VILÁG

ÚT

VÁLTÓ

ÉRTÉK

MOST

Belépés | Regisztráció

Ma

Támogatásod? Számít!

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor

 

A TUDÁS

365+1 NAPJA

2020, XIX. évfolyam

December 28.

Birodalom vagy köztársaság?

 

 

 

 

 

”A történelem vége?” címmel jelent meg 1989-ben az USA külügyminisztériumi elemzőjének, Francis Fukuyamának az a tanulmánya, amely azután több évig kedvelt vitatéma volt a társadalomtudósok különféle köreiben. Fukuyama szerint a kommunizmus bukásával tulajdonképpen véget ért a történelem, mert egyértelművé vált, hogy a liberális demokrácia és a piacgazdaság végső megoldást jelent az emberiség problémáira. Nos, az eltelt évek bebizonyították, hogy önmagában a piacgazdaság nem jelent megoldást ott, ahol eddig nem volt, viszont a hidegháború vége nemcsak a legyőzöttek, de a győztesek politikai rendszerein belül is messzemenő változásokhoz vezet.

Az Egyesült Államok politikai rendszere számára a hidegháború legszembetűnőbb hatása az elnök szerepének megváltozása volt. A szocialista kihívás megjelenése óta ugyanis az USA elnöke nem egyszerűen a szövetségi államapparátus feje, hanem a nyugati szövetség, a ”szabad világ” elsőszámú vezetője (aki mindig a rakéták indítógombján tartja ujját). Ez a tényező pedig alapvetően a republikánusoknak kedvezett, hiszen mindig is ők képviselték erőteljesebben az amerikai nacionalizmust, az antikommunizmust, illetve a katonai elit érdekeit. A hidegháború alatti tizenegy elnökválasztásból hetet meg is nyertek. A demokratáknak csak akkor sikerült győzni, amikor jelöltjük legalább annyira antikommunista volt, mint a republikánusoké (lásd: Truman, Kennedy, Carter), vagy pedig a republikánus jelölt mutatkozott kirívóan felelőtlennek és megbízhatatlannak (lásd: Goldwater). Ebből a szempontból a hidegháború elmúltának első amerikai áldozata George Bush volt 1992-ben.

A szocialista ”világrendszerrel” való rivalizálás azonban ennél mélyebben hatotta át az amerikai politikai rendszert. E verseny nélkül ugyanis nem kerülhetett volna sor a harmincas–hatvanas évek szociális és polgárjogi reformjaira, amelyek megerősítették a társadalom kohézióját, és egyúttal felduzzasztották a szabályozó és újraelosztó washingtoni bürokráciát is. A szövetségi végrehajtó hatalom ezért elkerülhetetlenül vesztese a hidegháború befejezésének, hiszen ma már a verseny nem ösztönöz progresszív és egalitárius intézkedésekre, sőt, éppen hogy azok visszafordítására nyílik lehetőség. Ezért vonják le sokan a következtetést: a ”történelem” e pillanatban Gingrich oldalán áll.

Az ”uralkodói elnökséget” (Arthur Schlesinger kifejezése), amelynek agóniáját szemlélhetjük, két fejlemény hozta létre a XX. század első felében: a gazdaság szervezeti rendszerének átalakulása (a monopolizálódás kiteljesedésével), valamint a külső kihívások (a nemzetbiztonságnak a fasizmus és a kommunizmus miatti felértékelődésével). Daniel Bell megfogalmazásában: az Egyesült Államokban belső okokból egy tudományos elitnek, világpolitikai okokból pedig egy erős politikai elitnek kellett egyidejűleg színrelépnie. (Bell szerint ez egyúttal a demokrácia elsorvadását is jelentette.)

A tőkés gazdaság multinacionálissá válása és a szocialista kihívás elmúlása szükségképpen az erős elnöki hatalom hanyatlásához vezetett. Ez a folyamat lényegében már Nixonnal megkezdődött, amikor is a Watergate-botrányt éppen azért használta ki a Kongresszus az elnök eltávolítására, hogy megindíthassa a végrehajtó hatalom csendes erózióját. Az 1980–85 közötti újabb hidegháborús forduló lassította ugyan ezt az eróziót, amely azonban a 90-es években ismét felgyorsult. Egyértelművé vált, hogy a hidegháborút maga mögött hagyó Amerikában nincs visszatérés valamiféle idilli normalitáshoz. Elkerülhetetlen, hogy a társadalom és a politika szembenálló erői között harc kezdődjön az amerikai politikai és társadalmi rend alapelveiről.

Az útkeresést csak bonyolítja, hogy a hidegháború elmúlása mellett egy másik történelmi változáshoz is alkalmazkodni kell, ez pedig az amerikai gazdaság relatív hanyatlása. A hanyatlás iskolája mind a politológiai, mind a közgazdasági irodalomban markáns irányzatként jelentkezett a 80-as években. Az USA világpolitikai és -gazdasági pozícióját már nem egyszerűen a valuta túlértékeltsége, vagy a különféle katonai túlkapások miatt érhette kritika, hanem lényegében a nemzetközi rendszer egész struktúrája kérdőjeleződött meg.

A Yale Egyetemen tanító angol történész, Paul Kennedy A nagyhatalmak tündöklése és bukása (The Rise and Fall of Great Powers, 1988) című könyve hatalmas vitákat váltott ki Amerikában, majd Európában is. Kennedy szerint minden birodalom "túlnövi magát", és a túlzott katonai–politikai kiterjedés súlya alatt gazdaságilag összeroppan, majd kénytelen lesz katonai–politikai pozícióját is feladni. Ez alól nem kivétel az USA sem, amely sokak véleménye szerint pirruszi győzelmet aratott a hidegháborúban.

Az Egyesült Államok valóban az egyetlen létező szuperhatalomként maradt talpon a hidegháború elmúltával, korábbi erőteljes vezető szerepét azonban már nem érvényesíthette. Egyszerűen azért, mert hatalmas arzenáljának felhasználását már végképp nem tudta saját maga finanszírozni. Ennek bizonyítéka volt például az, hogy már az öbölháború idején Baker külügyminiszternek úgy kellett körbekalapoznia a szövetségeseket (a közel-keletiek mellett Japánt és a nyugat-európaiakat), hogy össze tudják gyűjteni a hadműveletek költségeit fedező összegeket.

A hanyatlás iskolájával szemben foglalt állást Susan Strange londoni professzor, aki szerint az Egyesült Államoknak – az ismert negatív trendek ellenére – "strukturális hatalma" van a világrendszerben, vagyis a nemzetközi intézményrendszer keretei a közeljövőben semmiképp nem tudnak annyit változni, hogy az USA vezető szerepe nélkülözhető legyen. Az amerikai Stephen Krasner már finomabban fogalmazott; szerinte az új világrend "centralizáltabb, de kevésbé hierarchikus", mint a régi. (Vagyis az USA maradt ugyan az egyetlen szuperhatalom, de szövetségeseivel fennálló kapcsolatát kevésbé merev "főnök–beosztott" viszony jellemzi.)

A 90-es években felértékelődtek azok a korábbi elemzések, amelyek szerint a megelőző évtizedekben az USA túlzottan és fölöslegesen igazította hozzá gazdasági prioritásait és mechanizmusait a hidegháború körülményeihez. Míg korábban arról volt szó, hogy a katonai–ipari szektor fejlesztései nagy előnyt jelentenek a későbbi polgári hasznosításban, most több érv hangzott el amellett, hogy a hadiiparra koncentrált fejlesztés – a pénzügyi, anyagi és emberi erőforrások elszívása által – éppen hogy hátrányosan érinti a civil fogyasztásra orientált ágazatokat.

"Birodalom vagy köztársaság?" (Empire or Republic? 1995) című könyvében két szociológus, James Petras és Morris Morley egészen addig az állításig ment, amely szerint a nemzetközi hegemónia fenntartása már rég nem hoz a konyhára az Egyesült Államoknak, sőt, éppen hogy forrásokat von el, veszélyeztetve nemcsak a nagy többség életszínvonalát, de az ország felvállalt politikai értékeit is. (Mintha csak Disraeli miniszterelnököt hallanánk a múlt századi Angliából: "a birodalom malomkő a nyakunkon".)

Az amerikai gazdasági mechanizmust már jóval korábban bíráló közgazdászok közül Lester C. Thurow és a későbbi miniszter Robert B. Reich munkássága emelkedik ki. Thurow a bostoni MIT professzoraként és dékánjaként nemcsak szakkönyveivel, de médiaszereplőként is közismertté vált, lépten-nyomon bírálva a 70-es évek végétől kibontakozó neokonzervatív irányzat elgondolásait. A zéró összegű társadalom (The Zero-Sum Society, 1979) és A zéró összegű megoldás (The Zero-Sum Solution, 1985) című könyvekben fejtette ki, milyen következményekkel jár az, hogy a mai kor amerikai társadalma a jövő generációra terheli jólétének költségeit.

Thurow, Reich és mások elemzéseiben különösen nagy hangsúlyt kapott, hogy az amerikai gazdasági rend a felemelkedő gazdasági mechanizmusokhoz képest súlyosan elhanyagolja az emberi erőforrások fejlesztését. A bevándorlás különböző hullámaival és a szüntelen agyelszívással (brain-drain) az Egyesült Államok mindig is előnyben volt ellenfeleivel szemben, ám az amerikai gazdaság nyitottabbá válásával, a globális gazdasági verseny új formáinak megjelenésével egyre sürgetőbb feladattá válik, hogy javítsanak az iskolák rossz átlagteljesítményén.

Clinton kormánya több tekintetben is megpróbálta kezelni a világgazdasági pozícióváltozás következményeit. A lehetőségekhez képest elindították a szakképzés rendszerének reformját. A GATT uruguayi fordulójának lezárulása után új, keményebb tárgyalási stratégiával léptek fel az amerikai exportlehetőségek javítása érdekében, elsősorban Japán és más kelet-ázsiai országok irányában. Amikor pedig kiderült, hogy Mickey Kantor erőfeszítései nem jártak kellő eredménnyel, a központi bank valóságos árfolyamháborút indított a japánok ellen, hogy rákényszerítsék őket a különféle piacvédő intézkedések leépítésére.

A világgazdasági erőviszonyok megváltozása és a külpolitikai szerepek átalakulása közötti kapcsolat majdhogynem nyilvánvaló, számolni kell azonban a korszakváltás belpolitikai hatásaival is. Ha ugyanis – Paul Kennedyt követve – az USA felemelkedését, világhegemóniáját és hanyatlását párhuzamba állítjuk a brit példával, érdekes előrejelzést kapunk a belpolitikai struktúrák tekintetében is. Angliában ugyanis – mindaddig, amíg az ország bőségesen élvezte a világhatalomból adódó többletjövedelmeket – nem okozott különösebb problémát a munkásosztály pacifikálása. A birodalom hanyatlása azonban már a századfordulón kérdésessé tette, hogy a jólét akkoriban kialakuló megosztása fenntartható legyen. A dilemma végül is a Liberális Párt szakadásához vezetett; a birodalomhoz ragaszkodó liberálisok jobbról csatlakoztak a Konzervatív Párthoz. Ugyanakkor a szociális kérdés megoldását a felemelkedő Munkáspárt tűzte zászlajára.

Ha a párhuzam mutatis mutandis fennáll, úgy figyelemre méltóak azok a várakozások, amelyek egy új munkáspárt megjelenését vetítik előre az Egyesült Államokban. A XX. század elején hosszú időre eldőlt, hogy a legerősebb szakszervezetek a Demokrata Párthoz, és nem a szocialistákhoz csatlakoznak. Ezt a szövetséget megerősítette Franklin Roosevelt politikája, s többé-kevésbé zavartalanul működött is hosszú évtizedeken át. Nemcsak az amerikai gazdaság relatív hanyatlása okozta azonban, hogy ez a szövetség a 90-es években kérdésessé válhatott. A szakadást sejtette a jóléti állam elleni általános, világméretű támadás, amely a szovjet blokk megszűnése után kapott igazi lendületet Nyugat-Európában is;  efelé hatott a NAFTA megkötése is, amely az USA, Kanada és Mexikó piacainak összeolvasztásával korábban nem tapasztalt versenyhelyzetbe hozta az amerikai munkásosztályt. Nem véletlen, hogy Clinton nem tudta az egyezmény mögé felsorakoztatni a Demokrata Párt egészét; éppen az AFL–CIO lépett fel határozottan a NAFTA ellen.

Akik a harmadik párt megjelenését éppen most, az ezredforduló időszakában tartják lehetségesnek, a választásokon való részvétel hanyatló trendjére is felhívják a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a szavazásból éppen azok maradnak ki tömegesen, akik a két uralkodó párt között nem látnak igazi különbséget, és az általuk kínáltnál nagyobb mértékű változásban lennének érdekeltek.

Mivel az Egyesült Államokban – anyagi és ideológiai okoknál fogva – nem könnyű politikai reformokat kezdeményezni és végrehajtani, a rendszerrel való elégedetlenség leginkább apátiában s a politikai folyamattól való távolmaradásban manifesztálódik. Ezzel összhangban a 90-es évek elején-közepén számos jel mutatta, hogy az amerikai társadalomnak a politikai rendszerbe vetett bizalma tovább erodálódott. Az a tekintélyvesztési folyamat, amely Lyndon Johnsonnal megkezdődött, Nixon botrányaival és Carter ügyetlenségével folytatódott, csak átmenetileg fékeződött le Ronald Reagan elnöksége alatt. A felújított amerikai álom gyors elillanása után a washingtoni intézmények népszerűsége ismét megrendült.

A Washington elleni általános lázadásnak már a Perot-kampány is hangot adott, a retorika azonban sok esetben konkrét intézkedésekkel is párosult. 1992-ben 14 tagállamban, két évvel később pedig már huszonkettőben döntöttek úgy, hogy korlátozzák a Kongresszusba megválasztható politikusok hivatali idejét. Nem egyszerűen a választott tisztségviselők ellenőrzésének igényéről volt itt szó, hanem a legtöbb esetben – mint például Rush Limbaugh televíziós személyiség megnyilvánulásaiban – a politika világa, a közös társadalmi felelősség elleni általános támadásról.

Ha lehet, még a törvényhozáshoz képest is jobban megingott a társadalom bizalma az igazságszolgáltatás rendszerében, amelynek csődjét mutatta a büntetőbírságok kiszabásának kóros elharapódzása, vagy például az O. J. Simpson-per rendkívül feszült lefolyása és lezárása. A jogrend válsága azzal magyarázható, hogy a demokrácia amerikai felfogása szerint, a jogi szabályozásnak van elsődleges szerepe a társadalmi harmónia megteremtésében. A társadalmi és gazdasági folyamatok bonyolultságának meghatványozódásával azonban ez olyan feladattömeget jelent, amivel a jog egyszerűen képtelen megbirkózni és nem tudja megakadályozni a helyzet kaotikussá válását.

Márpedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az általános bizalomvesztés mögött az anyagi természetű problémák állnak; az, hogy sem a hagyományos, sem a 80-as években élenjárónak tekintett ágazatok nem biztosították már egyértelműen a jó színvonalú megélhetés stabilitását. A kemény munkára, legfőképpen pedig az önerőre alapozott előrejutás mítosza az amerikaiak sok generációjának nemcsak ideológia, hanem valóságos tapasztalat is volt. Ennek azonban a nemzetközi pozícióvesztés egyszer s mindenkorra véget vetett.

Jimmy Carter megpróbált szembenézni a hanyatlás problémájával, de sem a megfelelő stratégia kidolgozásához, sem annak végrehajtásához nem volt képes szövetségeseket szerezni. Reagan és Bush kormányzása alatt Amerika struccpolitikát folytatott, egyszerűen hátat fordított a hosszú távon való gondolkodásnak. Bill Clintonról a megválasztása előtti hónapokban kiderült, hogy érzékeli a problémák nagyságrendjét, hivatalában azonban nagyfokú tehetetlenséget mutatott. Az ezredforduló kérdése, hogy az amerikai politika szembe mer-e nézni az ország belső problémáinak nagyságrendjével és külső pozíciójának megváltozásával. A struccpolitika ezúttal sokkal nagyobb árat követelne, mint a 80-as években, az alkalmazkodás viszont sokkal több belpolitikai változást feltételezne, mint amire akár Jimmy Carter, akár Bill Clinton valaha is gondolni mert.

Ezek azonban már a XXI. század változásai lehetnek.

 

Andor László [Változó Világ 21.]

 
 

 

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

 

A tudás | A tudományok

Enciklopédiák | Kompetencia

Pályázatok

Olvasó világ | Az olvasás

A könyvek | A te könyvtárad?

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Keresés a portálon

Egyéni keresés

 

 

ENG | FR | DE | SL | BG

 

 

Flag Counter

 

VVM | Emberhit | Életútmutató

Kezdő oldal | Impresszum Adomány

 

Változó Világ, 2021