél ápolták, sokan a legjobbak közül a stadionba érve összeestek, ellenkező irányba futottak, nekimentek a betonfalnak. Nurmi pedig a célegyenesben még gyorsítani is tudott, a célszalag átszakítása után pedig meg sem állt, futtában felkapta melegítőjét, és kivágtatott a stadionból. A “futógép” még fel volt húzva, valószínűleg csak az öltözőben járt le... Mező Ferenc így emlékezett Nurmira: “Nyugodt, egyenletes lépésekkel tör a cél felé, biztos a dolgában, néha rápillant versenykarórájára, hogy az előre megállapított részidőket ellenőrizze. Arckifejezése mintha arra mutatna, hogy sajnálja ellenfeleit, miként az ógörög világban az ökölvívó Melankómasz, aki sohasem ütött, hanem előretartott karral védekezett, és így kifárasztotta, sőt a küzdelem feladására késztette versenytársait. De hogy az ókornál maradjunk: ott a rövid távú stadionfutás győzteséről nevezték el az olimpiát, a párizsinak a Nurmi-olimpia nevet kellene adni.”

Úszásban három legendás név maradt fenn a VIII. olimpiáról: a svéd Arne Borg, az ausztrál Andrew Charlton és az amerikai Johnny Weissmüller. Az utóbbit talán még a mai fiatalok is ismerik, ha volt szerencséjük egy-két régi Tarzan-filmet látni. Az ausztrál “csodagyerek” Charlton pedig azzal vált híressé, hogy legyőzte a világ addigi legnagyobb született úszótehetségét, Borgot, Hogy “született őstehetség”, ezt szó szerint kell érteni, mert edzeni nemigen edzett, sőt inkább lumpolt (persze nem ezért lett olimpiai bajnok és harmincszoros világrekorder, hanem ennek ellenére). Utánozhatatlan egyénisége volt a sportvilágnak. Jelszavát az operett-bonvivánoktól kölcsönözte: “Jó bor, nótaszó és szép asszony.” Egyszer egy tiszteletére kiírt úszófesztiválra merev izmokkal, holtfáradtan jött el, mert délelőtt jéghokizni volt kedve. A felelősségre vonó újságíróknak a következőt diktálta: “Írják! Arne Borg nem artista, nem bohóc, és nem profi úszó. Ő kedvtelésből úszik. Ezenkívül azt teszi, amit akar. Ezt jól jegyezzék meg!” És hogy senki el ne felejtse az utolsó mondatot: nem volt hajlandó bevonulni a hadseregbe sem. Ezt viszont már nem a sport szabályaival mérték, hanem a törvény paragrafusával, és bizony Borg világfit bebörtönözték. Igaz, itt sem tagadta meg magát: tucatjával fogadta a hódolóit, és 8 kilót hízott a vigaszként hozott hazai ételeken, italokon... Arne Borg szinte mindent tudott szárazon és vízen, csupán jósnak volt csapnivalóan rossz. Egyik leghíresebb tévedése az volt, hogy szerinte az 1927-ben rendezett bolognai EB-n 1500 méteren elért 19:07.2-es – akkor valóban szenzációs – világcsúcsát száz évig sem döntik meg. Alig hét év múlva egy amerikai úszó törölte a világcsúcslistáról ezt az eredményt. Hogy száz év múlva hol tart ennek az úszószámnak a világcsúcsa, azt elképzelni is nehéz, hiszen már lassan húsz év óta a nők (bakfis leánykák) is messze túlszárnyalják Borg egykori fantasztikus időeredményét...

Aztán volt még ezen az olimpián: botrányos kardvívó-döntő, ahol az olasz Pulisit kizárták a versenyből, mire az kihívta párbajra a zsűri magyar tagját, Kovács Györgyöt (állítólag a tizedik menet után kibékültek). Továbbá: volt egy “egyiptomi csapás” is: 3:0-ra kikapott az olimpiai aranyéremre pályázó labdarúgócsapatunk a teljesen ismeretlen kezdőkből álló egyiptomiaktól. Füstbe ment egy szép terv, mint ahogy számos reményünk szertefoszlott más sportágban is. Végül azonban kétszer eljátszották Párizsban a magyar himnuszt (dr. Halasy Gyula, agyaggalamblövés; Pósta Sándor, kardvívás).

  

IX. Olimpiai játékok. Amszterdam, 1928. május 17. – augusztus 12.

 

“A döntő előtt a műugrás zajlik a stadionban. Bemegyek az öltözőbe, üres: még masszőr sincs, egyedül Johnny pihen a maga kajütjében. Külön cselleng Tahaishi és Zorilla, átjönnek hozzám, beszélgetünk, az idő nem múlik. Már ott tartunk, hogy ki hová való, amikor jön Drigny, az úszók nemzetközi szövetségének elnöke, és közli: – Mösziö Barani, start! – Kiszaladunk, óriási zaj, a szvetterem madzagját nem tudom eloldani, az amcsik üvöltenek: Jueszé! – Donáth hiába kér csendet: Szilansz, szilvuplé! – csak ordítanak. Erre az indító kiált egyet, s már lő is, bele a zajba. Elsőnek érem a vizet, félek, senkit se látok magam előtt Kipécézem magamnak Zorillát, ha megverem, nem leszek utolsó. A fordulóban megcsúszom. Látom Weissmüllert, elém vág. Hatvannál átnézek jobbra, mi van Kojacékkal? Nincsenek. Átnézek balra, ott sincs senki. Szörnyen megijedtem: ha finisre megy, már nem lesz semmi bennem. Nem tudtam, hol a cél, nem is éreztem, s egyszerre csak bent voltam. Pár pillanat, szinte kábulatban. Halmay Zoltán jön oda, figyelmeztet, hogy Weissmüller gratulál. Nem értettem semmit, Taródy magyarázza meg, hogy második lettem. Ezüstérmes! A következő pillanatban megrohantak. A német úszóvezér azt mondta, hogy megmentettem Európa becsületét. Gáborffy örömében lenyelte a rágógumit, én meg felrúgtam cipőmet a levegőbe. Újra jött Weissmüller és Tahaishi, ismét gratuláltak, a japánok elém tolták aranykönyvüket. Akik a verseny előtt még rám se hederítettek, most meghívásokkal halmoztak el...”

Mindezt Bárány István mondta “tollba” valamikor az újságíróknak. Tehette, mert – azon kívül, hogy Európa legjobb úszója a huszas években – profi újságíró is volt. És míg el nem felejtjük: ezt az öldöklő küzdelmet “Tarzan”-nal Bárány István a IX. olimpia 100 méteres gyorsúszás döntőjében vívta, ahol elsőnek úszott Európában 1 percen belül.

Milyen is volt ez az amszterdami olimpia? “Fapapucsos”. Nemcsak azért, mert a fapapucs mind a mai napig Hollandia jelképe, hanem azért is, mert a papucs kicsit a házias béke szimbóluma. Ez az olimpia pedig már teljes békében zajlott. Köszönhető többek között annak, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – megszüntetendő az olimpia-hidegháborút – bölcsen és tudatosan a semleges Hollandiának adta az olimpia rendezésének jogát. Jól sáfárkodtak a hollandok ezzel a jogukkal. Egy magyar szakember így értékelte a rendezők munkáját: “A nyugodt, szinte az idegekre menően türelmes hollandok nagyszerűen rendezték meg ezt az olimpiát. Az embernek az volt az érzése, hogy mindent az utolsó pillanatra hagynak, és hogy éppen ezért mindenről lekésnek. Az olimpia megnyitójára azonban elkészült Európa egyik legszebb stadionja, a nem nagy, de megfelelő úszómedence, valamint a vívás, a birkózás és az ökölvívás barakkszerű pavilonja. Ezután pedig ment minden, mint a karikacsapás.”

Majdnem így is volt. Mert botrány, téves ítélet akadt azért ezen az olimpián is. De ez már a győzelemért folyó küzdelemből adódott, és nem a világháború “utójátéka” volt. A francia atléták egy stadionőrrel verekedtek össze, ebből diplomáciai bonyodalom, majd végül pezsgős vacsora lett. A toronyugrásban az amerikai győztes “tiszteletére” az egyiptomi himnuszt játszották el, a második helyen végzett Simaiha (Egyiptom) nagy örömére. A pontozásos sportágakban pedig itt terjedt el a sajnos nagy karriert befutott “szubjektivizmus”, a részrehajló bíráskodás. Úgyannyira, hogy a közvélemény nyomására többen – főleg a negatíve érintett országokból – azt javasolták: a jövőben ne a versenyzők, hanem a pontozók tegyék le az olimpiai esküt...

Az olimpia megnyitása előtt napokon át esett az eső, csak délután 2 óra körül állt el, amikor a külföldön tartózkodó Vilma királynő helyett elnöklő Hendrik herceg jelt adott a fanfárok megszólaltatására. Az új stadion kissé felázott salakján 45 ország sportolói álltak, és most már Németország is ott volt. A szokásos ceremónia – galambok, ágyúdörgés, olimpiai láng és ötkarikás zászló – több mint egy óráig tartott. Aztán végre a sportolók vették át a főszerepet. Megkezdődtek a versenyek, immár kilencedszer.

Az úszók és az atléták vitték el most is a pálmát, de más sportágakban szintén felejthetetlen küzdelemben dőlt el, hogy kinek a nyakába akasztják az aranyérmet. Az emlékezetes Weissmüller kontra Bárány úszócsatán kívül sok új világcsúcs és meglepetés született a vízben. Itt volt az elpusztíthatatlan Arne Borg, sőt: másodvirágzását élte. Eljött mulatni és lubickolni egyet, és közben “lepipálta” – pontosabban: leszivarozta, merthogy szivarozott – ellenfeleit, többek között 1500 méteren visszavágott az ausztrál Charltonnak a párizsi olimpián elszenvedett vereségért. De itt volt Kojac is. No, nem a biliárdfejű krimi-világhíresség, hanem egy amerikai fiú, aki két olimpiai aranyat “nyomozott” ki magának az uszodában, az egyiket (100 méteres hátúszásban) szenzációs világcsúccsal. Ezen az olimpián törtek be – elsősorban a mellúszásban – a világ élvonalába a japán úszók. Izgalmat keltettek a fiúsan karcsú, nagyon csinos amerikai úszólányok, akik a hét női úszószámból ötöt megnyertek. Mi magyarok is okoztunk izgalmat, félig magunknak, hogy nem nyertük meg a vízilabda-döntőt, pedig ez már Párizsban is csak egy hajszálon múlt. Most a “hajszál” a háborús szövetséges Németország volt. Úgy látszik, velük mindig meggyűlt a bajunk. 14:0-ra és 5:0-ra vertük Argentínát, illetve az Egyesült Államok csapatát, majd a franciákat is legyőzte a Komjádi-legénység. A döntőben már 2:0-ra vezettünk, amikor beállt a “morbus hungaricus”, a magyar betegség sportos válfaja: elbizakodottság, görcsös akarás, vészes könnyelműség, teljes kimerülés és végül a vég: vereség.

A salakon pedig tovább folyt az amerikai-finn párviadal, melybe időközönként beleszóltak azért mások is. Például nagy meglepetésre a világ leggyorsabbjainak tartott amerikai futókat mindkét rövidtávon “lefutotta” a kanadai Percy Williams. Csekély vigasz: azért a legjobb vágtázó mégiscsak a tengerentúlról való. Hármasugrásban a japánok tették le névjegyüket, amit aztán három olimpián keresztül megismételtek. A hosszútávú futásban a finnek közé csak egy francia tudott (maratoni futásban) beékelődni. A finn háziverseny Nurmi, Ritola, Lavra és Laukola között zajlott le, illetve nem is nagyon zajlott, hanem szép simán folyt. Egyesek szerint túlzottan simán, mert a finnek előre megosztoztak az érmeken (bundáztak?!). Ezt a vádat azonban bizonyíték hiányában a sporttörténet elejtette, annál is inkább, mert a finnek tiltakoztak ellene, és visszalépéssel fenyegetőztek.

A magyar atlétáknak igen jó sajtójuk volt az olimpia előtt: némelyik újság már a babérkoszorút is rárakta futóink és dobóink fejére. Ez azonban nem történt meg egyikőjükkel sem Amszterdamban. “Egy, csak egy legény volt talpon”, Szepes Béla, kiváló karikaturistánk, aki több világcsúcstartó atlétát megelőzve, az ezüstérmet “találta el” gerelyével. Így írt róla a Nemzeti Sport: “Szepes az a fiú, aki nem esik hasra semmiféle nagyság előtt, nem ismer mumust, nem ismer sem embert, sem teljesítményt, akivel, meg amivel fel ne vehetné a versenyt. Ő az a versenyző, aki soha nem a tréningen brillírozik, aki sohasem a gyengébbekkel szemben nagylegény, hanem a nagyok vetélkedésében állja meg a helyét.” Sok jó dobóatlétánk sehogy sem tudta ezt megtanulni később sem...

Nagy feltűnést keltettek a salakon: a nők. Nem annyira a szépségükkel, mint inkább puszta jelenlétükkel. Ugyanis a IX. olimpián indultak először atlétikában a gyengébb nem képviselői. Tulajdonképpen nem is voltak “gyengébbek”, csak egyetlen versenyszámban: a 800 méteres síkfutásban. Miért? A sajtó szerint azért, mert nem való nőnek ilyen “hosszú” távon futni. A látszat valóban ezt mutatta: vánszorogtak, összeestek a “hajrában” a versenyzőnők. Törölték is ezt a számot sokáig az olimpiai műsorból. Pedig a valóság – melyet később igazolt az atlétika története – az volt, hogy a versenyző hölgyek nem készültek fel a 800 méter lefutására.

Számunkra kiváló eredménnyel zárultak a birkózóversenyek: Keresztes Lajos könnyűsúlyban olimpiai bajnok lett. Kevesen tudják, hogy hentesmesterséget tanult, és a budapesti vágóhídon dolgozott sokáig, mint csoportvezető. Egyik családi fényképén több mázsás borjúval a vállán néz szembe a lencsével. Volt már erre is – mint mindenre – példa az ókorban: a krotóni Milón (Püthagorasz tanítványa) élő bikával súlyzózott, és egyik olimpiáján a sok közül végigvitte nyakában a kifejlett hatalmas állatot a stadionban, majd letette a pálya végében álló Zeusz-oltár elé, feláldozandó az istenség tiszteletére. Keresztes Lajost a többszörös olimpiai babértól csak a versenybírói rosszindulat fosztotta meg: Párizsban ugyanis igazságtalanul második helyen végzett. Az öreg francia csarnok, a Velodrome, azóta sem látott olyan tüntetést, mint amilyet a nemzetközi közönség csapott. Amszterdamban azonban már imponáló győzelmét ünnepelte az “ezerfejű cézár”, de főleg a magyarok. Azt is csak a közeli ismerősök tudják Keresztesről, hogy őt kérték fel először Tarzan szerepének eljátszására. Egy amerikai impresszárió még 1925-ben tárgyalt vele a budapesti New York kávéházban a film főszerepéről, de a “magyar Tarzan” a dzsungel elefántjai helyett a vágóhídi bikákat választotta, és a hazai színeket képviselte továbbra is az olimpiákon. Szerencsénkre...

Egy későbbi sikeres olimpiai sportágunk is itt “aranyozta” meg karrierjét: az ökölvívás. Kocsis Antal volt az első öklözőbajnokunk, aki magától Vilma királynőtől vette át az aranyérmet. Itthon már nem volt ilyen megbecsülésben része: munka nélkül tengődött, legjobb esetben a MÁV-nál trógerolt, végül kénytelen volt külföldön profi bokszolónak elszegődni. Jellemzően írt a Sporthírlap a korabeli állapotokról, amikor tudósított az olimpikonok tiszteletére rendezett kultuszminiszteri bankettről: “Kegyelmes Uram! Ezt nem jól csinálták megbízottai, ezt a Kocsis gyereket bizony kicsit feljebb kellett volna ültetni, hiszen tulajdonképpen az ő tiszteletére rendezték a vacsorát. Éppen az a szép a sportban, hogy nem miniszteri tanácsosok, hanem az asztalossegédek az olimpiai bajnokok.”

Labdarúgóink nem vettek részt az amszterdami olimpián, nem az 1924-ben elszenvedett “egyiptomi csapás” miatt, hanem azért, mert nálunk ekkor már a legjobbak a Professzionista Ligában rúgták a bőrt. Kardvívóink viszont amatőr státusban, de profi módon végigverték az egész mezőnyt. Csillogott a magyar kard megint. Csapatban visszavágtunk az olaszoknak, egyéniben pedig most Terstyánszky Ödön volt a “soros”. Azért írtuk, hogy “soros”, mert lehetett volna más magyar is a bajnok. Mondjuk például Petschauer Attila, aki a csapatversenyben húsz győzelmet aratott egyvégtében. Azért csak huszat, mert ennyiszer lépett a pástra, vagyis ahányszor indult, annyiszor győzött. Az egyéni döntőben viszont – ilyen a sors és a vívás – Terstyánszky 5:2-re megverte. Az egyébként vidám kedélyű Petschauer még itthon, a Magyar Vívó Szövetség közvacsoráján is szomorkodott. Asztalkendője alá egyik barátja száz névjegyet helyezett el a következő felirattal: PETSCHAUER ATTILA világbajnok-helyettes.

Végül egy nem várt, de nagyon jókor jött olimpiai győzelmünkről! Rosszul indult számunkra ez az olimpia: sorozatos kudarcok a salakon, balszerencsék és igazságtalanságok a küzdőtereken. A negyedik napon végre felkúszott a piros-fehér-zöld zászló a magasba, a győztes azonban nem hallhatta a Himnuszt, mert – furcsa módon – ő nem volt jelen, csak a munkája: „Az olimpiai játékok története”. Mező Ferenc dr., gimnáziumi tanár nyerte az irodalmi olimpiai aranyérmet. Egyszerre világhírű lett az addig ismeretlen történész-tanár. Az ünneplések idején sürgönyt kapott, csupán ezzel a címzéssel: „A szellem világbajnokának”. Megkapta irányítószám nélkül is. Győztes könyvében ezt írja Mező Ferenc: “Olümpiában, ahol a győztes atlétát ünnepelték, ott fontak koszorút a költő, az író, a művész homlokára is. Ebben van – művelődéstörténeti szempontból – az olimpiai játékok legnagyobb jelentősége”. Kár, hogy ma már ez a művelődéstörténeti érték – a szellemi olimpia – megszűnt...

 

Takács Ferenc [Változó Világ 19.]

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 19.

A modern olimpiai játékok

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019