VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

November 21.

Talleyrand a forradalom szolgálatában I.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A XVIII. század utolsó harmadában sorra robbantak ki a felkelések, szabadságharcok, függetlenségi háborúk a belsõ vagy külsõ elnyomó hatalmakkal szemben. Az 1744-ben kezdõdött észak-amerikai telepes felkelés, a világ ámulatára, sorra szétverte a legjobb angol egységeket, és a független Amerikai Egyesült Államok kikiáltásához vezetett. Óriási parasztfelkelés (Pugacsov) söpört végig Oroszországon. Népi mozgalmak indultak az osztrák császárságban, Svájcban és az olasz tartományokban is. Az 1775-ös franciaországi parasztfelkelés lisztháború néven vonult be a történelembe, 1788-ban egy fiatal alhadnagy, bizonyos Bonaparte Napóleon ezt írta: "Igen kevés olyan király maradt, aki meg ne érdemelné, hogy megdöntsék."

Az 1789-es francia forradalom gyökeresen megváltoztatta Franciaország életét. Igen csekély véráldozattal gyõzött és lenyûgözte, illúziókkal töltötte el a benne résztvevõket. Ám ez a túláradó boldogság csak a felszín volt. A felvilágosodás legnagyobbjai: Voltaire és Rousseau már halottak voltak (1788), öt éve halott volt Diderot is (1784), és hihetetlenül hangzott volna, ha valaki elõre megjósolja, hogy Condorcet 1794 márciusában öngyilkos lesz, Malasherbes áprilisban, Lavoisier pedig májusban guillotine alá kerül.

Mindenesetre 1789 után megindult az emigráció Franciaországból, amelyet a kortársak igen szigorúan elítéltek. A második emigrációs hullámot 1792-tõl, a Bourbon trón rombadõlése után, az életösztön váltotta ki, hiszen a tét már a túlélés volt. Az emigrálók – többségükben királypárti nemesek – helyzetét nehezítette, hogy a hadviselés tudományán kívül csupán hazafiságukkal rendelkeztek, ami természetesen egyet jelentett a királypártisággal. Ezért – elhagyva Franciaországot – csatlakoztak az osztrák, a porosz, az orosz stb. hadseregekhez, és azok soraiban harcoltak az új Franciaország ellen. Ahogy korábban sem – ritka kivételektõl eltekintve – az új történelmi helyzetben sem volt e rétegnek érdemi beleszólása a francia politikába. E nemesség egy része majd kiszolgálja Napóleont, egyrésze pedig – amikor több mint két évtizedes számûzetésébõl hazatér – megdöbbenve tapasztalja, hogy Franciaországnak nincs rá szüksége, és az 1789 elõtti kiegyensúlyozottság, idõtállóság 1815 után már végérvényesen a múlté.

Madame de Stael beszélte el, hogy amikor a régi királyi Franciaország egyik legõsibb nemesének a szemére hányták, hogy kamarási állást fogadott el a "trónbitorló" Napóleontól így válaszolt: "Ugyan, mit tehettem volna? Valakit csak kell szolgálnom."

Hogyan viszonyult a forradalomhoz Talleyrand herceg, vagy ha jobban tetszik: Talleyrand püspök?

Püspöki kinevezése után egy dolog foglalkoztatta: ne kelljen vidéken élnie, minél elõbb visszakerüljön Párizsba. 1789. április 2-án, nagy többséggel megválasztották az autumi egyház képviselõjévé a Párizsban ülésezõ rendi gyûlésbe. Április 12-én, húsvétkor, csomagjainak egy részét visszahagyva, Párizsba utazott. Mindössze harminc napot töltött a püspöki székhelyen. A kétezer éves múltra visszatekintõ Autum történetében sohasem fordult elõ hasonló eset. De Talleyrand-t ez egyáltalán nem érdekelte. Párizsban új lakásba költözött, ahová bútorai és barátai is követték.

1789. május 5-én megkezdte mûködését Versailles-ban a rendi gyûlés. A közhangulat mind feszültebbé vált, és egyértelmû volt, hogy a III. rend – a gyûlés falain belül és kívül – gyõzni fog. A klérus 291, a nemesség 270 képviselõjével szemben a III. rend – a polgárság – 584 képviselõjével abszolút többséget élvezett az 1145 tagú rendi gyûlésben.

Talleyrand hibásnak tartotta az erõk ilyen felosztását. Gyorsan átlátta, hogy túl sok a képviselõ, a papság és a nemesség képviselõi közül is sokan tartoznak a közép-, ill. az alsópapsághoz, vagy a nemesség hasonló rétegeihez, s ezeknek érdekei nem azonosak a felsõpapság és az arisztokrácia érdekeivel. A szavazásoknál így a III. rend kényelmes abszolút többséggel rendelkezett. Talleyrand arra is felfigyelt, hogy a polgárság képviselõi között igen sok a jogász, és ezek az elkövetkezõ vitákban veszélyesek lehetnek. Bonyolította a helyzetet, hogy a XVIII. század vége felé igen sok nemes vett el gazdag polgárlányt, így ezek szavazatai sem voltak egyértelmûek. Ugyanakkor egyházi vezetõ pozícióba csak nemesi származású kerülhetett, az alsópapság nem nemesi származású részének tehát még elvi esélye sem volt meg a nagyobb elõrejutáshoz. A hadseregben is: tiszt csak nemes lehetett.

1789-ben, az elsõ hetekben, a rendi gyûlésben igen haladóak voltak az Orleans-i, a Biron-i, a la Rochefoucauld-i, az Enville-i, az Aiguillon-i hercegek, Sieyés, La Fayette, Mirabeau. E csoportot Mirabeau és az Orleans-i herceg vezette. Az volt a céljuk, hogy leváltsák a királyt, számûzetésbe küldjék, és a helyébe a Bourbon-dinasztia másik – Orleans-i – ágából válasszanak uralkodót. Talleyrand e csoporttal – is – kiváló kapcsolatokat tartott fenn, mivel tudta, hogy az õ kiváltságait is képviselik és védelmezik. De Talleyrandban megvolt az a képesség is, hogy abban a pillanatban elhagyja ezt a csoportot, amikor felismeri, hogy az események túlmentek az alkotmányos monarchiának ezeken a hívein, s csak két választásuk maradt: a gyors emigráció, vagy a guillotine.

1789 nyarán Talleyrand úgy élt, mint korábban. Habzsolta az életet. Klasszikussá vált mondása szerint: "Aki nem élt 1789 elõtt, nem ismeri az élet igazi édességét." Nos, õ ismerte. De azt is kristálytisztán látta, hogy Franciaországban elérkezett a történelmi leszámolás órája. A tét már nem a vagyon, vagy újabb kinevezések, hanem a lét és nemlét. Ettõl kezdve a tévedés nem azt jelentette, hogy késõbb nevezik ki egy posztra, hanem azt, hogy kivégzik. Villámgyorsan felismerte, hogy a jövõ a III. rendé, a polgárságé. Látta, hogy a két fõ erõ harcában – nemesség, polgárság – az egyház, minden hatalmával együtt is csak segédcsapatot és nem újabb – harmadik – fõ erõt jelent. A helyzetbõl gyors és logikus következtetéseket vont le: javasolta d'Artois grófnak a képviselõház azonnali feloszlatását. "Egyetlen ésszerû megoldás marad: engedni, mielõtt erre erõszakkal kényszerítenek olyan idõben, amikor ezt az engedékenységet még érdemünkül számíthatják be."

A leghaladóbb eszméket képviselte a rendi gyûlésben, úgy szerepelt, mint az elnyomottak, az üldözöttek védelmezõje, a privilégiumok igaz ellensége. Állítólag még a király által felkínált pénzt sem fogadta el. "A közvélemény kasszájában sokkal többet találok majd annál, mint amit önök nekem kínálnak. Az udvar révén kapott pénz a jövõben már csak pusztulást hozhat."

A Bastille bevétele megdöbbentette. Tovább erõsödött benne az a nézet, hogy a burzsoázia hatalomátvétele elodázhatatlan. Ugyanakkor az volt a véleménye, hogy a kormány, ha erõs, képes az események élére állni. E véleményében az is szerepet játszott, hogy a herceg egész életében gyûlöletesnek, undorítónak találta a néptömegeket, a forradalmakat. Július 16-án éjjel felkereste Artois grófját, a király testvérét, aki szintén a fegyveres ellenállás híve volt, és több mint két órán át tárgyalt vele. Talleyrand szerint egyetlen út maradt – mai szóhasználattal – : a menekülés elõre. Ami azt jelentette, hogy a legmegbízhatóbb csapatokkal fel kell venni a harcot az "utcával". Artois elmondta, hogy a király nem akart vérontást, de Talleyrand ragaszkodott hozzá, hogy keltsék fel a királyt, és próbálják meg rábeszélni a terv elfogadására. Artois az éjszaka kellõs közepén felkeltette a királyt, de az hallani sem akart a fegyveres harcról. Artois és Talleyrand beszélgetésének utolsó mondatai már sokat sejtettek:

– Ami engem illet, elhatározásom kész: holnap reggel útra kelek és elhagyom Franciaországot.

– Ebben az esetben, fenséges uram, nem marad más hátra, mint hogy mindannyian csupán önnön érdekeinkkel törõdjünk, ha már a király és a királyi hercegek is a sors önkényére bízzák az ország és a monarchia érdekeit.

Artois gróf ajánlatát, hogy vonuljanak együtt emigrációba, visszautasította.

Ettõl kezdve XVI. Lajos iránti ellenszenve csak növekedett, és véleményét az uralkodóról egyre kevésbé rejtette véka alá. "Annyi hõsiesség sem volt benne, mint egy vajúdó asszonyban." (Néhány évtized múlva, egy más történelmi helyzetben, hasonlóan nyilatkozik majd XVIII. Lajosról is, "aki gyávaságban még lefejezett bátyját is felülmúlta".)

Talleyrand tehát maradt. Nem azért – amint emlékirataiban írja – , hogy mentse a menthetõt, hanem azért, hogy továbbra is élvezhesse az életet, ne kelljen emigránsként tengõdnie, s átállva az újabb gyõztesek oldalára, zsenialitásával õket is kiszolgálja, majd cserbenhagyja.

Emlékirataiban minderrõl így ír:

"Mint az egyházi küldöttség tagjának, kezdettõl az volt a véleményem, hogy a rendi gyûlést fel kell oszlatni és az általam javasoltak szerint kell újraválasztani. Mindent megpróbáltam, hogy Artois grófja, aki velem jó barátságban volt, elérje ezt a királynál. De a király e lépést túl veszélyesnek találta. Én is jól tudom, hogy veszélyes volt, de sajnos senki nem volt a király környezetében, aki támogatta volna õt e döntésben. Még azon az éjszakán sok befolyásos személlyel folytattam beszélgetést, amely ugyanarra az eredményre vezetett. Ekkor beláttam, hogy már nem tudok segíteni, és ettõl kezdve már magamra kell gondolnom... Csapatokat gyûjtöttek össze, hogy követeléseiket erõvel is támogassák. Franciaország úgy nézett ki, mint egy csatatér, a városok, a falvak fegyverben álltak. Párizsban megostromolták a Bastille-t, néhány órán belül be is vették, és parancsnokát, több tiszttel együtt meggyilkolták. Még két másik ember is a népharag áldozatául esett. A régi hatalom helyére a nemzetgyûlés lépett, – korlátlan hatalommal. Proklamálta az állampolgári egyenlõséget... Egyes királyi hercegek elhagyják az országot, elkezdõdik az emigráció.

Artois grófja volt az elsõ, aki ezt cselekedte. Elutazása nagyon fájt nekem, mert a gróf nagyon értékes volt a számomra... Én az emigrációval csak általánosságban és elvileg nem értettem egyet... Egyébként sem tudta az egész nemesség az országot elhagyni... Sokan közülük átálltak a túloldalra, a többiek meghaltak mint áldozatok.

Az egyetlen, amit a nemesség az egyenlõség proklamálásától kapott, az az volt, hogy elveszítette címeit és kiváltságait...

Én készen álltam arra, hogy csak személyes veszély esetén hagyom el Franciaországot... Még mielõtt a harmadik rend a másik kettõ fölött gyõzelmet aratott, soraiból bizottságot hozott létre, amely az úgynevezett emberi jogokról, pontosan az Észak-Amerikai Egyesült Államok mintájára kinyilvánította a függetlenséget. Ez a proklamáció teljes egészében az egyenjogúság elvein alapult és azokat a következõképpen foglalta össze:

'Minden ember egyenlõ... A nép a politikai hatalom forrása. Amit a nép akar, az a törvény, és akarata ellenére nem hozható törvény. Mivel az egész nép a szuverenitást nem tudja gyakorolni, így megválasztja a képviselõit, akik a nép nevében korlátlan hatalommal rendelkeznek.'

Az a véleményem, hogy egy ilyen programmal a monarchia összeegyeztethetetlen. És a nemzetgyûlés mégis meg akarta tartani a monarchiát, csak hozzá akarta adni a republikánus nézeteket... A király továbbra is a nemzet képviselõje maradt... csak az volt a joga, hogy a háborút és a békét, ha azt már proklamálták, megerõsítse, de a hadüzenet és a békekötés joga a nemzetgyûlésé volt. ...

...Én egy nagy beszédben fejtettem ki a nézeteimet egy nemzeti bank létrehozásáról. Javasoltam a hossz- és súlyértékek egységesítését is, és benyújtottam egy hosszú memorandumot a nyilvános állami oktatásról. ...

...A nemzetgyûlés rendelete szerint minden egyházi személynek fel kellett esküdnie az alkotmányra, vagy elveszítette hivatalát. A püspökök nagy része megtagadta ezt, ezért leváltották õket. Kinevezték utódaikat, akiket Róma nem ismert el... Fennállt a kálvinizmus elterjedésének a veszélye... Én mint Autum törvényes püspöke, felszenteltem az újonnan kinevezett püspököket."

A csodálatos nyári napok után a forradalom hétköznapjai következtek, amikor is kiderült, hogy nem csupán a királyság volt súlyos pénzügyi válságban, de a forradalmi Franciaország is. Az új vezetés által tervezett bankjegykibocsátásra nem volt fedezet. Csak egy dolog jöhetett szóba: a katolikus egyház óriási földbirtokainak kincstári tulajdonba vétele. Csakhogy e megoldásnak három áthághatatlan akadálya volt. Elõször is a magántulajdon szentsége, amely a forradalom egyik alapelve volt. Másodszor e lépéssel az új vezetés végérvényesen magára haragítaná a katolikus egyházat, amely addig – 1789 nyaráig – igen óvatos volt és nem lépett fel a forradalom ellen. Harmadszor, – mivel szó sem volt a földosztásról, hanem a birtokok nyilvános árverésérõ, – a lakosság zömét kitevõ parasztság kétszeresen is felzúdult volna. (Részint vallásossága, részint a földosztás elmaradása miatt.) E három pont mindegyike nagy akadályt jelentett, együtt pedig már a forradalom létét veszélyeztette.

Olyan megoldás volt csak lehetséges, ahol a föld ugyan a kincstár kezébe kerül, de nem kisajátítás útján. És itt lépett színre az egyébként is kiváló pénzügyi ismeretekkel rendelkezõ Talleyrand.

A nyár és az õsz eseményei õt igazolták. Versailles – az udvar – ostobán, és ráadásul erõtlenül provokálta a gyõztes forradalmat, mire válaszul a királyi családot átszállították Párizsba (október 5. és 6.). Talleyrand éppen felszólalni készült a nemzetgyûlésben az egyházi földek nacionalizálásáról, de az események felgyorsulását nem volt szabad szem elõl tévesztenie. Október 9-én levelet írt Lambese grófnõnek, amelyben megindokolta kiállását a forradalom mellett:

"Úgy vélem, gyakran szíd engem, de merem állítani, hogy vannak mentségeim. Az emberek rólam mindig vagy túl sok rosszat, vagy túl sok jót beszéltek. Az igazság, amelynek Önhöz is el kell jutnia: a forradalom, amely ma Franciaországban folyamatban van, elkerülhetetlen volt a dolgok rendje szerint, korunk törvénye szerint, amelyben élünk, s ez a forradalom végsõ eredményében hasznosnak fog bizonyulni. A jelenlegi zavarok és szerencsétlenségek onnan erednek, hogy egyesek meg akarják zavarni az események lefolyását, mások pedig siettetni akarják. A nemesség és a papság azt képzelték, hogy a régi elõítéletek továbbra is az õ javukat szolgálják majd... azzal, hogy belekötöttek a formákba, módot adtak rá (ellenfeleiknek), hogy hozzányúljanak a lényeghez... Az elsõ két rendnek nem volt egyebe, mint csupán szenvedélyei, ezért nem volt képes összefüggõ tervet létrehozni és aszerint cselekednie. A harmadik rend... jogai csakugyan megvoltak, és ezért gyõznie kellett. Mindez, ami történt, hadiállapotban történt. Az adott helyzetben lehetetlen volt kételkedni az eredményben... A történelem majd igazságot szolgáltat nekem hercegnõ, ... Bizonyára azt fogják mondani rólam, hogy igen csúnyán bántam el a papsággal."

Ha a levélrõl lefejtjük a mázt, azaz a szokásos önigazolást, megmarad az események hideg, logikus, objektív, és fõleg idõtálló elemzése.

És másnap, október 10-én Párizsban megtörtént a csoda. Az egyház egyik legmagasabb beosztású képviselõje nemzetgyûlési beszédében bejelentette, hogy az egyház ingyen, a forradalom iránti szimpátiából vezettetve lemond az õsi egyházi birtokokról. A beterjesztõ szerint ez az intézkedés "teljes összhangban áll a magántulajdon legszigorúbb épségben tartásával... Ha ez nem így lenne, magam is elutasítanám ezt az intézkedést."

Szó sem volt tehát a föld valamiféle irritáló, provokáló elkobzásáról, az egyház maga ajánlotta föl birtokait. Az ügynek volt ugyan néhány szépséghibája, de nem ez volt a lényeg. Az illetõ egyházi vezetõ , aki ilyen felindulástól vezéreltetve tette meg a bejelentését, erre semmiféle egyházi felhatalmazást nem kapott. De ettõl a bejelentéstõl kezdve a nemzetgyûlés egyik legkiemelkedõbb vezetõjévé lett. Természetesen Talleyrandról van szó. E lépésével az arisztokrácia és az egyház óriási erõvel helyezkedett szembe, a harmadik rend akkori vezetõi viszont úgy vélték: Talleyrand végérvényesen a forradalom mellé állt.

Már július 14-én beválasztották a nemzetgyûlés alkotmányt elõkészítõ bizottságába, és az alkotmány VI. cikkelyét – ez volt az egyik legkényesebb, legradikálisabb pont – õ maga fogalmazta meg.

Nemzetgyûlési karrierje mind magasabbra ívelt. Ehhez jelentõs lökést adott az egyházi földek átadásáról mondott beszéde. Talleyrand gyors, radikális döntést készített elõ. Ezt jelezte az a mondata is: "Nem hiszem, hogy szükség lenne az egyházi javak kérdésérõl hosszan és sokáig vitázni." A valóságban azonban – a földek átadásáról, amelyekrõl Talleyrand lemondott – 1905-ig folytak a viták!

E beszéd elmondásától kezdve sokan árulónak, mások Júdásnak nevezték Talleyrand-t. Ám ez õt sohase, izgatta. Az események krónikájához tartozik azonban, hogy az egyházi földek ingyenes átadásán a herceg 500 000 fontot keresett. Mellesleg néhány nappal elõtte "hagyta magát" a spanyol követtõl megvesztegetni 100 000 dollárral. Ez akkor óriási felzúdulást váltott ki, de ezután Talleyrand életében szinte mindennapossá vált, és már fel sem tûnt kortársainak.

 Karrierje szédületes gyorsasággal ívelt felfelé. 1790. február 10-i beszédével úgy fellelkesitette a képviselõket és a francia népet a forradalom ügye iránt, hogy a már sok mindent megért képviselõk sírtak a meghatottságtól. Talleyrand – mint mindig – nem mindennapi teljesítményt nyújtott. Beszédének talán legkifejezõbb és egyben legdemagógabb mondata: „Franciák, ez a mi mûvünk, vagy pontosabban, sokkal inkább a tietek, mivel mi csak a ti képviselõitek vagyunk."

A következmény nem is maradt el. Talleyrand-t február 16-án az Alkotmányozó Gyûlés elnökévé választották. Amikor Mirabeau egy alkalommal Talleyrand jelenlétében kifejtette, hogy milyennek kell lennie az Alkotmányozó Gyûlés ideális elnökének és felsorolta az ismérveket: magabiztos, oroszlán legyen a címerében stb., Talleyrand szerényen válaszolt: "Csak egy jellemzõ hiányzik arról a képrõl, amelyet Mirabeau úr megmutatott: Az Alkotmányozó Gyûlés elnökének himlõhelyesnek is kell lennie." Mirabeau erre már nem válaszolt. Érdekes, hogy a lázas viták, amelyekért Mirabeau úgy lelkesedett, Talleyrandot teljesen hidegen hagyták.

Egy esetben Mirabeau már nem bírta tovább és így kiáltott vitapartnerére:

– Én meg fogom és bezárom Önt egy circulus vitiosusba!

– Úgy, tehát át akar ölelni – volt Talleyrand hideg és szellemes válasza.

Amikor Autum képviselõi fölkeresték: mi igaz abból, hogy õ, Autum püspöke is megszavazta azt az indítványt, hogy a katolicizmus ne legyen többé államvallás, Talleyrand így válaszolt:

Nem, uraim, én nem írtam alá ilyen nyilatkozatot, és végérvényesen elhatároztam, hogy nem írom alá, mivel minden értelemben felfoghatatlannak tartom... Igen, határozottan úgy vélem, hogy bigott buzgalmuk megtévesztõ. Ha valamennyi eszköz az egyház kezében van, az a legfõbb emberi jogok megsértését jelenti..." (Legalább is furcsa magyarázata ez a dolgok menetének egy püspök részérõl.) A választ egyébként az akkori sajtó országosan is közhírré tette. Mai szóhasználattal Talleyrand az állam világi jellegérõl és a lelkiismereti szabadságról beszélt... Mindezek után a támadások az egyház és a nemesség részérõl tovább erõsödtek Talleyrand ellen, de mivel ellenfelei kezében nem volt valós hatalom, szokása szerint nem törõdött vele. Mivel "saját" püspöksége is egyre erõteljesebben támadta, felkínálta, hogy készségesen lemond egyházi méltóságáról. Erre nemsokára sor is került.

Népszerûsége a nemzetgyûlésen belül és kívül egyre növekedett. Javaslatait sorra elfogadták, tanácsait kikérték. Még olyan kényes ügyekben is sikereket ért el, mint a portugál és az avignoni zsidóknak adandó francia állampolgárság kérdése. 1790 márciusában terjesztette elõ újabb javaslatát a hossz- és súlymértékrendszer korszerûsítésérõl. Javasolta, hogy a Londoni Királyi Társaság és a Párizsi Tudományos Akadémia vegye fel egymással a kapcsolatot és készítsék elõ a francia mértékrendszerek angol mintájú korszerûsítését, "A politikai szövetség eszköze a tudomány" – mondta ezekben a napokban. Újra csak kifejezésre juttatta azt a dédelgetett és egy életen át ápolt álmát, hogy nincs alapvetõ ellentét az angol és francia érdekek között, így lehetséges a két fél együttmûködése. Pitt, Anglia akkori valós vezetõje, a francia forradalom kérlelhetetlen ellensége, semmilyen együttmûködésre nem volt hajlandó az új francia vezetéssel, és ebbe beletartozott a tudomány területe is. De Talleyrand az Angliával való tárgyalások miatt útlevelet kaphatott és kétszer is elutazhatott Angliába. Elsõ angliai útja – papíron – a mértékrendszer kérdésével volt összefüggésben, de a valóság más volt. 1791 végére nyilvánvalóvá vált, hogy az európai monarchiák háborút fognak indítani a forradalmi Franciaország ellen. Meg kellett osztani a támadó blokkot és – lehetõség szerint – csökkenteni kellett a támadók számát. Ez volt az út igazi célja. Segur gróf 1791. XII. 22-én Poroszországba, Talleyrand 1792. I. 12-én Angliába indult, ugyanazzal a feladattal. Talleyrand-t Londonban olyan ellenségesen fogadták, amilyenre kevés példát ismer a modern történelem. Nehezítette küldetését a franciaországi helyzet teljes kuszasága és az a tény is, hogy Franciaországban igen sokan kívánták az inváziót hazájuk ellen, mert az volt a véleményük, hogy az ellenséges támadás majd ugyanúgy egységesíti a nemzetet, ahogy az 1789-ben történt. Franciaországot valósággal ellepték a különbözõ rendû és rangú európai hatalmak kémei, akik valamennyien saját pecsenyéjüket sütögették, s remélték az addigi francia nagyhatalmi politika bukását. Ma már, kétszáz év elteltével ismertek azok a listák, hogy ki kit vásárolt meg. Csak az érdekesség kedvéért: az angolok – többek között – a legismertebb politikusok közül megnyerték Lebrunt és Mirabeau-t.

 

Nógrádi György [Változó Világ 13.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 13.

Talleyrand

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019