VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

December 14.

Úton az unió felé (1986–1992) III.

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

   A 80-as évek végén megindult demokratikus átalakulás azonban alapvetõen változtatott a helyzeten és a Közösség magatartásán. Már 1989-ben, rögtön az átalakulás kezdetén az EK segélyprogramot fogadott el, elõször az átalakulásban élen járó lengyelek és magyarok számára (Gazdaságátalakító segély Lengyelországnak és Magyarországnak – PHARE), majd 1990-ben ezt kiterjesztette a többi új demokráciára is. Most már tényleg megszûnt a hátrányos megkülönböztetés, sõt, általános vámpreferenciákhoz jutott a két reformország, és némi ingyenes segélyhez és tanácsadáshoz is. A pénzek ennek ellenére csak gyéren csordogáltak a PHARE révén Kelet-Közép-Európába, s ennek fõ oka az ottani megfelelõ programok, a felvevõképesség hiánya volt. Egy évvel késõbb, 1991-tõl, miután a demokratikus átalakulás véglegesnek tûnt, a Közösség hajlandónak mutatkozott nagyvonalúbb elbánást biztosító társulási megállapodások megtárgyalására és megkötésére. Elsõnek ismét Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia írhatott alá decemberben Brüsszelben ilyen „európai megállapodást”, a románok, bulgárok és a balti államok követhették õket késõbb. Ezek az egyezmények már teljes vámmentes cserét biztosítottak tíz év átmenettel, méghozzá aszimmetrikus módon, tehát az EK kész volt elõbb lebontani a maga vámfalát (néhány érzékeny cikk, fõként mezõgazdasági termék kivételével), mint a társulók, s egyéb kedvezményeket, pénzügyi támogatást is nyújtott bennük. Ám a piacnyitás és a megállapodás alapján nyújtott egyéb gazdasági segítség távolról sem bizonyult elegendõnek a gazdasági átalakulás nehézségeivel küszködõ közép-kelet-európai országoknak. Azok jóval többet szerettek volna, éppen ezért alig léptek érvénybe ezek a megállapodások, az érintettek már a teljes jogú tagság iránt terjesztettek elõ igényeket, noha frissen átalakult piacgazdaságuk még aligha állt készen erre, s belsõ jogrendjük is igen távol esett az EK-ban kialakulttól. Õk azonban forrásokat és fejlõdésük meggyorsítását remélték a mielõbbi csatlakozástól az átalakulás nyomán elszenvedett erõs gazdasági visszaesés, az életszínvonal alapos csökkenése után.

    Keletnémetország sorsa azonban másként alakult, mint volt szövetségeseié. A berlini fal leomlása felvetette az ország újraegyesítésének lehetõségét. Helmut Kohl kancellár ezt mielõbb elérendõ célnak tekintette, míg fõ európai szövetségesei, Thatcher brit miniszterelnök és Mitterrand francia elnök igyekeztek késleltetni vagy megakadályozni, tartva egy 80 milliós Németország gazdasági és katonai túlsúlyától. Kohl ezért 1989 novemberében csupán konföderációra tett javaslatot a két Németország között. 1990 márciusában a keletnémet választásokon a kereszténydemokrata párt gyõzött egyesítési programmal, miközben naponta több ezer keletnémet vándorolt át Nyugatra jólétet és szabadságot remélve. A menekültáradat komoly problémát jelentett a bonni hatóságoknak; Kohl ezért július 1-jei hatállyal gazdasági, pénzügyi és szociális uniós szerzõdést kötött a keletnémet kormányzattal. Ez a megállapodás közös fizetõeszközzé tette a német márkát, a keletnémet pénzt egy az egy arányban váltották át nyugatnémet márkára, a határellenõrzés megszûnt a két ország között, elõrevetítve gyakorlatilag az egyesülést. Közben lázas nemzetközi tárgyalások folytak Moszkvával és Washingtonnal. Gorbacsov végül elfogadta az egyesítést azzal a feltétellel, hogy a volt NDK-ba nem telepítenek NATO-erõket, s jelentõs pénzügyi támogatás fejében („a katonák hazai lakásgondjai megoldására”) hajlandó volt kivonni onnét a szovjet csapatokat. Októberben a 2+4-es konferencián (a két Németország, valamint négy BT-hatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország) jóváhagyták a „német állam egységének helyreállítását”. Ezzel a volt NDK az Európai Közösségnek is része lett. Nem volt szükség csatlakozási szerzõdésre sem, egyszerûen Németország területe öt új tartománnyal gyarapodott. A volt keletnémet országrészek, mint elmaradott területek, támogatáshoz jutottak a közösségi strukturális alapból. Az NSZK számára az elkövetkezõ években így is óriási összegû, mintegy 3000 milliárd márkás terhet jelentett a volt keletnémet gazdaság piaci átalakítása, az állami vállalatok magánkézbe adása, a szociális és infrastrukturális gondok enyhítése. A partnereknek is gondot jelentett a 80 milliós Németország: nem billenti-e fel az EK kényes belsõ egyensúlyait? Vagy nem fordít-e egyszerûen hátat a Közösségnek? Kohl igyekezett megnyugtatni õket: „A közös német ház csakis európai tetõ alatt létezhet, célunk továbbra is az európai egyesülés” – hangoztatta.

   A német újraegyesítést nem sokkal élte túl a Szovjetunió sem. Gorbacsov 1990 márciusában megszüntette a párt vezetõ szerepét, és elnöki rendszert vezetett be. Reformjai szétzilálták a gazdaságot, a tervgazdálkodás már nem, a piaci még nem mûködött; általánossá vált az elégedetlenség. Elsõnek a balti államok váltak ki a Szovjetunió kötelékébõl 1991 elején, Grúzia, majd Ukrajna és az ázsiai szovjetköztársaságok hamarosan követték õket. Augusztusban titkosszolgálati vezetõk puccsal akarták leváltani Gorbacsovot, de az orosz elnökhöz, Borisz Jelcinhez hû katonai egységek körülvették a parlament épületét, a puccs összeomlott. Decemberben a volt szovjet-köztársaságok vezetõi a kazah Alma-Atában kimondták a Szovjetunió megszüntetését. Megalakult a csak papíron létezõ Független Államok Közössége, Gorbacsov két nap múlva lemondott. A Szovjetunió örökét a nemzetközi szervezetekben Oroszország vette át.

Unió három pilléren

   Ilyen háttér mellett nem volt kétséges, hogy az 1990 végén összeülõ kormányközi értekezlet nem szorítkozhatott csupán a pénzügyi unió kidolgozására, hanem a közös külpolitika és biztonságpolitika hatékonyabbá tétele vált a fõ feladattá. Meg kellett erõsíteni a politikai összetartozást és együttmûködést, hogy a Közösség egyetlen – és fajsúlyos – szereplõként léphessen fel a nagy horderejû változásokban. Az egyeztetések addigi formái ezt nem biztosították. Aláhúzta ennek szükségét az Irak ellen Kuvait lerohanása miatt 1991-ben indított Öböl-háború is, amely ismét nyilvánvalóvá tette az Európai Közösség cselekvõképtelenségét nemzetközi téren; a háborúban Európa alárendelt szerepet játszott az Egyesült Államok mellett. Egyesek, így Delors bizottsági elnök, felvetették a közösségi döntéshozatal kiterjesztését a kül- és biztonságpolitikára is. Ez szótöbbséggel elhatározott és irányított külpolitikát eredményezett volna. Sem a kis országok, sem a nagyok nem egyeztek bele, természetesen. Mások a parlament szerepének erõsítését tartották fontosnak és szükségesnek az intézményi változtatások között, ettõl remélve pozitív változást.

   Mi kerüljön egyáltalán a kormányközi értekezlet napirendjére? – már ez is kiélezett vitákhoz vezetett. A franciák, olaszok, spanyolok, belgák és hollandok ragaszkodtak a közös kül- és biztonságpolitika szerzõdésbe foglalásához, de úgy, hogy az ne sértse szuverenitásukat. A németek, olaszok, belgák szorgalmazták a parlament hatáskörének növelését is. A franciák emellett szerették volna kiterjeszteni a közösségi hatáskört a szociális politikára, míg a déli, szegényebb országok ragaszkodtak a regionális fejlesztéshez, a németeknek pedig a bevándorlás szabályozása, a belügyi együttmûködés volt a szívügyük. A vita hosszú ideig eltartott, s végül – az olaszok javasolta kompromisszumként – szinte mindenre kiterjedõ felhatalmazás született, kellõ konkrétumok nélkül. A végsõ megbízást, mire irányuljon a kormányközi konferencia munkája, a decemberi római csúcsértekezleten fogalmazták meg, s az olasz elnökség igyekezett mindenkit kielégítõ formulákat találni. A cél az volt, hogy a parlamenti jóváhagyásokkal együtt 1992 végéig tetõ alá kerüljön az új szerzõdés, és 1993. január 1-jével, az egységes piac teljessé válásával egy idõben léphessen életbe.

   Nem ment simán a viszonylag legnagyobb egyetértést élvezõ pénzügyi unió ügye sem: Margaret Thatcher közölte, Nagy-Britannia ezt nem fogadja el. Pontosabban: nem értett egyet azzal, hogy a harmadik szakaszban közös pénzt hozzanak létre. Azt javasolta, a közös pénz és a nemzeti fizetõeszközök egymás mellett létezzenek. Makacs szembeszegülése a többiek nagyjából már kialakult elhatározásával közrejátszhatott abban, hogy 1990 november végén le kellett mondania, s helyét a londoni kormány élén John Major vette át. Tõle a partnerek azt várták, jóval „európaibb” politikát folytat majd elõdjénél, ez a várakozás azonban csak részben igazolódott a késõbbiekben.

   Maga a tanácskozás 1991-ben zajlott luxemburgi és holland elnöklettel, tulajdonképpen két, egymással párhuzamos konferencián. Az egyiken a pénzügyminiszterek és jegybank-elnökök – a már az elsõ szakasz megkezdéséig jutott Delors-terv alapján – kidolgozták a pénzügyi unióra, a közös pénz megteremtésére vonatkozó megállapodást. A másikon került terítékre a politikai unió és az intézményi változtatások jóval nehezebb kérdésköre. A kettõnek nagyjából szinkronban kellett maradnia, hogy együtt zárhassák le õket. A tanácskozások munkanyelve az elsõn az angol, a másikon a francia volt; ekkor véglegesült ez a gyakorlat. A Közösségben továbbra is hivatalos volt ugyan minden tagország nyelve, tehát összesen kilenc nyelv, és a vita végeredményét – a jogszabályokat, szerzõdésszövegeket – mindegyiken meg kellett szövegezni, de bonyolult jogi vitákat folytatni így lehetetlennek bizonyult, ezért vált szükségessé a munkanyelvek gyakorlata.

   A kül- és biztonságpolitika körül igen hevesen csaptak össze az indulatok. Kiderült: egyik ország sem kész kiengedni kezébõl a külpolitika irányítását valamiféle nemzetek fölötti intézmény vagy fõtisztviselõ javára. Végül, mint általában a Közösség hasonló vitáiban, ezúttal is kompromisszumos megoldás született. Ezt az elnöklõ luxemburgi kormányzat tette le az asztalra elnöksége félidejében. A javaslat így szólt: alakítsák át a nemzetek fölötti hatáskörrel rendelkezõ Európai Közösséget és a külpolitikai egyeztetések addigi kormányközi rendszerét egyetlen struktúrába, amely – az antik görög templomokhoz hasonlítható – három pilléren nyugvó jogi építmény lenne; az elsõ pillért alkossa az Európai Közösség, amely az eddigi politikák mellé pénzügyi unióval is bõvül, s ahol ezentúl mindenben többségi döntéshozatal érvényesül, a másodikat a kül- és biztonságpolitika, amelynek módszere továbbra is a kormányközi egyeztetés marad ugyan, de amely késõbb közös védelemhez, sõt közös haderõhöz is vezethet, s amelyet célszerû lenne a biztonsági kérdésekben illetékes Nyugat-európai Unióra alapítani (ez utóbbi szervezet egy idõ után be is olvadna), végül a harmadik pillér lenne a belügyi-igazságügyi együttmûködés, ahol szintén a kormányközi egyeztetés módszere érvényesül. A három pillért az Európai Tanács, az állam- és kormányfõk rendszeres ülései fogják össze, mintegy a görög templom homlokzataként, miután annak hatásköre mindhárom pillérre kiterjed. S az egész közös építmény neve változzék Európai Unióra. Bár a három terület elkülönül, s a közösségi döntéshozatal csak az elsõnél van érvényben, hatnak is egymásra; ennek révén „az Unió fokról fokra föderációs jelleget ölthet”. A nyíltan ki nem mondott, de a javasolt szerzõdésszövegbe lehetõségként beépített elgondolás, hogy a második és harmadik pillér fokozatosan átkerül az elsõbe, tehát nemzetek fölötti hatáskörbe, és az Unió azzá válik, amit a neve megelõlegez: soknemzetiségû szövetségi állammá.

   Ez a föderációs törekvés beleütközött persze a kormányközi együttmûködés módszeréhez ragaszkodók, elsõsorban a britek és a dánok ellenállásába. A dolgot bonyolította, hogy a biztonsági politika igazi szervezete továbbra is a NATO maradt, hiszen egyedül az rendelkezett bevethetõ és közösen irányított katonai erõvel. A hidegháborús szembenállás végével a NATO szerepét is át kellett gondolni (ez 1991-ben a római NATO-tanácson történt meg). A katonai készenlét fõ terheit viselõ Egyesült Államoknak nem volt ellenére, hogy az európaiak többet vállaljanak magukra a közös védelembõl, és a jövõben várható új kockázatok és veszélyek (terrorizmus, etnikai konfliktusok) megelõzésébõl, szorgalmazták tehát a NATO európai pillérének megerõsítését. Nem volt azonban világos, hogy ez a megerõsítés magában az atlanti szövetségben történjék-e, vagy a Nyugat-európai Unióban, amelynek keretében ez esetben önálló, NATO-tól független európai haderõt kellett volna felállítani, vagy az átalakított Európai Unióban, amelyet egyesek – leginkább a franciák – felruháztak volna önálló haderõvel is, de amely egyelõre nem volt egyáltalán illetékes biztonsági téren. Ezeket a kérdéseket nem sikerült maradéktalanul tisztázni. Az uniós szerzõdés szövegezésénél késhegyig menõ vita folyt az „atlanti megoldást” szorgalmazó britek, dánok, hollandok és portugálok, valamint az „európai véderõben” gondolkodó franciák, németek, belgák és spanyolok között. A kialkudott formula: „A külpolitika és a közös biztonság megteremtésére irányuló politika felöleli az Európai Unió biztonságával összefüggõ kérdések összességét, beleértve az adott pillanatban akár közös véderõhöz is elvezetõ közös védelmi politika meghatározását.” Ez a nyakatekert mondat mindkét felfogásnak megfelelni látszott, de hogy mit jelent konkrétan, tulajdonképpen senki sem tudta.

   Az utolsó viták 1991 decemberében a hollandiai Maastrichtban rendezett csúcsértekezleten folytak. Itt eldõlt: szigorú kritériumokhoz, pénzügyi mutatókhoz kötik, mely országok vezethetik be a pénzügyi unió harmadik szakaszában a közös pénzt. És eldõlt a menetrend is: a második szakaszt 1994, a harmadikat 1997, de legkésõbb 1999. január 1-jén megkezdik. Nagy-Britannia külön jegyzõkönyvbe foglaltatta: fenntartja magának a lehetõséget, hogy nem vesz részt a harmadik szakaszban, „ha csak másként nem dönt”. Ez annyit jelentett: nem akadályozza meg a többieket, hogy bevezessék a közös pénzt, s nyitva tartja magának a késõbbi csatlakozás lehetõségét. A többiek úgy gondolták, London egy idõ után úgysem tehet majd mást, elfogadták tehát pillanatnyi különállását. Ugyanez történt a szociális politika esetében. A britek közölték, hogy õk semmilyen kötelezettséget nem vállalnak e téren. A többi tizenegy tagország pedig aláírta az Európai Szociális Chartát, amely kötelezõvé teszi bizonyos közös európai normák betartását a kollektív szerzõdéseket, munkafeltételeket, a társadalombiztosítást, a dolgozók részvételét a munkahelyi tanácsokban, a férfi és nõi munka egyenlõségét illetõen, s megnyitja a lehetõséget közösségi szociálpolitika részletesebb kialakítására is. Ez utóbbit sürgették a szociáldemokrata szakszervezetek, pártok, kormányok, de azért is fontos volt, hogy mindenütt egyforma feltételek érvényesüljenek az uniós cégek, vállalatok számára. John Major számára diadal volt, hogy Nagy-Britannia kimaradt mind a jövendõ közös pénzbõl (amelynek sikerében nem hitt igazán), mind a vállalatok gazdálkodását erõsen megterhelõ szociálpolitikai normarendszerbõl, a többiek szintén sikerként értékelhették, hogy elõbbre léptek a britek nélkül is. Az integráció fokozottabb elmélyítését szorgalmazók megint elégedetlenek maradtak: az eredmény aligha volt összhangban várakozásaikkal. Az Unió „föderációs jellegûvé alakulása” kimaradt a végleges szövegbõl a britek merev ellenállása miatt. A brit sajtó egy része egyenesen „förtelmesnek” minõsítette a föderális (szövetségi) kifejezést. Ehelyett az „Európa népeinek egyre szorosabb uniója” megfogalmazás került a szövegbe, ami semmiben sem tér el az Európa Tanács alapokmányában és a Római Szerzõdésben már megtalálhatótól. A németek, akikhez a legnagyobb tömegben igyekeztek a fejlõdõ országbeli bevándorlók, ezzel szemben elérték, hogy a bevándorlási és vízumpolitika nem a kormányközi együttmûködéssel szabályozott harmadik pillérbe került, hanem az elsõbe, tehát közösségi ügynek minõsült, s így szótöbbséggel lehetett ide vonatkozó határozatokat hozni.

   A Közösség – helyesebben immár Unió – kilenc nyelvén több száz oldalt kitevõ, 300 cikkelyt, 17 jegyzõkönyvet és 33 külön nyilatkozatot tartalmazó Maastrichti Szerzõdést 1992 februárjára sikerült végleg megszövegezni és lefordítani minden nyelvre. Akkor írták alá a külügyminiszterek és a pénzügyminiszterek. A hárompilléres, hibrid jellegû jogi építmény, amelyben a nemzetek fölötti és a kormányközi jelleg együtt van jelen, nem került túlságosan közel az uniós állampolgárokhoz, akikrõl pedig rendelkezik „európai állampolgárságot” létesítve a számukra. A vita bizáncinak, a végeredmény túl soványnak tûnt a széles közvélemény szemében. Európában fontosabb események zajlottak ekkor: jugoszláv válság és belháború, a Szovjetunió megszûnése. Maastricht mindenképpen új szakaszt indított el azért az integráció történetében, sikerült új távlatokat és dimenziót adnia annak.

 

Magyar Péter [Változó Világ 30.]

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 30.

Az EU története

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019