A madarak

A madártan

A madarakra irányuló tudományos és gyakorlati tevékenység ma két fő területen érvényesül, a madártan és a madárvédelem terén. A madártan, vagy görög szóval ornitológia, néhány más tudományággal együtt a csodált (kedvenc) tudományok közé „scientia amabilis” tartozik. E tudományágat legtöbb országban rendszerint néhány hivatásos ornitológus és a köréjük gyülekező amatőr kutatók és madártani megfigyelők széles tábora műveli.

A tudományos madártan hazai megalapítója Petényi János Salamon (1799–1855), aki gerinces állatokkal foglalkozó zoológusként 1834-ben a Nemzeti Múzeum alkalmazásába került, s ott élete végéig dolgozott. Az ő idejében nem csak a múzeumi ornitológia, hanem a madártan általában is, gyűjtemények összeállításán fáradozott. Petényi, a Nemzeti Múzeum madárgyűjteményének megalapozása mellett a madarak életmódjának kutatását is elkezdte azok természetes élőhelyén.

A 19. század utolsó évtizedeiben a magyar madártan a világ élvonalába került. Az Osztrák–Magyar Monarchia Bécs és Budapest központtal akkoriban vezető hatalom volt az ornitológiai kutatások előremozdításában is. Nem véletlen, hogy az első Nemzetközi Madártani Kongresszust éppen Bécsben rendezték 1885-ben, ennek folytatásaként, a másodikat Budapesten rendezték meg 1891-ben. Csak eztán került sor Párizsra, Londonra és Berlinre. Ezek a tudományos kongresszusok a madártan legjelentősebb világeseményei ma is, és a háborús éveket nem számítva, négyévenként tartják, napjainkban az utóbbi időben sokszor már 1500-2000 kutató részvételével. A legutóbbit, immáron a 23.-at Peking rendezte 2002-ben, s a következőt, amely Hamburgban lesz 2006-ban, már szervezik Németországban.

A 19. század végén a magyar madártan hazai kutatásainak fő mozgatója Herman Ottó (1835–1914) volt, a nemzetközi munka terén pedig Madarász Gyula (1858–1931), a Nemzeti Múzeum Madárgyűjteményének akkori vezetője. Nem hagyhatjuk említés nélkül Rudolf trónörökös szerepét, aki a madártan elkötelezett híve volt, s személyével minden bizonnyal a politika és a közvélemény vonalán is segítette az előrehaladást. Herman Ottó nevéhez fűződik a II. Nemzetközi Madártani Kongresszus megszervezése 1891-ben Budapesten, ami nagy nemzetközi elismerést aratott. Erwin Stresemann, a madártani kutatás akkori nemzetközi vezéregyénisége erről így ír: „Olyan kongresszus volt, amely a legváltozatosabb tudományos célkitűzések jegyében állott, és ezzel minden utána következő kongresszusnak mintaképül szolgált. Ennek következtében a kongresszus a legfényesebb sikerrel folyt le. Belőle fakadt a magyar madártan gyors fejlődése.” Ennek sikere olyan felbuzdulást és kedvező közhangulatot keltett a téma iránt az egész országban, hogy a siker örvényében Herman Ottó 1893-ban megalapíthatta a Magyar Madártani Intézetet is, akkor még Magyar Ornitológiai Központ néven. Mint madarakkal foglalkozó állami intézmény, a maga nemében, a világon elsőként itt Magyarországon alakult. Azóta számos hasonló intézetet hoztak létre a világ fejlettebb országaiban. Japánban virágkorát éli az 1942-ben alapított Yamashina Institute, a mi 111 éves Madártani Intézetünket viszont a leépítés és megszűnés veszélye fenyegeti. Herman Ottó az intézet alapítása után megindítja annak neves szakfolyóiratát is, az AQUILA-t, mely azóta is folyamatosan megjelenik, s a magyar madártani kutatások tradicionális évkönyve.

Herman Ottó mellett több kiváló kutatónak volt jelentős szerepe a magyar madártan fellendítésében, közülük csak néhányat említek. Chernel István (1865–1922) még a 19. század utolsó éveiben megírta, azóta is fontos tudományos forrást képező munkáját, a Magyarország madarai különös tekintettel gazdasági jelentőségökre-t. Külön említést érdemel, hogy Herman Ottó nyomdokain ő is utazást tett az északi madárhegyek tájára, Norvégia végvidékeire, s ő hozta onnan az első sítalpakat Magyarországra, és tette népszerűvé ezt a sportágat.

Ugyanekkor a Nemzeti Múzeum ornitológusa Madarász Gyula (rokonához, Madarász Viktorhoz hasonlóan, ő is kiváló festő) egymás után írja le a trópusi expedíciókból hozzá küldött anyagokból az új madárfajokat. Itt említem meg a szomorú tényt, hogy mindezek – a gyűjtemény összes többi részével – az 1956-os forradalom idején egy belövéstől mind porrá égtek. Hallatlan tudományos veszteség volt ez nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi ornitológia számára is.

A 20. század első feléből Csörgey Titusz és Schenk Jakab neve érdemel említést. Csörgey a gyakorlati madárvédelem megalapozója hazánkban, Schenk viszont sok más mellett a madárvonulás kutatásban szerzett hallatlan érdemeket. Ő alapozta meg a jelenleg is folyó vonuláskutatást Magyarországon, s munkássága révén a világon harmadik országként vezettük be 1908-ban a madárgyűrűzés kutatási módszerét.

A II. világháború éveiben, Budapest ostroma során a Madártani Intézet gyűjteménye és összes tudományos anyaga is mind elégett. Az intézet fiatal munkatársai, a 20. század második felének legkiválóbb ornitológusai, Vertse Albert, Keve András és Pátkai Imre töretlen akaraterővel lát munkához, s a két évtized alatt szinte pótolni tudják az elpusztult Madártani Könyvtárat és a madárgyűjteményt. A tudományos, a népszerűsítő és a madárvédelmi munka is újraindul. Vertse Albert elsősorban a gyakorlati madárvédelem feladatait viszi tovább, Keve András (1909–1984) Magyarország madárvilágának feltárásában és egyes csoportok rendszertani kutatásában játszott nagy nemzetközi elismerést is kiváltó szerepet. Pátkai Imre (1913–2003) ragadozómadár-specialista volt, de emellett az intézet vonuláskutatói tevékenységét igazgatta.

Két nevet még feltétlen meg kell itt említenünk: az egyik Vasvári Miklós (–1944), aki a madártani intézet munkatársaként fiatalon nagyívű pályát kezdett, elsősorban egyes madárfajok ökológiai vizsgálata terén. Pályafutását azonban félbeszakította a II. világháború. A holokaust áldozata lett. A másik kiválóság Udvardy Miklós, ő az 1940-es évek elején szintén az intézet munkatársaként kezdte pályafutását, majd a háború után Kanadába, később az Egyesült Államokba emigrált, s ott vitte magasra tudományos karrierjét, elsősorban állatföldrajzi kutatásai terén.

A Magyar Természettudományi Múzeum Madárgyűjteményét a 20. század második felében hosszú ideig, közel 31 éven keresztül Horváth Lajos (1914–1994) vezette. Az ő időszaka alatt történt a tragikus esemény, a gyűjtemény leégése. Az elveszett gyűjtemény pótlására már a következő évben, 1957-ben expedíciót szervez Egyiptomba, ahonnan gazdag anyaggal tér haza. 1983-ig gondozta a madárgyűjteményt, tudományos munkássága sokoldalú volt. Foglalkozott egyes fajok, mint a kis őrgébics és a kék vércse élettörténetének a kutatásával, rendszertani vizsgálatokkal, a madarak tollazatán mutatkozó atavisztikus rendellenességek (színeltérések) evolúciós értékelésével, valamint zoológiai kutatásokkal.

 A teljesség kedvéért a vidéken működő nem hivatásos ornitológusok közül is megemlítjük a legjelentősebbeket. Még az 1900-as évek kezdetére és első felére esik Molnár Lajos tevékenysége, aki Molnaszecsődön, a Rába parton álló birtokán működve hoz létre nemzetközi elismerést is kiváltó gyűjteményt. Molnár Lajos nem utazott. A számos egzotikus madarat, melyet gyűjteményében felállított levelezés és csere útján szerezte. Paradicsommadarai, különféle kolibrik és madagaszkári madarak több más között ma is láthatók Körmenden az egyik iskolában. A háború után szétzilált gyűjteményt Krámli Imre, az iskola igazgatója gyűjtötte össze és hozta újra rendbe. Ebben a gyűjteményben egy Földünkön ma már kihalt faj, a karolina papagáj (Conuropsis carolinensis) is megtalálható. Követője ugyanezen a földrajzi tájon Csaba József (1903–1983) volt, aki a lokális madárfaunakutatás és madárgyűrűzés terén tevékenykedett. A Bükk hegységben ugyanekkor Vásárhelyi István (1889–1968) végez fáradhatatlan munkát a gerinces állatok kutatásában, beleértve a madarak vizsgálatát is.

Mindenképp említést érdemel Szegedről Beretzk Péter neve (1894–1973). Hivatása orvos, szülész és nőgyógyász volt, s emellett, mint ornitológus a Fehér-tó és a sziki madarak nagy kutatója. Jelentős szerepet vállalt a szegedi Fehér-tó védetté nyilvánításának előkészítésében. Több száz példányból álló madárgyűjteményét még 1953-ban a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak ajándékozta. 1963-ban a TIT keretében az országban elsőként madártani szakkört szervez a köréje gyűlt fiatalokból. Székesfehérvárról Radetzky Jenő neve érdemel említést, ő a Velencei-tó partján, Agárdon létrehozta a Chernel István Madárvártát, s ezen nyaranta, mint középiskolai tanár, később, mint nyugdíjas, hosszú évtizedeken keresztül az ifjúság madárvédelmi és természetvédelmi nevelésében játszott jelentős szerepet.

Jelenleg a hazai madártani kutatások elsősorban a Magyar Természettudományi Múzeumban, a Madártani Intézetben, egyes egyetemeken, s a nemzeti park igazgatóságokon folynak.

X

Hirdetés X

X

Hirdetés X

2010. június 20-én telepítve.