VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

December 13.

Úton az unió felé (1986–1992) II.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A közös pénz kezdetei

   A piacegységesítés a tõkemozgások szabaddá tételével a korábbinál is nagyobb árfolyam-stabilitást igényelt a Közösségen belül. Az árfolyam-összehangoló mechanizmus mûködött ugyan, de nem tudta kiküszöbölni az idõnkénti le- és felértékeléseket (1979 és 1990 között tucatnyi alkalommal került sor erre). A kisebb országok egyre inkább igyekeztek pénzeiket a német márkához, az ecu kosarát legnagyobb mértékben meghatározó pénzhez igazítani. Újra feléledtek a teljes valutaunióra vonatkozó tervek és elképzelések. Bonnban nem lelkesedtek túlzottan ezekért, s jó elõre értésre adták: a nemzeti jelképnek számító Deutsche Mark nem helyettesíthetõ olyan közös pénzzel, amely ki van téve a pénzügyileg fegyelmezetlenebb tagországok „lazaságainak”. Ha lesz egyáltalán közös pénz, azt a Bundesbank mintájára, a kormányoktól és pénzpolitikájuktól teljesen független – s lehetõleg német ellenõrzés alatt álló – közös jegybank irányíthatja csak. 1988-ban a hannoveri Európa Tanács ilyen értelemben adhatott megbízást a brüsszeli Bizottságnak, dolgozzon ki új tervezetet esetleges pénzügyi unióra.

   A tervezetet készítõ szakbizottságot Jacques Delors bizottsági elnök maga vezette, s tagjai voltak a tizenkét ország jegybankelnökei, kormányzói. Jelentésük 1989-re készült el. Ebben megállapították: az egységes piac kialakulásával a tõkemozgások ellenõrizhetetlenné válnak, az árfolyam-spekulációk megelõzésére szigorúbban össze kell hangolni a nemzeti pénzpolitikákat, s egy idõ után véglegesen rögzíteni az egymás közti árfolyamokat, igazi közös pénzzé alakítva az ecut. Ez annyit jelent – szögezte le a tervezet –, hogy a pénz ellenõrzése kikerül az egyes kormányok hatáskörébõl. „A pénzügyi szuverenitás, amely kis és közepes országok esetében amúgy is illuzórikus a mai viszonyok között, hiszen nem képesek befolyásolni a nemzetközi tõkemozgásokat, ha közösen gyakorolják, hatásosabban érvényesülhet” – állították a jelentés készítõi. A közös pénz kiszámíthatóbbá teszi az üzletkötéseket és a beruházásokat a korlátozások nélküli nagy piacon, s megtakarítással is jár az állandó átváltási költségek (ezeket a közösségi össztermék 0,4 százalékára tették) kiküszöbölésével, végsõ soron elõsegíti a gyorsabb növekedést, a pénzpiacokon pedig egy idõ után alternatívát képezhet a dollárral szemben, mint nemzetközi fizetõeszköz.

   A Delors-jelentés három szakaszt vázolt fel a pénzügyi unió megvalósítására. Az elsõben megtörténne a piacegységesítés a tõkemozgások felszabadításával, és minden tagország pénze bekapcsolódnék az ecu révén történõ árfolyam-összehangolásba (az angol font nem vett részt ebben). Ehhez még nem volt szükség a szerzõdések és a közös pénzügyi rendszer érvényes szabályainak megváltoztatására. Ez alatt – javasolta a Delors-jelentés – a kormányok kidolgoznák és elfogadnák a pénzügyi unióra vonatkozó új megállapodást, s ennek elfogadása, illetve életbe léptetése jelentené az áttérést a második szakaszra, amelyben felállítanának egy a nemzeti bankokat összehangoló Európai Pénzintézetet, ami a késõbbi közös jegybank alapját vetné meg. Ha ez „bejáródik” és mûködik, át lehet térni a harmadik szakaszra, amikor véglegesen rögzítenék az egymás közötti árfolyamokat, és bevezetnék a közös pénzt. A jelentés világosan fogalmazott: a tagországok, ha elfogadják és végigjárják ezt az utat, elveszítik pénzügyi felségjogaikat. Ugyanakkor nem jelölt meg határidõket: a kormányokra bízta, elfogadják-e a benne foglaltakat.

   1989 júliusában Madridban az állam- és kormányfõk az Európai Tanácsban úgy foglaltak állást, hogy 1990-ben meg kell kezdeni az elsõ szakaszt, és össze kell hívni egy kormányközi konferenciát a pénzügyi uniós szerzõdés kidolgozására. Margaret Thatcher brit miniszterelnök nem támasztott akadályt ezzel szemben, noha értésre adta: Nagy-Britannia aligha fog lemondani pénzérõl, a fontról. Helmut Kohl kancellár csak annyi feltételt szabott, hogy a konferencia megkezdésével várjanak az év végén esedékes német választásokig, nem akarván kitenni magát annak, hogy a kampányban a márka feladásával vádolhassák. François Mitterrand elnök némi habozás után elvállalta az európai közös pénz megteremtésének ügyét. Az elsõ szakasz így akadálytalanul kezdetét is vette. A brit font 1990 októberében csatlakozott a pénzügyi rendszer árfolyam-összehangolási mechanizmusához 6 százalékos sávon belül (ez mindenképpen szükséges volt a piacegységesítés és a tõkemozgások miatt). Ugyanez történt még korábban a spanyol pesetával. Az olasz líra, amely kedvezményes 6 százalékos sávban lebegett addig, a szûkebb 2,25 százalékos sávba tért át. Egyedül a görög drachma maradt kívül a rendszeren. Egyre komolyabb távlatként sejlett fel, hogy az ecu igazi pénzzé válik belátható idõn, mintegy tíz éven belül. A kormányközi konferencián persze komoly viták voltak várhatók ennek feltételeirõl. Az egyéb európai események felgyorsulása azonban azt is világossá tette, hogy az új szerzõdés nem szorítkozhat csupán a pénzügyi unióra, megújításra várt a közösségi együttmûködés egésze, hogy új közös politikák is megvalósulhassanak, és fõként a külpolitikai és biztonságpolitikai együttmûködés. Sõt, szükségessé vált a belügyi, rendõri és igazságügyi együttmûködés megteremtése is Schengen, a belsõ határok megszûnése miatt.

   Sürgette a megújítást, az intézmények reformját az 1989 júniusában már harmadszor közvetlenül megválasztott Európai Parlament is, amely újabb jogköröket igényelt magának az Európai Egységes Okmányba foglaltakon túl, azzal érvelve, hogy a piacegységesítés révén a Miniszteri Tanácsban megszaporodtak a többségi döntések, amelyek kötelezõek minden tagállamra, miközben nincsenek igazán semmilyen demokratikus ellenõrzésnek alávetve, hiszen a nemzeti parlamenteknek már nincs beleszólásuk. „Megérett a helyzet, hogy a tanácskozó és ajánlástevõ szerep helyett igazi együttdöntés illesse meg a testületet” – hangoztatta egy határozatában a strasbourgi parlament, amelynek 1989-es megválasztásában ismét kevesebben vettek részt, mint öt évvel azelõtt (ezúttal 56,4 %), és amelyben ismét a szocialista képviselõcsoport volt a legnagyobb létszámú (180 hellyel), a néppárti a második (121 hely), és megjelent a zöldek külön csoportja, de a szélsõjobb is a francia Jean-Marie Le Pen vezetésével.

A berlini fal leomlik

   Miközben az Európai Közösség a piacegységesítéssel és a közös pénz tervezésével volt elfoglalva, Európa keleti felén drámai események zajlottak, új helyzetet teremtve a földrészen, és új kihívást intézve az integrációhoz is. A Szovjetunióban 1985-ben egy fiatal, dinamikus politikus, Mihail Gorbacsov került az államfõi és pártfõtitkári székbe azzal a szándékkal, hogy megreformálja a megmerevedett és fejlõdésképtelenné vált kommunista rendszert. Elindította az átépítés (peresztrojka) és a nyilvánosság növelése (glasznoszty) politikáját, és új alapokra helyezte országa nemzetközi kapcsolatait is: 1987-ben aláírta Washingtonban a közepeshatótávolságú rakéták (eurorakéták) leszerelésére vonatkozó megállapodást, amirõl hosszú ideig hiába tárgyaltak addig, majd nem sokkal késõbb a hadászati eszközök csökkentésére vonatkozó SALT-II. megállapodást. A katonai szembenállás szintje jelentõsen csökkent. A gazdasági és katonai szempontból addig szigorúan szovjet ellenõrzés alatt álló kelet-európai kommunista országok szabad kezet kaptak, Gorbacsov érvénytelenítette az úgynevezett „Brezsnyev-doktrínát”, amelynek értelmében ezekben az országokban a belsõ politikai változások „szovjet érdekeket érintõ” ügynek minõsültek. Ez valójában azt jelentette: Moszkva engedélye nélkül semmi sem történhetett. A változás szelére 1988–89-ben elõször Magyarországon, majd Lengyelországban a kommunista rendszer megváltoztatására irányuló reformmozgalmak indultak el. Ezek átterjedtek Keletnémetországra, amelynek lakossága tömegesen szökött át az érvényes tilalom ellenére a másik Németországba. 1989 nyarán a magyar kormány – már az átalakulás jegyében – megnyitotta a nyugati határt (a „vasfüggönyt”) az áttelepülni kívánó keletnémetek elõtt, az áradat feltartóztathatatlanná vált, s november 9-én leomlott a berlini fal, a német fõváros és egész Európa megosztottságának jelképe, amelyet 1961-ben éppen a menekülõk feltartóztatására építettek fel egyetlen éjszaka alatt, és fegyverrel õriztek addig.

   A kelet-európai kommunista rendszerek kártyavárként omlottak össze: a lengyel és a magyar ellenzék tárgyalásokon demokratikus átalakulásban egyezett meg a korábbi vezetéssel, és 1990 elején sorra rendeztek több párti választásokat Lengyelországban, az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában; Romániában 1989 végén fegyveres puccsal távolították el a diktatórikus vezetést. Feloszlott a Varsói Szerzõdés, a szovjet hadsereg rövid idõ alatt kivonult a volt szövetségesei területérõl, és megszûnt a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) elnevezésû kelet-európai kereskedelmi-gazdasági szervezet is. Ez az átalakulás a második világháború óta a legnagyobb változást hozta Európában, és új helyzet elé állította az Európai Közösség vezetõit. A változásokat 1990 novemberében Párizsban, az Európai Biztonsági és Együttmûködési Konferencia (EBEK) keretében megtartott történelmi jelentõségû csúcsértekezleten rögzítették az állam- és kormányfõk, az ott elfogadott Párizsi Chartában kimondva a katonai szembenállás és a megosztottság végét.

   A közép- és kelet-európai új demokráciák azonnal arra törekedtek, hogy bekerüljenek a nyugat-európai katonai és gazdasági szervezetekbe. Elõször az Európa Tanács kapui tárultak fel elõttük: demokratikus jogállamiságuk elismeréseként Magyarország 1990-ben, Lengyelország 1991-ben, Bulgária 1992-ben, az idõközben kettévált Csehszlovákiából alakult Csehország és Szlovákia 1993-ban nyert bebocsátást ebbe a szervezetbe, késõbb követhette õket a többi kommunista utódállam is. Ugyanezek az országok biztonságukat a NATO keretében látták volna igazán garantáltnak, az atlanti szövetség azonban a kilencvenes évek elején még elhárította ilyen igényüket, s csupán partnerségi viszonyt ajánlott számukra (közös hadgyakorlatok, állandó konzultációk formájában) tagság helyett. Nem mutatkozott túlzottan fogadókésznek az Európai Közösség sem, amelyben pedig ezek az országok gazdasági felemelkedésük útját látták, törekedve elõbb a társulásra, azután a teljes jogú tagságra.

   Az elõzmények cseppet sem bíztathatták õket: a Közösség és Kelet-Európa viszonya ugyanis az elõzõ évtizedekben cseppet sem volt felhõtlen és barátságos. Megalakulása után a Közös Piacot az államközi kapcsolatok formáihoz mereven ragaszkodó kommunista kormányzatok nem ismerték el nemzetközi jogalanyként. Gyanakodva tekintettek az integrációra, csupán a katonai szembenállás egyik tényezõjét látták benne, a „tõkés monopóliumok csoportosulását”. Késõbb felismerték, hogy nem kerülhetõ meg, hiszen kereskedelmi kérdésekben az egyes államokkal nem, csakis Brüsszellel tárgyalhattak. Leonyid Brezsnyev szovjet vezetõ 1972-ben, az enyhülés idõszakában elismerte, hogy az EGK „európai realitás”, s tárgyalásokat javasolt egyezmény megkötése céljával a KGST és a nyugat-európai integráció között. Ezt az ajánlatot a Közösség némi megfontolás után elutasította, mondván, az övék piaci szervezet, míg a KGST állami irányítású, nem piaci intézmény, teljesen másként, tervutasítások alapján mûködik, legfeljebb a szabványok és a statisztikai adatok cseréjérõl folytathatnak eszmecserét egymással, ugyanakkor a KGST egyes tagjaival kétoldalú kereskedelmi megállapodásokról lehetséges a tárgyalás. Ez nagyon megfelelt a kelet-közép-európai országoknak is, mert nem voltak érdekeltek abban, hogy moszkvai ellenõrzéssel, Moszkván keresztül tárgyaljanak nyugati kereskedelmükrõl. Ennek ellenére 1974-ben, amikor az EGK kétoldalú megállapodás-tervezetet juttatott el valamennyi kelet-európai KGST-országhoz, azok – moszkvai ajánlásra – azt felbontatlanul visszaküldték. Az elutasítás után az EGK egyoldalú döntésekkel szabályozta az „állami kereskedelmû” országokkal folytatott kereskedelmi és gazdasági kapcsolatait.

   Ez a kereskedelem egyébként nem volt túl kiterjedt még a legnyitottabb gazdaságú országok, mint Magyarország és Lengyelország esetében sem, kivéve Keletnémetországot, amely jelentõs elõnyöket élvezett az úgynevezett „belnémet kereskedelem” révén. A Római Szerzõdés egy záradéka értelmében ugyanis a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) nem tekintette külföldnek a kommunista Keletnémetországot (NDK), az onnan származó behozatal elõtt így nem támasztott akadályt az EGK közös vámfala. Magyarország teljes külkereskedelmében az EGK megalakulásakor a Hatok részaránya mintegy 14–15 százalék volt, s ez késõbb sem emelkedett soha 20 százalék fölé. Egyebekben kölcsönös volt a vádaskodás: a kelet-európaiak diszkriminációval és elzárkózással vádolták a Közös Piacot, az pedig megbélyegezte a kelet-európai országok „állami irányítású” külkereskedelmét, amelynek árai és módszerei nem piaciak, kizárandók tehát. A stratégiai cikkek mindenképpen tilalom alá estek. Az EGK külkapcsolati rendszerében a kelet-európai szocialista országok így igen hátra, a legtöbb korlátozással sújtott országok közé kerültek. Ezen a helyzeten elõször a piaci reformokkal kísérletezõ, nyugati irányba nyitni szándékozó magyar kormányzat szeretett volna változtatni a hetvenes évek közepén (azt követõen, hogy Magyarországot felvették a GATT-ba, majd a Nemzetközi Valutaalapba). Budapesten azt az illúziót táplálták, hogy a GATT szabályainak megfelelõen az EGK fokozatosan felszámolja majd a kétoldalú kereskedelemben érvényben tartott hátrányos megkülönböztetéseket, ez azonban nem történt meg: az EGK szelektív (egyetlen országra is érvényes) védzáradék alapján érvényben tartott minden mennyiségi és egyéb korlátozást; a piaci irányba tett magyarországi reformlépéseket nem „jutalmazta” kedvezõbb kereskedelmi elbánással. Sikerült azonban a magyar gazdasági vezetésnek részleges ágazati megállapodásokat kötnie az EGK-val az acél-, a textil- és a juhkereskedelem terén. Ezekben a magyar fél önkorlátozást vállalt az EGK-ba irányuló kivitelére, s ennek fejében mentesült az egyéb hátrányos megkülönböztetések alól. E megállapodások kedvezõ tapasztalatai alapján a magyar kormányzat a '80-as évek elején titokban puhatolózott átfogó kereskedelmi egyezmény lehetõsége iránt is, annak ellenére, hogy a KGST tiltotta az ilyen kapcsolatkeresést. Ez a próbálkozás ugyan kudarcot szenvedett: az EK nem kínált a magyaroknak semmivel sem többet, mint korábban. Néhány évvel késõbb azonban változott a közös KGST-álláspont, s hivatalosan is tárgyalások kezdõdhettek átfogó megállapodás megkötésérõl az EK, illetve az egyes kelet-európai országok között. Az 1987-ben megindult tárgyalásokat egy évvel késõbb, 1988-ra siker koronázta: aláírták az elsõ kereskedelmi és együttmûködési megállapodást az EK és Magyarország között; majd 1989 végén Lengyelország és Csehszlovákia, 1990-ben a Szovjetunió, az NDK és Bulgária is köthetett ugyanilyet. Ezek az egyezmények meglehetõsen szerény tartalommal bírtak: az EK lemondott a mennyiségi korlátozások alkalmazásáról kelet-európai importjánál, s kész volt biztosítani a legnagyobb kedvezményes elbánást, amit addig megtagadott. Igazi piacnyitásról, vámcsökkentésrõl vagy lebontásról azonban szó sem esett bennük, az EK továbbra is fenntartotta magának a lehetõséget, hogy akár egyoldalúan is korlátozza a kereskedelmet, ha piaczavarónak ítél bizonyos mozzanatokat.

 

Magyar Péter [Változó Világ 30.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 30.

Az EU története

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019