VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

November 29.

Olimpiák nélkül II.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A germán vallás legértékesebb forrásában, a verses és a prózai Edda néven ismert kéziratban pontosan és szellemesen fogalmazta meg a költő a lovagi nevelés lényegét:

"Nőtt az úrfi és tanult már

védeni pajzzsal, vágni karddal,

nyilat hegyezett, íjat feszített,

kopja, kelevéz, kezébe illett,

ebeket uszított, mént megülte,

forgó zuhatagot zúgva szelte.”

 A kiképzett lovag azonban nem mehetett rögtön a csatába, előbb lovagi tornákon kellett gyakorolnia, és igazolnia képességeit. Ennek szükségességét egy középkori szerző így foglalta össze: „A lovag nem tündökölhet a háborúban, ha nem készül fel arra a lovagi tornákon. Az kell, hogy hússzor verjék ki a nyeregből, és hússzor keljen fel... csak így indulhat komolyabb hadviselésre azzal a reménnyel, hogy győztes lesz”.

Az első lovagi tornákat a franciák rendezték a X. századtól kezdve. Európában mindenütt elterjedt eredetileg harcászati gyakorlás céljából, majd később mint a pompás, fényűző szórakozások egyikeként került az érdeklődés középpontjába. Előkelő heroldok (középkori hírnökök) adták tudtul a lovagi játékok időpontját (amelyeket előszeretettel rendeztek koronázáskor, királyi esküvők és ünnepi események idején). A XI. századtól kezdve a tornák szabályait kódexekben rögzítették (Statutum Armorum in Torniamentis), és a vitás kérdésekben főnemesekből és kiérdemesült - a lovagi tornákat túlélő - lovagokból álló becsületbíróság döntött. Mert bizony a lovagi tusakodás minden szabályozottsága és a tompa fegyverek használata ellenére is halálos lehetett (források feljegyzései szerint volt olyan torna, ahol akár száz lovag is halálos sebesülést szenvedett). Ezért tiltották a királyok, és a pápa sem nézte jó szemmel a lovagi tornákat, de ennek ellenére megrendezték, sőt több király is szenvedélyes lovagi tornajátékos volt. Elég, ha csak Mátyás királyra utalunk, aki köztudottan a magyarországi lovagi tornák legfényesebbjeit rendezte, és időnként főszereplőjévé is vált.

Az első „lovag királyunk” Szent László, de a lovagi tornákat az Anjou-királyok honosították meg hazánkban. Róbert Károly is mindig részt vett személyesen ezeken a játékokon, Zsigmond szintén kedvelte őket. A lovagi tornák hazai kezdete 1220-ban Pozsonyban volt. Egy adományozó levél arról tanúskodik, hogy 1319-ben az egyik lovag három kivert fogáért a király három falut ajándékozott. Mátyás király Holubár felett aratott győzelmét így beszélte el Galeotto: „...Zsigmond király piacán rúgtat össze a király és Holubár. Szokásosan nyargaló lovakon; mert legizmosb lovukat ülték mindketten; s oly iszonyú gerelydöféssel sújtják egymást, hogy Holubár hanyatt a ló farkán keresztül, eszméletlenül, tört karral zuhant alá...”. A cseh bajnok elleni „bajvívó öklelés” viszont így verseltetik meg Arany János Toldijában:

 

„Majd az igazlátók, a sorompó felett

Egy magasabb polcon foglalának helyet,

Fölnyitá a gémfát a tanult bajmester,

Futkos ide-oda, látszik, hogy nem restell,

Régi szektartásból a fövenyet bottal

Turkálja, hogy nincs-e tőr vagy hurok ottan?

Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor,

 

Most kürtjébe fúvall és kiált háromszor:

«Vitézek, daliák a sorompó nyitva!

Nevezetes harci játék lészen itt ma.»

Erre minden bajnok, ki magát jelenti,

Zárt sisakkal, némán, a királyt köszönti,

Néma főhajtással, míg a torna-bírák

Lobogója színét s címerét beírják"

II. Ulászló ugyancsak tartott nagyszabású lovagi tornát Budán 1502-ben, amelyben „egy lovag és egy ló jelentékenyen megsebesült”. Később II. Lajos király udvarában még egyszer felragyogott a harci játék, erről Fraknói Vilmos így emlékezett meg: „A király felette kedvelte az ily fajta gyakorlatokat, már 13 éves korában részt vett a nyilvános fegyver-játékokban. Testi ereje, ügyessége és bátorsága által nemcsak a nézőközönség, de a hozzáértők elismerését is kivívta. Kamarásait, apródjait és étekfogóit saját szeme előtt gyakoroltatta, és a lovagjáték előkészületeire külön utalványozott számokra költséget is”. Bethlen Miklós Önéletírásából tudjuk, hogy „a budai udvartartás megszűntével lezáródtak örökre a lovag-játékhely sorompói, és ifjaink ezentúl csak otthon, egymás között játszhattak egy kicsit vitézi játékot”. Egyébként a magyar lovagi tornák utolsó nyomaival az erdélyi fejedelmi udvarokban találkozhatunk, de nem a klasszikus formájukban, hanem gyűrűtornaként, vagy „kvintán”-versenyként. Az előzőn egy felfüggesztett gyűrűt kellett lándzsával eltalálni és leszakítani, az utóbbinál a célpont egy derékig kifaragott török bábu volt. Innen pedig csak egy „ugrásra” vagyunk a török-magyar párviadaloktól, majd később a végvári vitézek bajvívásaitól, a perdöntő bajvívástól, meg a díszes huszártornáktól.

A lovagi tornáknak két alapvető formája volt. Az egyik a tjost, magyarul a páros küzdelem ahol két lovag teljes vértezetben küzdött egy tompa hegyű lándzsával, és arra törekedett, hogy kilökjék egymást a nyeregből („tourner” = fordulni, kifordulni, innen származik a „torna” elnevezés!). Ha ez nem hozott döntést, akkor az „öklelés” után egyéb fegyverekkel (pallos, szablya, kard stb.) folyt a viadal, és végül birkózással fejeződött be. A lovagi játék másik módozata a buhurt, vagyis a tömeges összecsapás, amely szintén tompa lándzsákkal kezdődött, de a végén éles fegyvereket is bevetettek. A buhurt egyébként francia szó, és támadást vagy ütközést jelent. Gyakran több mint száz lovag oszlott két csoportra (hadseregre), és küzdött előbb lovon, majd gyalogosan. Az egész napos összecsapás során lehetett lovat és fegyvert is cserélni. A legyőzött fél köteles volt a lovát és a fegyverzetét átadni a győztesnek, ami idővel visszaélésre adott lehetőséget: a „sportszerűtlen” lovag (volt azért ilyen is) csak a zsákmányért vett részt a lovagi tornán.

A lovagi nevelés, a septem probitates és a lovagi tornák több szempontból tehát az antik versenyjátékok - így az olimpiák - folytatásaként értékelhetők. Elég, ha csak arra hivatkozunk, hogy itt is megtalálhatók az avatási szertartások, a kultikus gyökerek (pl. virrasztás, tisztulási fürdő, böjtölés, eskü, beavatási titkok stb.), a heves küzdelem, a szabályok betartása, a hősiesség, a díjazás és a büntetés szabályozottsága, a versenybírák megvesztegethetetlensége, az egyes testgyakorlatoknak a korabeli harcmodorhoz való idomulása és így tovább. Bizonyos szerzők - mint például Denison tábornok, lovasságról írt könyvében - a lovagi kiképzést és eredményét magasabb rendűnek tekintik, mint az antikvitás gimnasztikáját, vagy akár az olimpiai versenyeket: „A békébeni előleges kiképzés szigorú és szakadatlan volt, a testgyakorlatok nehezek, s legnagyobb mértékben erőfeszítést igénylők voltak úgy, hogy teljes joggal elmondhatni; a személyes vitézség és az egyes harcbani bevégzett kiképzése a harcosoknak, soha a történelem egyetlen időszakában sem állott a tökély oly magas fokán, mint a lovagrend virágzási korszakában”.

Viszont a középkori testi nevelés és gyakorlatozás többi formája - mint például a népi játékok, a városi iskolák, vagy a céhek fizikális képzése, a korai polgári testkultúra - már alig közelítette meg az antikvitás gimnasztikai rendszerét, nem is beszélve az olimpiák színes, színvonalas, értékes produktumairól.

 

A reneszánsz

 

Az antik olimpiák eltűnése után, amint azt az előzőekben kifejtettük, a lovagi próbák vették át az ókori testkultúra bizonyos elemeit, és ezzel megőriztek valamit a görög gimnasztika értékeiből. Ahhoz azonban, hogy az újkori olimpiák valóban életre keljenek, a reneszánsznak kellett az összekötő híd szerepét betölteni. Azt szokták mondani, hogy a görögség kultúrája nélkül nincs modern Európa, ennek mintájára mondhatjuk, hogy a septem probitates és a reneszánsz testkultúrája nélkül nem lett volna újkori olimpia. Az ókori olimpiák tüze tehát nem aludt ki, mindig akadt a történelemben valami kis „fuvallat”, ami pislogni késztette a „parazsat”.

Néha előfordul a tudományban, hogy valaki sok okos állítás közben leír egyetlen butaságot, és az utóbbi marad meg életművéből, elterjed, mint valami járványos kór. Így járt Jakob Burckhardt, a baseli egyetem professzora, aki 1860-ban kiadott egy könyvet az itáliai reneszánsz kultúráról. Itt definiálta úgy a reneszánszot, hogy az nem más, mint az ókori művészetek felújítása, ami azután úgy belerozsdásodott a köztudatba, hogy máig hallani úton-útfélen, de még érettségi vizsgán is. A kifejezést egyébként Vasari olasz festő és művészettörténész használta először a XVI. század közepén. A francia „renaissance” valóban „újjászületést” jelent, de ez nem elég indok arra, hogy az egész korszak lényegét úgy fogjuk fel, mint az ókori szobrok kiásását és felállítását - mondjuk a Mediciek kertjében. A reneszánsz több annál, mint a középkori „sötétség” után egy kis nosztalgikus antik fényesség utáni vágy. Nem egyszerűen újjáéled itt valami, hanem egy teljesen új dolog születik: ez pedig a piacra és a tőkére épülő kapitalista társadalom, és annak mozgató ereje: a polgárság. A korszak gazdasági-politikai tartalmát elemezve lehet csak eljutni annak valódi értelméhez és tudományos definíciójához. Most erre nincs mód, be kell érnünk azzal, hogy deskriptive körbejárjuk a reneszánsz fontosabb princípiumait.

A reneszánszban az ember önmagára ébredve saját egyéniségét igyekszik kibontakoztatni, individuum (egyed) lesz a szó eredeti értelmében. A középkorban a hűbéri társadalom idején az ember ugyanis csak úgy létezhetett, ha valamely „rendbe”, „universitásba” tartozott, amely lehetett céh, „gilde”, vagyis kereskedő társulás, „schola”, tehát iskola, lovagrend, kolostor, illetve szerzetes rend, vagy faluközösség. Az egyes csoportok tagjai azonos életvitelt és gondolkodásmódot követtek, melyek természetesen idomultak a legnagyobb közösség, a keresztény egyház (pápaság) alapelveihez. A reneszánsz ember ezt a kötöttséget rázza le magáról elementáris erővel, igyekszik önmaga erejéből érvényesülni, és saját egyéniségének bélyegét rányomni minden cselekedetére. Elég, ha csupán egyetlen példára utalunk ezzel kapcsolatban, mondjuk a festészetre, azon belül a Madonna-portrékra. Ismert tény, hogy a középkori szent képek Madonnái, pontosabban Szűz Mária ábrázolásai szigorú és unalmas kánonok szerint, ikonikusan kerülhettek csak a vásznakra, a templomok falára. Ezzel szemben a reneszánsz művészek hús-vér nőket festettek képeikre. Ezek a Madonnák nem egy kaptafára készült, nőiességüktől megfosztott jelképek, hanem a szépség új szabályait megtestesítő leányok, asszonyok, akik egyéniségük varázsával is bűvölnek, akikbe akár szerelmesek is lehetünk blaszfémia (szentségtörés, istenkáromlás) nélkül.

Ha már a szerelmet említettük, folytassuk ezzel. Vázoltuk a lovagi nevelés tárgyalásánál, hogy a lovag „hivatali kötelességből” tisztelte a hölgyeket, és szerelmes volt mindig valamely idealizált fehérnépbe, akiért életét is feláldozta. Ezt az atmoszférát legszebben Walter von der Vogelweide lovagköltő írta le, aki verseiben odáig merészkedett, hogy csodálatos lírai pajzánsággal bemutatta a női test érzéki bájait. Ez abban a korban valóban bátorságra vallott, hiszen az inkvizíció ezért halálra ítélt embereket. Felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy az aszkétikus, világmegvető, érzéketlen középkori szemlélettel ellentétben létezett a lovagi-szerelem? Nagy Károly alatt - egyes szerzők szerint - kialakult egy rövid, efemer „korai reneszánsz”, amelyben az individuális szerelem kivirágozhatott, dacára annak, hogy szöges ellentéte az aszkézisnek. Gondoljunk csak Assissi Szent Ferenc himnuszaira, amelyek ugyan Krisztushoz fohászkodtak, de felfoghatók akár erotikus(!) szerelmi költeményeknek is (ilyen sorok vannak benne például: „feljajdulok ölelésedért”, „benned egészen átalakulok” stb.). Ezt a búvópatakként csörgedező lovagi szerelmes lírát hatalmas folyóvá duzzasztja a reneszánsz, mely Petrarcával kezdődik, és Boccaccióval folytatódik. A reneszánsz szerelemcentrikus elvének egyébként jelentékeny kihatása volt a testkulturális szokásokra, a testiség fejlesztésére, gondozására és emberi értékként való felmutatására.

Az új korszak embercentrikus szemlélete előtérbe helyezte az egyéniség hírnév utáni vágyát még életében, de halála után is. A reneszánsz ember sokoldalú tevékenységét az utókor számára is meg akarta őrizni. Görög és római mintákat követve szomjúhozta a dicsőítést, az ünneplést, amiért minden pénzt (volt neki!) megadott. Se szeri, se száma azoknak a remekműveknek, amelyek ebből a törekvésből születtek. Példaként Lorenzo „il Magnifico” Medicit (1448-1492) említjük, aki a művészetek és a tudományok legnagyobb mecénásaként írta be örökre nevét a történelembe. De ebből az indíttatásból készültek a nagy összegekért megrendelt családfák, amelyek elejére illett minimum egy kitűnő római triumfust (győztes hadvezért), vagy maximális esetben cézárt rakni (mellesleg Bonfini is elkövette azt a „trükköt”, hogy a mi igazságos Mátyás királyunkat a római Messala Corvinustól származtatta). És most jutottunk el oda, hogy érzékeljük azt a tényt: miként kötözte össze az antik olimpiák elszakadt fonalát a reneszánsz az újkorral. Tudjuk, hogy a görögök isteneiknek, a rómaiak pedig hadvezéreiknek, császáraiknak előszeretettel rendeztek ünnepélyeket, nyilvános magasztaló összejöveteleket, amelyek gyakorta versenyjátékok formáját öltötték. Ez támadt fel a reneszánszban, amikor antik tradíciók felelevenítéseként világi ceremóniákon ünnepélyes dicsőítő szónoklatok hangzottak el az új ember, az „nuova persona” legtehetősebb nagyságai tiszteletére a palotákban, a katonai táborokban, sőt a templomok szószékein is. Fellendültek az úgynevezett panegirikus műfajok (a panegirisz, az antik görög és római ünnepek királyt, császárt, később szenteket magasztaló beszédei, dicshimnuszai). A reneszánsz ember „vevő” volt a klasszikus stílusú szónoklatokra, az ékes irodalmi alkotásokra, amelyekben saját magát láthatta fenségesnek, ellentétben a középkori emberrel, akitől távol állt az egyéni dicsőség mivel, a földi hírnév elítélendő hiúságnak számított, és büntették. Érthető, hogy a „keresletnek” megfelelően a „kínálat” is változott. Míg a középkorban az irodalmárok személytelenségbe burkolóztak, mert a dicsőség nem lehetett egyéni, csak rendi, addig az új világ költői - sőt még tudósai is - név szerint léptek a világtörténelem színpadára (Petrarca, Dante, Bocaccio, Galilei, Giordano Bruno stb.). A név nagyságát leginkább panegirikus, irodalmi versenyekkel lehetett növelni, mert a dicsőségre nem csupán a megrendelő mecénás áhítozott, hanem a literátorok, a művészek is. Így érthető, hogy rövidesen megjelentek a klasszikus korban oly gyakori növényi eredetű koszorúk (babér, olajfa, zeller stb.) a poeták fején (lásd Dante kommersz szobrait, mint „koszorús költőt”). Innen már csak egy „kis” lépés választ el bennünket attól, hogy a felújított modern olimpiákon a „koszorúk” sportteljesítményekért is díszíthessék a homlokokat, mint az antikvitásban.

A reneszánsz visszahelyezte a tudományokat is az őket megillető piedesztálra. A középkor ugyanis csak egyetlen tudományt ismert el, a teológiát, minden más csak ennek „szolgáló leányaként” létezhetett. Most fordult a „kocka”, és lassan polgárjogot nyert a „veritas duplex”, a kettős igazság elve, amely önértékként könyvelte el a „világi tudományokat” is. Ebből következett, hogy a neveléstudomány is előtérbe kerülhetett, ezen belül pedig a testi nevelés hangsúlyossá válhatott, amit a középkorban még elképzelni is lehetetlen volt. Olyan neves tudós kutatók foglalkoztak a testkultúrával, mint Pier Paolo Vergerio (1349-1428), Vittorino da Feltre (1378-1446), Eneas Silvio di Piccolomini (1405-1464), a későbbi II. Pius pápa, Matteo Vegio (1407-1458), Hieronymus Mercurialis (1530-1606), Jakob Sadoleto (1477-1547), és még sokan mások. Talán nem is kellene felhívni a figyelmet arra, hogy ezen szerzők műveiben rendre felbukkan az ókori olimpiai versenyek magasztalása, nosztalgikus vágyakozás irántuk. Külön meg kell említenünk azonban a firenzei Matteo Palmierit, aki 1450-ben írt vitairatában lelkesedéssel említi az olimpiákat, és konkrétan javasolja a görög versenyjátékok felújítását!

Említésre méltó a reneszánsz esztétizmusa, pontosabban a szépség kultuszának ápolása és gyakorlati művelése. A középkor embere csak egyet tarthatott szépnek; a lelket, a test csupán a lélek börtöneként létezett. A reneszánszban a hétköznapok értékei kerülnek a középpontba, beleértve a szellem és főleg a test szépségét. A formák (a testé is!) esztétikuma válik az élet egyik legfőbb normájává, így a szépség kultusza a nevelésbe is döntő jelentőségű lesz, ezért a reneszánsz szinte tobzódik a szépségekben. Ennek következtében megállapíthatjuk, hogy az ami az ókori görögség nevelési ideálját - a kalokagathiát - illeti, ebben a korszakban megvalósult annak egyik fele: a „kalosz”, vagyis a szépség. Ezt láthatjuk a reneszánsz óriások festményein (Leonardo da Vinci, Rafaelló, Tiziano stb.), vagy Michelangelo szépségkánon szobrán, a „Dávid”-on.

Hála a reneszánsz új gimnasztikai felfogásának, és a humanista testnevelésnek, a testek már szépek, csupán az erényekkel van még némi probléma. A kalokagathiából az „agathosz” hiányzik még az új embereszményből, mert a morális tartás, a feddhetetlenség nem éppen sajátja a reneszánsz embernek. Legyünk pontosak: az eszményben, a nevelési ideálban szerepel az erény, a morál, az erkölcsi jó, ezt hirdetik is fennhangon a humanisták, csupán a gyakorlatban nem követik (tisztelet a kevés kivételnek). Nem véletlen, hogy Girolamo Savonarola (1452-1498) olyan nagy hévvel kezdte ostorozni az erkölcsi romlottságot (az sem a véletlen műve persze, hogy ezért máglyán elégették!). Egyik híres neveléstörténészünk, Fináczy Ernő írja: „A kor sok szépet és nagyot alkotott, de nagy erkölcsi jellemet nem teremtett”.

Az emberközpontúságból szinte logikusan következik a reneszánsz természetcentrikussága. Az ember és természet újra ősi panteista egységbe kerül. A hegyek, völgyek folyók, fák, állatok az ember barátaivá válnak, és nem félelmetes ellenségek, mint a középkorban, ahol a természetet leigázni akarta a keresztény szemlélet. Most az ember és a természet viszonya gyökeresen megváltozik, és az antikvitásból ismert „békés együttélést” tekintik rendező elvnek (ez egyébként a jelenlegi modern humán-ökológia, a környezetvédelem elméleti középpontja is!). A reneszánszban a természet megszelídül, a hegyek már nem „boszorkánylakta csúcsok”, hanem megmászható, fenséges panorámát kínáló különlegességek. Petrarca, amikor felkúszott a Mons Ventosus tetejére, azt írta: „Csupán azért másztam meg ezt az irdatlan hegyet, mert látásának vágya késztetett rá”. Rövidesen sokan követték, és elterjedt a kirándulás, a turisztika szokása. Petrarca egyébként tudatosan vállalta a természetcentrikus életvitelt, saját magát „város gyűlölőnek” (osor urbium) és „faluszeretőnek” (amator ruris) tartotta, verseiben ez az egyik legszebb természet-líraként jelenik meg, amihez a mi Petőfink költeményei hasonlíthatók. Ezek ismeretében nem kell különösebb fantázia és tudományos elemzés, hogy kimutassuk: az antik természetszeretet és ethosz éled fel halottaiból ott, ahol a humanizmus megjelenik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a görögség Szent Ligetének, az Altisznak és az ott tartott olimpiai versenyeknek a szellemét is közelebb hozta a reneszánsz megújult naturális szemlélete, amely az embert és a természetet ismét egymás ölébe helyezte. Gondoljunk csak arra, hogy a pánhellén versenyjátékok mindig az ország legszebb helyén jöttek létre (Olümpia, Delphoi, Korinthosz stb.), ahol még véletlenül sem a természetet kellett legyőzni, hanem egymás ellen feszültek az izmok, és az erősebb, meg az ügyesebb mint győztes a növényi természetből font koszorút kapott a fejére...

Fejezzük be a témát Kun Lászlónak, a hazai sporttörténetírás kiváló képviselőjének írásával, amely tudós összefoglalása a témának: „Reneszánsznak nevezzük a művelődéstörténeti fejlődésnek azt a XIV-XVI. századi időszakát, amelyben a természettudományos megismerés, a filozófia, az irodalom, a művészet, a pedagógiai gondolkodás és a testkultúra felgyorsult ütemű kibontakozásának hátterében meghatározóvá vált a feltörekvő városi polgárság növekvő társadalmi befolyása és antifeudális világszemlélete. Alapját a közművesség, a kereskedelem, a közlekedés és a földrajzi felfedezések kölcsönhatásában megnyilvánuló gazdasági fejlődés képezte. Észak-Itália és Európa más, legelőrehaladottabb gócaiban kialakultak a kapitalizmus átmeneti kísérletei. A reneszánsz kor ebből fakadó új eszmevilága az osztállyá szerveződő polgárság igényeit és érdekeit szolgálta, szemléletét tükrözte. Ideálja a »homo universale« (a teljes ember), annak a »történelmi pillanatnak« a terméke, amelyben a munkamegosztáson alapuló tárgyi relációk lehetővé tették a modern értelemben vett személyiség színre lépését. Megteremtették az emberi kapcsolatok és képességek széles körű kibontakoztatásának feltételeit. Testkultúrájának a középkori aszkéta groteszkséget elvető új kánonja az antik ideákra támaszkodott. Az ókorba való viszonyulása azonban csak a tagadás tagadása volt, új út kezdése, új talajon.” (Kun L.: Egyetemes sporttörténet, Budapest, 1984. 101. old.)

A „tagadás tagadása” - ahogy a filoszok tudják - Hegelnek azon dialektikus törvényét jelöli, amely szerint a fejlődés egy három-ütemű folyamatot jár körbe: a tézist tagadja az antitézis, ezt pedig a szintézis, minek következtében az új jelenség magasabb fokon visszatér az eredetihez, mint valami bővülő spirális. Az ókori olimpiát (tézis) tagadja a középkori aszkétikus életvezetés (antitézis), és ebből racionálisan következik, hogy az újabb tagadás eredménye, a szintézis csakis a modern olimpiai játékok lehettek. Igaz, a történelemben az a néhány száz év, ami Coubertinig eltelik, szinte semmi, de addig azért sok minden történt ez alatt is az "olimpiák" háza táján.

 

Takács Ferenc [Változó Világ 11.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 11.

Az olimpiák

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019