VÁLTOZÓ VILÁG

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor író, könyvkiadó (1947)

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

2019, XVIII. évfolyam

 

 

December 31.

A kreativitás természete és jövője

 

 

   

 

 

 

 

 

Életrajzok

 

Net-Nyelv-Kultúra

  

 

X

 

Hirdessen 4625 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

Hirdetés X

 

 

1949

1980

2008

Az év könyve

 

 

 

 

 

 

A világon több mint 35 millió ember hordozza magában az AIDS vírusát, közülük huszonötmillióan Afrikának a Szaharától délre elterülő részén élnek. Eddig tizenhétmillióan haltak meg a kórtól, ami létszámarányosan hétmillió amerikainak felel meg, de ami még fontosabb, hogy itt tizenhétmillió afrikairól van szó.

Az AIDS nem gyógyítható, de vannak olyan gyógyszerek, amelyek lelassítják a pusztítását a szervezetben. Az antiretrovírus-kezelések még mindig kísérleti stádiumban vannak, de már jelentős eredményeket értek el a segítségükkel. Az Amerikai Egyesült Államokban azoknak az AIDS-vírushordozóknak, akik rendszeresen megkapják az ezekből a gyógyszerekből álló koktélt, tíz-húsz évvel nő a várható élettartamuk. Néhány esetben a gyógyszerek szinte észrevehetetlenné teszik a betegséget.

Ezek a gyógyszerek drágák. Amikor először bevezették őket az Amerikai Egyesült Államokban, az éves adag ára személyenként 10 000 és 15 000 dollár (2 és 3 millió Ft) között volt; ma egyes gyógyszerek éves adagja 25 000 dollárba (5 millió Ft) kerül. Ilyen áron természetesen egyetlen afrikai ország sem engedheti meg, hogy a lakosság többségét ezekkel a gyógyszerekkel lássa el. 15 000 dollár Zimbabwében az egy főre jutó nemzeti össztermék háromszorosa. Ilyen áron a gyógyszerek teljesen elérhetetlenek[1].

Az árak nem azért ilyen magasak, mert a gyógyszerek összetevői ilyen sokba kerülnek, hanem azért, mert a gyógyszereket szabadalmak védik. Az ezeket az életmentő keverékeket gyártó gyógyszergyárak legalább húszéves monopóliumot élveznek a találmányaikra. Ezt a monopolhatalmukat arra használják, hogy anyagilag a lehető legtöbbet hozzák ki a piacból: arra, hogy magasan tartsák az árakat.

Sokan kételkedő álláspontot foglalnak el a szabadalmakkal, különösen a gyógyszerszabadalmakkal kapcsolatban. Én nem. Ami azt illeti, minden szabadalmakkal támogatható kutatási terület közül véleményem szerint a gyógyszerészeti kutatások azok, ahol a legegyértelműbb, hogy szükség van szabadalmakra. A szabadalmak bizonyos mértékben biztosítják, hogy ha a gyógyszergyár kutatásai eredményesek voltak, és felfedeztek egy olyan új gyógyszert, amely gyógyít valamilyen betegséget, akkor képesek lesznek visszanyerni a fejlesztésre fordított összeget, és valamivel többet is annál. Ez társadalmilag rendkívül értékes ösztönző erő. Én lennék a legutolsó, aki azt mondaná, hogy a jognak el kellene törölnie az ilyen szabadalmakat, legalábbis úgy, hogy más változtatásokat nem vezet be.

A szabadalmak támogatása - még ha azok gyógyszerszabadalmak is - azonban nem ugyanaz, mint meghatározni, hogy miként lehet a legjobban kezelni egy válságot. Amint az afrikai vezetők felismerték, mekkora pusztítással jár az AIDS, megpróbáltak megoldásokat keresni arra, hogyan lehet a HIV vírus kezelésére alkalmas gyógyszereket importálni az országba, jelentősen a piaci ár alatt.

1997-ben Dél-Afrika kipróbált egy megoldást. Elfogadtak egy törvényt, amely engedélyezi azon szabadalmazott gyógyszerek importját, amelyeket egy másik ország piacán állítottak elő vagy adtak el a szabadalom tulajdonosának engedélyével. Tehát ha a gyógyszert például Indiában árusították, onnan be lehetett vinni Afrikába. Ezt a megoldást „párhuzamos importnak” nevezték, és a nemzetközi kereskedelmi törvény általánosságban engedélyezi, különösen az Európai Unión belül[2].

Az Amerikai Egyesült Államok kormánya azonban ellenezte ezt a törvényjavaslatot, sőt ennél is tovább ment. A helyzetet az International Intellectual Property Association (Nemzetközi Szellemi Tulajdonjogi Egyesület) így jellemezte: „Az Amerikai Egyesült Államok kormánya nyomást gyakorolt Dél-Afrikára..., hogy az ne tegye lehetővé a kötelező engedélyezést vagy más néven párhuzamos importot[3].” A kormány az Amerikai Egyesült Államok Kereskedelmi Képviseletén (Office of the United States Trade Representative) keresztül arra kérte Dél-Afrikát, hogy változtassa meg a törvényt, és hogy nyomatékot adjon a kérésének, a Kereskedelmi Képviselet Dél-Afrikát felvette azon országok sorába, amelyek ellen kereskedelmi megtorló intézkedéseket foganatosíthatnak. Ugyanebben az évben több mint negyven gyógyszerészeti cég kezdeményezett eljárásokat a dél-afrikai bíróságokon, hogy valamilyen lépésre kényszerítsék a kormányt. Az Amerikai Egyesült Államokhoz ez után csatlakozott az Európai Unió több kormánya is. Arra hivatkoztak, akárcsak a gyógyszerészeti cégek, hogy Dél-Afrika megsérti a nemzetközi törvények alapján rá háruló kötelezettségeket, mert hátrányosan megkülönböztet egy adott szabadalomtípust, a gyógyszerészeti szabadalmakat. Ezeknek a kormányoknak - az Amerikai Egyesült Államokkal az élen - az volt a kérésük, hogy Dél-Afrika tartsa tiszteletben ezeket a szabadalmakat is, ahogy a többi szabadalmat, tekintet nélkül arra, hogy mi ennek a következménye az AIDS Dél-Afrikában történő kezelésére nézve[4].

Helyezzük az Egyesült Államok beavatkozását a megfelelő környezetbe. Kétségtelen, hogy a szabadalmak nem a legfontosabb okai annak, hogy az afrikaiak nem férhetnek hozzá a gyógyszerekhez. A szegénység és a hatékony egészséggondozási rendszer teljes hiánya sokkal jelentősebb hátráltató tényezők. De akár a szabadalmak a legfontosabb ok, akár nem, a gyógyszerek ára kihat a keresletre, és a szabadalmak befolyásolják az árat. Így hát kormányunk beavatkozásának - legyen az erőteljes vagy igen csekély - az volt a hatása, hogy leállt a gyógyszerek Afrikába áramlása.

Azzal, hogy leállította a HIV-gyógyszerek Afrikába áramlását, az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem juttatott több gyógyszert az Amerikai Egyesült Államok polgárai számára. A gyógyszer nem olyan, mint a búza (ha ők eszik meg, nekünk nem jut); az amerikai nyomás hatására valójában az ismeretek áramlása szűnt meg: azoké az ismereteké, hogy az Afrikában is elérhető anyagokat hogyan lehet olyan gyógyszerekké alakítani, amelyekkel 15-30 millió életet lehetne megmenteni.

Az Egyesült Államok beavatkozása az amerikai gyógyszergyárak hasznát sem védte, legalábbis nem jelentős mértékben. Ezek az országok nem voltak olyan helyzetben, hogy meg tudják venni a gyógyszereket azon az áron, amelyet a gyógyszergyárak megállapítottak; az afrikaiak túlságosan is szegények ehhez. Azzal, hogy leállították a gyógyszerek párhuzamos importját, nem nőttek jelentősen az amerikai gyógyszergyárak bevételei.

A milliók életének megmentéséhez szükséges ismeretek áramlásának korlátozása melletti érvek valójában a tulajdon szentségéről szóltak[5]. A gyógyszereket azért nem lehetett Afrikába bevinni, mert az sértette volna a „szellemi tulajdonjogokat”. Az említett kormányok a szellemi tulajdon fontosságára hivatkozva avatkoztak be Dél-Afrika AIDS elleni küzdelmébe.

Most tekintsünk egy kicsit távolabbra. Előfordulhat, hogy harminc év múlva a gyermekeink megkérdezik, hogyan hagyhattuk, hogy ilyesmi megtörténjen; hogyan engedhettünk olyan politikát folytatni, amelynek ára 15-30 millió afrikai halálának felgyorsítása volt, és egyetlen haszna egy eszme „szentségének” a védelmezése? Mi igazolhat egy olyan politikát, amely ennyi ember halálát okozza? Mi pontosan az az őrültség, amely megengedi, hogy ennyien meghaljanak egy elvont fogalom miatt?

Néhányan a gyógyszergyárakat okolják - én nem. Ezek nagyvállalatok; vezetőiket a törvény arra kötelezi, hogy pénzt termeljenek a vállalat számára. Nem eszményképek miatt erőltetnek ilyen vagy olyan szabadalmi politikát, hanem azért, mert ez a politika hozza nekik a legtöbb pénzt, mégpedig azért, mert politikai rendszerünk korrupt - és ezért a korrupcióért nyilvánvalóan nem a gyógyszergyárak a felelősek.

A korrupció oka politikusaink esendősége. A gyógyszergyárak azt szeretnék - ők legalábbis ezt mondják, és én hiszek nekik -, ha a lehető legolcsóbban adhatnák el a gyógyszereiket Afrikában és máshol. Vannak bizonyos problémák, amelyeket meg kellene oldani, hogy a gyógyszerek biztosan ne kerülhessenek vissza az Amerikai Egyesült Államokba, de ezek pusztán technikai jellegű kérdések, amelyek megoldhatók.

Van azonban egy másik probléma, amelyet nem lehet megoldani, mégpedig az azoktól a rivaldafényre vágyó politikusoktól való félelem, akik a Szenátus elé idézik a gyógyszergyárak vezetőit, és nekik szegezik a kérdést: „Hogy van az, hogy Önök Afrikában tablettánként 1 dollárért adják el a HIV-gyógyszert, míg ugyanez a gyógyszer Amerikában 1500 dollárba kerül?” Mivel erre a kérdésre nincs „frappáns” válasz, a kérdés felvetésének hatása az lenne, hogy elindulna valamiféle árszabályozás Amerikában. A gyógyszergyárak ezt az árspirált úgy kerülik el, hogy már az első lépést sem teszik meg, és támogatják a tulajdon szentségének elvét. Ésszerű stratégiát folytatnak egy ésszerűtlen környezetben, azzal az akaratlan következménnyel, hogy talán milliók halnak meg emiatt, a stratégiát pedig a„szellemi tulajdon szentségének” eszményképe alapján fogalmazzák meg.

Mit mondunk majd hát, amikor gyerekeink kérdésével szembesülünk, amikor egy nemzedék józan esze végül fellázad az ellen, amit tettünk? Hogyan, milyen érvekkel indokoljuk ezt a tettünket?

Egy ésszerű szabadalmi politika jelentős mértékben támogathatná a szabadalmi rendszert, anélkül, hogy mindenkit ugyanúgy érintene. Éppen úgy, ahogy egy ésszerű szerzői jogi politika is anélkül erősítené meg a szerzői jogi rendszert, hogy teljesen és örök időkre szólóan szabályozná a kultúra terjedését, egy értelmes szabadalmi politika is anélkül tenné ezt, hogy megakadályozná a gyógyszerek eljutását azokba az országokba, amelyek nem elég gazdagok ahhoz, hogy a piaci áron is meg tudják venni azokat. Az értelmes politika pedig nem más, mint a kiegyensúlyozott politika. Történelmünk legnagyobb részében ebben az értelemben mind a szerzői jogi, mind a szabadalmi politika kiegyensúlyozott volt.

De mi, mint kultúra, elvesztettük ezt az egyensúlyérzékünket. Elvesztettük azt a kritikus látásmódot, amely segít megkülönböztetni az igazságot a szélsőségtől. A tulajdonnal kapcsolatban most olyan szélsőséges nézet uralkodik a kultúránkban, amelynek semmi köze a hagyományainkhoz, és amely bizarr módon az ötletek és a kultúra terjedésére nézve sokkal szomorúbb következményekkel jár, mint szinte bármilyen más politikai döntés, amelyet csak egy demokrácia meghozhat.

Egyetlen gondolat vakít el bennünket, és a sötétség leple alatt sok olyan dolog történik, amelyet a többség elutasítana, ha egyáltalán tudna róla. Olyannyira kritika nélkül fogadjuk el a tulajdon elvét is más elvekkel együtt, hogy észre sem vesszük, mennyire gyalázatos megtagadni őket olyan emberektől, akik meghalnak nélkülük. Olyannyira kritika nélkül fogadjuk el a tulajdon elvét a kultúrában, hogy nem is tiltakozunk, amikor a tulajdon hatalma megfoszt minket attól, hogy demokratikus módon fejlesszük a kultúránkat. A józan ész ma egyenlő a vaksággal, és azzal a kihívással szembesül bárki, aki visszakövetelné a kultúra ápolásához való jogát, hogy előbb az emberek szemét kell felnyitnia.

Jelen pillanatban a józan ész alszik. Nem lázad, mert nem látja még, miért kellene lázadnia. A vitában ma a szélsőség uralkodik, természetesnek tűnő eszméket hangoztatva, és dühödt kirohanásait napjaink RCA-i támogatják. Eszeveszett háborút folytatnak a „kalózkodás” ellen, és elpusztítják az alkotó kultúrát. Az „alkotói tulajdon” eszméjét védik, miközben az igazi alkotókat napjaink jobbágyaivá teszik. Sérti őket az az elképzelés, hogy a jogoknak egyensúlyban kellene lenniük, pedig a tartalom feletti uralomért folyó háború jelentősebb szereplői maguk is haszonélvezői voltak egy kiegyensúlyozottabb rendszernek. Képmutatásuk nyilvánvaló, ennek ellenére egy olyan városban, mint Washington, tudomást sem vesznek róla. A nagy hatalmú lobbik, a probléma összetettsége, és a felületes hozzáállás halálra ítélik a szabad kultúrát.

2003 augusztusában harc robbant ki az Amerikai Egyesült Államokban amiatt, hogy a World Intellectual Property Organization (Szellemi Tulajdonjogi Világszervezet, WIPO) törölte egy kiírt értekezletét[6]. A széles körű érdeklődésre való tekintettel a WIPO korábban úgy döntött, hogy találkozót tart, amelyen megvitatják „a közjavak létrehozására szolgáló nyílt és együttműködésen alapuló kezdeményezéseket”. Olyan projektekről volt szó, amelyek anélkül is sikeresek a közjavak létrehozásában, hogy a kizárólag a védett szellemi tulajdonra támaszkodának. A példák között említhető az Internet és a Világháló (mindkettőt a köztulajdonban lévő protokollok alapján fejlesztették ki), de egyre népszerűbb irányzat a nyílt tudományos folyóiratok támogatása, ami például a Public Library of Science (Tudományos Közkönyvtár) célja is (az Utószóban írok róluk), valamint egy olyan kezdeményezés, amely az egyszerű nukleotid polimorfizmusok (Single Nucleotide Polymorphism, SNP) fejlesztését tűzte ki célul, amelyeket nagy jelentőségűnek tartanak a biogyógyászati kutatások területén. (Ebben a nonprofit projektben részt vesz a Wellcome Trust konzorcium, illetve olyan gyógyszerészeti és műszaki cégek, mint az Amersham Biosciences, az AstraZeneca, az Aventis, a Bayer, a Bristol-Myers Squibb, a Hoffmann-La Roche, a Glaxo-SmithKline, az IBM, a Motorola, a Novartis, a Pfizer, és a Searle.) Szó esett volna a Globális Helyzetmeghatározó Rendszerről (Global Positioning System, GPS) is, amelyet Ronald Reagan tett szabadon elérhetővé az 1980-as években, illetve a „nyílt forráskódú és szabad” számítógépprogramokról is.

A találkozó célja az lett volna, hogy a kezdeményezéseknek e széles körét egyetlen közös szempontból vegyék szemügyre: egyik sem a szellemi tulajdon szélsőséges nézetén alapul. A szellemi tulajdont a fenti projektekben szerződésekkel tartották kordában, amelyek biztosították a hozzáférés nyitottságát, illetve korlátozták az esetleges tulajdonjogi keresetek lehetőségét.

E könyvnek a nézőpontjából nézve tehát azt mondhatnánk, hogy ez lett volna az eszményi konferencia[7]. A keretében tárgyalt kezdeményezések között szerepeltek volna kereskedelmi és nem kereskedelmi célúak is, elsősorban tudományos projektek, de ezeknek a legkülönfélébb fajtái, ráadásul a találkozó ideális helyszín lett volna a vitára, mert a WIPO a szellemi tulajdonnal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó legkiemelkedőbb nemzetközi testület.

Ami azt illeti, engem egyszer nyilvánosan meg is róttak, hogy emlékeztessenek erre. 2003 februárjában mondtam egy programbeszédet az Információs Társadalom Világtalálkozóját (World Summit on the Information Society, WSIS) előkészítő konferencián. A beszéd előtti sajtótájékoztatón megkérdezték, miről fogok beszélni, és azt válaszoltam, hogy arról szólok majd pár szót, hogy mennyire fontos a szellemi tulajdon egyensúlya az információs társadalom fejlődésében. Az esemény moderátora ekkor azonnal félbeszakított, hogy tájékoztasson engem és az összegyűlt újságírókat, hogy a WSIS értekezletén a szellemi tulajdonnal kapcsolatos egyetlen kérdést sem vitatnak meg, mivel azok a WIPO kizárólagos hatáskörébe esnek. Előkészített beszédemben igazából viszonylag kis részt szenteltem a szellemi tulajdon kérdésének, de ez után a meglepő kijelentés után a szellemi tulajdon lett beszédem központi témája. Az „információs társadalomról” nem lehet anélkül beszélni, hogy ne beszélnénk az ismeretek és a kultúra azon tartományáról, amelynek szabadnak kellene lennie. Beszédem nem tette boldoggá modortalan moderátoromat, bár a hölgynek abban kétségtelenül igaza volt, hogy a szellemi tulajdon védelme a WIPO asztala. Nézetem szerint azonban nem lehet eleget beszélni arról, mekkora szükség van a szellemi tulajdonra, mivel maga az egyensúly elve is eltűnt a szellemi tulajdonból.

Függetlenül attól, hogy megvitathatja-e vagy sem a WSIS a szellemi tulajdon egyensúlyának kérdését, úgy gondoltam, hogy a WIPO-nak viszont egyértelműen kötelessége lenne, így hát úgy tűnt, hogy „a közjavak létrehozására szolgáló nyílt és együttműködésen alapuló kezdeményezéseket” megvitató értekezlet tökéletesen illik a WIPO napirendjébe.

A listán azonban egy olyan kezdeményezés is szerepelt, amely meglehetősen gyakran vita tárgya, legalábbis a lobbik körében: a „nyílt forráskódú és szabad szoftver” kérdése. Különösen a Microsoft mutat rendkívüli bizalmatlanságot ebben a témában. Nekik egy olyan konferencia, amelyen a nyílt forráskódú és szabad programok témakörét vitatják meg, pontosan olyan, mintha a tanácskozás az Apple operációs rendszereiről szólna. Mind a nyílt forráskódú, mind a szabad programok a Microsoft programjainak versenytársai. Számos ország kormánya tett már lépéseket, hogy kiderítse, mik a feltételei annak, hogy az állami szférában nyílt forráskódú vagy szabad programokat használjanak a „fizetős programok” helyett.

Ebbe a vitába itt most nem akarok belemenni. Csak azért említettem, hogy tisztázzam: a különbséget nem az jelenti, hogy egy program kereskedelmi vagy nem kereskedelmi célú. Számos nagyvállalat jelentős mértékben támaszkodik nyílt forráskódú és szabad programokra: a legismertebb ezek közül az IBM, amely egyre inkább a GNU/Linux operációs rendszerre épít, a leghíresebb „szabad szoftverre” - pedig az IBM minden kétséget kizáróan kereskedelmi cég. Így hát a „nyílt forráskódú és szabad programok” támogatása nem ellentétes a kereskedelmi cég fogalmával, inkább csak egy olyan szoftverfejlesztési mód támogatását jelenti, amely eltérő a Microsoftétól[8].

Ami azonban a mi céljainkat tekintve még fontosabb, a „nyílt forráskódú és szabad programok” támogatása nem ellenkezik a szerzői joggal sem. Ezek ugyanis nem közkincsnek minősülő programok: a Microsoft által készítettekhez hasonlóan e programok jogtulajdonosai is meglehetősen erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy a szoftverhasználati engedélyben leírt feltételeket tiszteletben tartsák a felhasználók. A feltételek persze kétségkívül eltérnek a fizetős programok engedélyeiben szereplőktől; az általános közhasználati engedély (General Public License, GPL) alapján engedélyezett programok például megkövetelik a forráskód elérhetőségét, amennyiben valaki módosítja a programot, és terjeszti a módosított változatot. Az ilyen követelményeknek viszont csak akkor lehet érvényt szerezni, ha a programok szerzői jogi védelem alá esnek. Ha nem lenne rájuk érvényes a szerzői jog, akkor a szabad programok nem tudnának ilyen követelményeket támasztani a felhasználóikkal szemben, vagyis ugyanúgy a szerzői jogi törvényektől függnek, mint a Microsoft.

Ennélfogva érthető, ha egy fizetős programokat fejlesztő cég, a Microsoft ellenez egy ilyen WIPO-értekezletet, és érthető az is, hogy lobbizik az Egyesült Államok kormányánál, hogy az is ellenezze. Úgy tűnik, valóban ez is történt: Jonathan Krim, a Washington Post újságírója szerint a Microsoft-lobbinak sikerült elérnie az amerikai kormánynál, hogy megvétózza az értekezletet[9], amelyet az amerikai támogatás hiányában aztán töröltek is.

Én nem hibáztatom a Microsoftot, amiért minden törvényes eszközt bevet érdekei érvényesítése céljából, a kormány lobbizás általi befolyásolása pedig egyértelműen törvényes. Nem volt hát semmi meglepő abban, hogy itt is bevetették ezt az eszközt, és abban sem, hogy az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hatalmú szoftvergyártójának sikerrel is jártak az ezirányú erőfeszítései.

Ami meglepő volt, az az, ahogyan az amerikai kormány megindokolta, miért ellenzi az értekezletet. Ismét Krim cikkére hagyatkozva Lois Boland, az Amerikai Egyesült Államok Szabadalmi és Védjegyhivatalának megbízott igazgatója úgy érvelt, hogy a „nyílt forráskódú programok ellentétesek a WIPO küldetésével, amely a szellemi tulajdonjogok védelme”. A cikk szó szerint idézi az alábbi mondatát: „Egy olyan értekezlet megtartása, amelynek a célja ezen jogok elvetése vagy az azokról való lemondás, számunkra ellentétesnek tűnik a WIPO célkitűzéseivel.”

Ezek az állítások több szempontból is meghökkentőek. Először is, teljesen tévesek. Mint már írtam, a legtöbb nyílt forráskódú és szabad szoftver alapvetően a „szerzői jog” néven ismert szellemi tulajdonjogra épül; enélkül az engedélyeikben leírt korlátozások nem működnének. Aki azt mondja, hogy „ellentétesek” a szellemi tulajdonjogok népszerűsítésének célkitűzésével, csak azt árulja el önmagáról, hogy mennyire nem érti, miről is van szó - ez a hiba egy elsőéves joghallgatónál megbocsátható, de rendkívül kínos egy magas beosztásban lévő kormányhivatalnoktól, aki ráadásul a szellemi tulajdonjogokkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.

Másodszor, ki állította azt valaha is, hogy a WIPO kizárólagos célja a szellemi tulajdonjogok védelme? Amint a WSIS értekezletét előkészítő sajtótájékoztatón engem is kioktattak, a WIPO nemcsak azzal foglalkozik, hogyan lehet a legjobban védeni a szellemi tulajdont, de azzal is, hogy miként lehet a legjobban megteremteni a szellemi tulajdon egyensúlyát. Minden közgazdász és jogász tudja, hogy a szellemi tulajdonjog esetében a legnehezebb kérdés ennek az egyensúlynak az eltalálása. Az viszont - gondoltam én - vitathatatlan, hogy kell lennie valamilyen határnak. Nem akarja valaki megkérdezni Ms. Bolandot, hogy az általános gyógyszerek (azok a gyógyszerek, amelyeket már lejárt védettségű szabadalmak alapján gyártanak) ellentétben állnak-e a WIPO küldetésével? A közkincs gyengíti a szellemi tulajdont? Jobb lett volna, ha az Internet protokolljait szabadalom védte volna?

Harmadszor, még ha azt is hinné valaki, hogy a WIPO célja a szellemi tulajdonjogok lehető legnagyobb mértékű kiterjesztése, hagyományaink szerint a szellemi tulajdonjogok tulajdonosai valós személyek vagy cégek lehetnek. Ők dönthetik el, hogy mit kívánnak tenni ezekkel a jogokkal, mert, mint mondtam, ezek az ő jogaik. Ha úgy gondolják, hogy „lemondanak” azokról, vagy „elállnak” azoktól, az a hagyományaink szerint teljesen helyénvaló. Amikor Bill Gates több mint 20 milliárd dollárt adományoz jótékony célokra, ez nem áll ellentétben a tulajdonjogi rendszer céljaival. Ellenkezőleg, a tulajdonjogi rendszer éppen erről szól: megadja a szabadságot az embereknek, hogy döntsenek arról, mit kívánnak tenni a sajáttulajdonukkal.

Amikor Ms. Boland azt mondja, hogy valami nincs rendben egy olyan értekezlettel, „amelynek a célja ezen jogoknak az elvetése vagy az azokról való lemondás”, akkor azt mondja, hogy a WIPO-nak érdekében áll beleszólni a szellemi tulajdonnal rendelkező emberek választásába, hogy valamilyen módon a WIPO céljának annak kellene lennie, hogy megakadályozza, hogy az emberek „lemondjanak” a szellemi tulajdonjogaikról, vagy „elálljanak” azoktól. Azt mondja, hogy a WIPO érdeke nemcsak az, hogy a lehető legnagyobb mértékben kiterjessze a szellemi tulajdonjogokat, de ráadásul a lehető legszélsőségesebb és legkorlátozóbb módon kellene ezt tennie.

Az angol-amerikai történelemben jól ismert az ilyen tulajdonjogi rendszer. Úgy hívják: „feudalizmus”. A feudalizmusra nemcsak az volt a jellemző, hogy viszonylag kevesek rendelkeztek tulajdonnal, és hogy a tulajdonhoz kapcsolódó jogok erősek és sok mindenre kiterjedőek voltak: a feudalista rendszernek erős érdeke fűződött ahhoz, hogy biztosítsa, hogy a tulajdonosok nem gyengítik a feudalizmust azzal, hogy felszabadítják az uralmuk alatt állókat, vagy kiengedik kezükből tulajdonukat a szabad piacra. A feudalizmus a lehető legnagyobb hatalomra és annak központosítására épült, és küzdött minden szabadságjog ellen, amely megzavarhatta volna ezt.

Mint Peter Drahos és John Braithwaite írja, pontosan ezt a döntést hozzuk meg most a szellemi tulajdonnal kapcsolatban[10]. Az információs társadalom kora biztosan eljön; az egyetlen, amiben mi dönthetünk, az, hogy ez az információs társadalom szabad vagy feudális lesz-e. A fejlődés ma a feudális felé tart.

Amikor a WIPO-vita kitört, webnaplót írtam róla, a látogatók között pedig élénk vita bontakozott ki. Ms. Bolandnak is volt köztük számos támogatója, akik megpróbálták elmagyarázni, mi az értelme Ms. Boland álláspontjának. Egy megjegyzés azonban különösen elszomorított. Egy névtelen hozzászóló ezt írta:

George, félreérted Lessiget: ő csak arról beszél, milyennek kellene lennie a világnak („a WIPO és minden kormány céljának annak kellene lennie, hogy a szellemi tulajdonjogok megfelelő egyensúlyát népszerűsítse, ne pusztán csak a szellemi tulajdonjogokat), nem arról, hogy milyen valójában. Ha arról beszélnénk, hogy milyen a világ valójában, akkor természetesen azt mondhatnánk, hogy Boland semmi rosszat nem mondott. De abban a világban, amelyet Lessig elképzel, természetesen rosszat mondott. Mindig figyelj oda arra, hogy különbséget tégy Lessig világa és a miénk között.

Amikor először elolvastam a hozzászólást, nem vettem észre a benne rejlő iróniát. Gyorsan olvastam, és azt gondoltam, hogy a hozzászóló támogatja azt az elképzelést, hogy a kormánynak keresnie kellene az egyensúlyt. (Természetesen Ms. Bolandot nem azért bíráltam, mert nem kereste az egyensúlyt, hanem azért, mert megjegyzése egy elsőéves joghallgató tájékozatlanságáról árulkodott. Nekem nincsenek illúzióim: tudom, milyen szélsőséges a kormányunk, akár republikánus, akár demokrata. Naivitásom csak abban nyilvánul meg, hogy azt hiszem, a kormánynak igazat kellene mondania.)

Egyértelmű azonban, hogy a hozzászóló nem támogatta az elképzelést; éppen hogy gúny tárgyává tette azt az elképzelést, hogy a valóságban a kormány „céljának” annak kellene lennie, hogy a szellemi tulajdonjogok „megfelelő egyensúlyát népszerűsítse”. Ez az ő számára nyilvánvalóan ostobaságnak tűnt, és mint a bejegyzés egyértelműen elárulta, azt hitte, hogy ez pusztán az én ostoba utópiám. „Jellemző a tudósokra: álomvilágban élnek” - folytathatta volna.

Én megértem az elméleti szakemberek utópisztikus szemléletének bírálatát. Én is úgy gondolom, hogy a légvárak építése ostobaság, és magam is szívesen gúnyolom azokat a tudósokat, akik képtelen vágyálmokat kergettek. (A történelem - és nem csak az amerikai történelem - bővelkedik bennük.) Amikor azonban ostobasággá válik annak feltételezése, hogy kormányunk szerepének az „egyensúly keresésének” kellene lennie, akkor engem is vegyenek be nyugodtan az ostobák közé, mert ez annyit jelent, hogy az ügy tényleg komollyá vált. Ha mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a kormány nem keresi az egyensúlyt, hogy a kormány csak eszköz a legnagyobb hatalmú lobbik kezében, hogy elképzelhetetlen az az elgondolás, hogy a kormány e téren megváltozzon, hogy nagyon gyermeteg az az elképzelés, hogy azt kérjük a kormánytól, hogy ne hazudozzon, hanem az igazat mondja - akkor végül is hová jutottunk mi, a világ legerősebb demokráciája?

Lehet, hogy őrültség azt várni, hogy egy magas kormányzati beosztásban lévő hivatalnok igazat mondjon. Lehet, hogy őrültség azt hinni, hogy a kormány politikája kicsit több lesz annál, minthogy a kormány a legerősebb érdekek kiszolgálója legyen. Lehet, hogy őrültség azzal érvelni, hogy meg kellene őriznünk egy olyan hagyományt, amely történelmünknek szinte mindvégig része volt - a szabad kultúrát.

Ha ez őrültség, akkor hadd legyen még több őrült. Minél hamarabb.

Ebben a harcban vannak reményt keltő, és meglepő pillanatok is. Amikor az FCC (az amerikai Hírközlési Felügyelet) a tulajdonlási szabályok enyhítésén gondolkodott, ami tovább növelné a média tulajdoni koncentrációját, egy rendkívüli pártközi szövetség jött létre, hogy harcoljon ez ellen a változtatás ellen. A történelem során talán először olyan eltérő érdekkörök szerveződtek egységbe, hogy harcoljanak ez ellen a döntés ellen, mint az NRA (Nemzeti Lövészegylet), az ACLU (Amerikai Polgári Szabadságjogi Szövetség), a Moveon.org, William Safire, Ted Turner és a CodePink Women for Peace (Rózsaszín kód -Nők a Békéért). Elképesztő mennyiségű levelet (700 000-et!) küldtek az FCC-nek, további meghallgatásokat követelve az ügyben, és más eredményt.

A mozgalom nem állította le az FCC-t, de nem sokkal később a szenátusban egy széles körű szövetség szavazott arra, hogy az FCC vonja vissza a döntését. Az ehhez a szavazati eredményhez vezető ellenséges hangvételű meghallgatások rávilágítottak, mekkora ereje lett a mozgalomnak. Az FCC döntését tulajdonképpen alig támogatta valaki, a média további központosítása ellen pedig széles körű és kitartó harc folyt.

Ez a mozgalom is figyelmen kívül hagyta azonban a kirakójáték egy fontos darabját. A nagy méret önmagában még nem baj. A szabadságot pusztán az még nem veszélyezteti, hogy valaki nagyon gazdag, vagy hogy csak néhány szereplője van a piacnak. A Big Mac vagy a Whopper gyenge minősége nem jelenti azt, hogy valahol máshol nem lehet jó hamburgert venni.

A média központosításának veszélye nem magában a központosításban rejlik, hanem abban a feudalizmusban, amelyet ez a központosítás és a szerzői jogi törvény megváltoztatása együttesen hoznak létre. Nem az a gond, hogy mindössze néhány nagyhatalmú cég felügyeli a média egyre nagyobb szeletét, hanem az, hogy ezt a központosítást a tulajdonjogok - történelmi léptékkel nézve is szélsőséges védelem útján - hasonló mértékű növekedése támogatja, és ez teszi veszélyessé a méretet.

Emiatt van nagy jelentősége annak, hogy mennyien szállnak síkra azért, hogy fennmaradjon a verseny, és minél több kézbe kerüljenek a médiacégek. Ha az ellenfél úgy gondolja, hogy a tiltakozók csak a „nagyok” ellen küzdenek, az nem meglepő: az amerikai történelem folyamán sokszor harcoltunk a „nagyok” ellen - néha bölcsen, néha nem -, így abban, hogy most is mozgósíthatóak vagyunk ilyesmire, nincs semmi új.

Az lenne újdonság - és nagyon fontos -, ha ugyanennyi embert lehetne mozgósítani annak érdekében is, hogy harcoljanak a „szellemi tulajdon” eszméjébe egyre inkább beépülő szélsőségek ellen. Nem azért, mert az egyensúly idegen a hagyományainktól - sőt mint mondtam, az egyensúly éppen hogy a hagyományaink része -, hanem azért, mert az a bátorság, ami ahhoz szükséges, hogy kritikusan gondolkodjunk a „tulajdonról”, ritka manapság.

Ez a mi Achilles-sarkunk, ez a mi tragédiánk.

Most, amikor ezeket az utolsó szavakat írom, a hírek olyan történetekkel vannak tele, hogy az RIAA pereket indított majdnem háromszáz magánszemély ellen[11]. Eminemet azért perelték be, mert felhasznált néhány hangmintát valaki másnak a zenéjéből[12]. Viszonylag friss az a történet is, amely arról szólt, hogy Bob Dylan „lopott” egy japán szerzőtől[13]. Egy hollywoodi bennfentes - aki ragaszkodik ahhoz, hogy névtelen maradjon - egy „meglepő beszélgetésről” számolt be, „amelyet ezekkel a stúdióban dolgozó fickókkal folytatott le. Valami rendkívül régi anyagot szerettek volna felhasználni, de nem tudták, mert nem voltak képesek megszerezni a jogokat. Volt ott egy csomó srác, akik elképesztő dolgokat tudtak volna kihozni az anyagból, de egy halom ügyvédre lett volna szükség ahhoz, hogy előbb tisztázzák a jogokat.” Egyes kongresszusi képviselők arról beszélnek, hogy számítógépes vírusokat kellene küldeni azokra a számítógépekre, amelyekről azt gondolják, hogy törvénysértésre használják őket, az egyetemek pedig kizárással fenyegetik azokat a hallgatókat, akik fájlcserére használják a számítógépüket.

Ennek ellenére az Atlanti-óceán másik oldalán a BBC nemrég bejelentette, hogy létre fog hozni egy „alkotói archívumot”, amelyből a brit állampolgárok letölthetik a BBC anyagait, és szabadon felhasználhatják azokat[14]. Brazíliában a kulturális miniszter, Gilberto Gil - aki mellesleg a brazil zene egyik hőse - csatlakozott a Creative Commons csoporthoz, hogy a latin-amerikai országban szabaddá tegyenek bizonyos zeneműveket[15].

Elmondtam egy sötét történetet, az igazság azonban vegyesebb ennél. A technika új szabadságot adott nekünk, és néhányan kezdik megérteni, hogy ennek a szabadságnak nem kell szükségszerűen anarchiát jelentenie. Átvihetünk egy szabad kultúrát a XXI. századba anélkül, hogy a művészek veszítenének ezzel, és anélkül, hogy felmerülne a digitális technika megsemmisítésének veszélye. Használnunk kell majd az eszünket, de ami még fontosabb, akaraterőre is szükség lesz ahhoz, hogy a ma RCA-it Causbykká változtassuk.

A józan észnek fel kell lázadnia; tennie kell valamit a kultúra felszabadításáért - mégpedig hamar, ha az új szabadság adta lehetőséggel élni akarunk.

 

Lawrence Lessig: SZABAD KULTÚRA - Összefoglaló

 

 

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG 36.

A táplálkozás

 K     R     M 

 

  

 

X

Hirdetés X

 

 

 

   

Ajánlott irodalom

 

 

Új fejezet a könyvkiadásban! Felejtsük el azt a szót: „elfogyott”!

A  VÁLTOZÓ VILÁG

kötetei mindig kaphatók, vagy rövid határidővel rendelhetők,

könyv alakban vagy elektronikusan,

akár személyre szabva is.

Könyvrendelés

 

 

 

 

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

         

 

 

   

Fontos a véleményed, kíváncsiak vagyunk rá!

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

    

 

 

Olvasó világ

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

  

Mennyire tetszik az oldal?

> Gyenge > Közepes > Jó >

Érdekel egy ajándékkötet PDF-ben

 

 

Az élet iskolája

*****

Angyal iskola

*****

Doktori akadémia

*****

Az élvezetek akadémiája

*****

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

Érdekel?

1949

Megfogantam, tehát vagyok...

Az elme öregedése

Az otthoni betegápolás

Amerikai politika...

Hollandia

Dánia

Életrajzok

A táplálkozás

A madarak

Budapest története...

A magyarországi szlovákok

I. Habsburg Ferdinánd

Buddhizmus, misztika, Tibet

További témák 

Könyvrendelés

Legyél szerzőnk!

Tudod?

Nemzeti Útmutató

Megyei Útmutató...

Használati Útmutató...

Keresési Útmutató...

Innovációs Útmutató...

Világ Útmutató...

Édes Útmutató...

Európai Uniós Útmutató...

Bécs

Családfelállítás

Kisebbségi Útmutató...

Betegápolási Útmutató...

Cégmutató

Termékoldalak

Tájékozódási Útmutató...

Vallási Útmutató...

Szabadidő Útmutató...

Utazási Útmutató...

További témák  

Érted?

A kompetencia

A tudás 365+1 napja

Interjú-válogatás

Adjál nekünk interjút!

Nagy Hermész Enciklopédia

Összeesküvés-elméletek

A szélenergia

Euroutazások

Facebook Enciklopédia

Bécs

A magánkönyvtár

Számítógépes modellek

Gasztronómiai Enciklopédia

A számok világa

Budapest utcái

Ludens

Szex

További témák  

Helyesled?

Változó Világ Klub

Etika

Veszélyek

Legendák

Alapítványok

Népek bölcsességei

A könyvek világa

Az én helyem...

Pályázataink

Hasznos tudnivalók A-tól Z-ig

A települések túléléséért

Az olvasás

A kompetencia

Tanítások és technikák

Magyar iskolák a világon

Éttermek

Budapest újdonságai

Szimeonov Todor haikui

További témák  

 

TÖRTÉNELEM

JOG

ÉLETMÓD

FÖLDRAJZ

KULTÚRA

EGÉSZSÉG

GAZDASÁG

POLITIKA

MESTERSÉGEK

TUDOMÁNYOK

 

A Változó Világ barátai

Beszélgessünk!

Nyitott ajtók

Támogatod?

Innovációs Tér

Fogyasztói Tér

Európai Tér

Kisebbségi Tér

Idős Tér

Gasztronómiai Tér

Budapesti Tér

Közösségi Tér

Változó Világ Mozgalomért

Közhasznú Alapítvány

A Mester beszélgetései

Csetlő-napló

 

 

 

X

X

 

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdőoldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

ingyenes webstatisztika

 

Változó Világ, 2019